3 és fél órás monumentális koncerttel tért vissza a Guns N’ Roses Budapestre – koncertbeszámoló
(Guns N’ Roses koncert- 2023. 07. 19. Budapest, Puskás Aréna)
Már 7 éve, hogy Axl, Slash és Duff úgy döntöttek, hogy ideje elásni a csatabárdot így végre újra együtt léphetnek színpadra estéről-estére. Magyarországra viszont még csak most jutott el először a Guns N’ Roses 2016 óta dübörgő turné vonata. 2006-ban volt utoljára Guns N’ Roses néven koncert nálunk, de nagyobb nem is lehetett volna a különbség a mostani és a rossz emlékű 2006-os fellépés között. Hol vannak már Axl sok órás késései (ha egyáltalán volt kedve megjelenni az adott esti koncerten), vagy a technikás de színtelen-szagtalan session zenészek, akik ideig-óráig Guns N’ Roses tagokként pózolhattak a színpadokon. A rock legendák visszatértek a ringbe.
Nincs (vagy legalábbis nekem nem jut eszembe) másik együttes, aki alig 4 év alatt olyan életművet tett volna le az asztalra, mint Axl-ék a 80-as és 90-es évek fordulóján, ami elég ahhoz, hogy még közel 40 év múlva is képesek legyenek stadionokat megtölteni. A halhatatlansághoz elég volt tulajdonképp 2 (vagy 3 vagy 4, attól függően, hogy a Lies-ot albumnak számítjuk-e és a sárga és a kék Illusions egyet vagy kettőt ér) album és egy jó pár adag igazi klasszikus himnusszá nemesedett remekmű. No meg az, hogy ha fel kell sorolni egy zenekar tagságát, akkor valószínűleg szinte mindenki rock rajongó fejből tudja a Guns legendás ötösét az Appetite időszakból.
És az is biztos, hogy még mindig tudják, hogy mi kell az embereknek, hiszen jelen pillanatban talán az övék a legsikeresebb turné sorozat, amire ráadásul egész sor olyan dolog jellemző, amit szinte semmilyen más zenekar nem mer vagy tud bevállalni. Szinte minden este több, mint 3 órát játszanak (sőt néha 3 és felet), a setlistet olyan dalokat is tartalmaz, amiket jó ha a legnagyobb rajongók ismernek. Vagy hiába érkezik Axl énekére rengeteg kritika (jogosan vagy jogtalanul arról majd még később egy-két sort szánok), mégsem használ semmilyen technikai rásegítést. Egyszerűen nem foglalkoznak semmilyen trenddel, teszik amiről azt gondolják, hogy helyes és többnyire nekik van igazuk.
A 2016 óta tartó reunion időszakból számomra ez volt harmadik alkalom (2017-ben Prágában láttam őket, 2022-ben Bécsben), hogy meg tudtam őket nézni. Az új Puskásban pedig most voltam először koncerten: mentem volna az Aerosmith–re, de az ő koncertjüket sajnos elvitte a covid – Joe Perrynek nincs nagy szerencséje Budapesttel, hiszen pár napja másik zenekarának, a Hollywood Vampiresnek a koncertje maradt el- , a Chilli-n nem tudtam ott lenni, a Rammsteinre pedig maximum lángszóróval lehetne engem bekényszeríteni, annyira nem szeretem őket).
A teltházhoz szükséges nagyjából 60 ezer jegy természetesen napok alatt gazdára talált, maximum a legdrágább, százezer forintnál is drágább jegyekből maradt egy-kettő mutatóba. Egy rövid időre úgy tűnt, hogy én is le fogok róla maradni, de aztán az idei setlistek böngészése után éreztem, hogy ezt semmiképp nem szabad kihagynom és minden követ megmozgatva végül sikerült nekem is ott lennem. Rögtön el is spoilerezem a beszámoló lényegét: az eddig három újkori Guns koncertből, amit sikerült megnéznem toronymagasan ez volt a legjobb. Sokkal közelebb van a mostani teljesítmény a 92-es turnéhoz, mint a pl a Chinese Democracy éra idejében elkövetett haknikhoz (mondjuk ott is volt egy-két elképesztően jó koncert, de nagy átlagban inkább volt kellemetlen az eredmény).
Kicsit lehetett izgulni, hogy az eső esetleg pont akkor mossa el a napok óta tartó irgalmatlan kánikulát, amikor a banda a színpadon van, de szerencsére az időjárás megkegyelmezett nekünk. Kaptuk a figyelmeztetést, hogy érdemes 7 órára a helyszínen lenni, hiszen a Guns mostanában szinte mindig több, mint 3 órát játszik és ezért korán is kezdenek.. Sajnos az előzenekart, a Phil Campbell and the Bastard Sons teljesen lekéstem, pedig szívesen megnéztem volna, de ez most nem jött össze. De mivel a beléptetés nagyon gördülékenyen zajlott, ezért még úgy sikerült elfoglalnom a színpad baloldalához közeli ülőhelyemet, ahonnan rá lehetett látni a színpad mögötti elzárt területre, hogy láthattam bevonulni a zenekart. A kezdés előtt 25-30 perccel már a színpadhoz érkezett Frank, a dobos és Melissa Reese is, de kicsit később megérkezett Axl majd Duff és Slash is együtt. Amikor meghallották a közönség sikítozását azonnal széles mosollyal integettek felénk.
A stadion a korai kezdés ellenére már szinte teljesen megtelt. Mindenki komolyan vette a korai kezdés miatti figyelmeztetést. És nem sokkal 19 40 után el is indult az intró és megnézhettem életem második legjobb Guns koncertjét. Az első helyről valószínűleg a ’92es népstadionos bulit már semmi nem fogja tudni letaszítani.
Az intró után rögtön Duff ikonikus basszus témája vezette be az It’s So Easy-t és a közönség azonnal megvadult a zenekarért. Azt kell, hogy mondjam, hogy a banda sokkal jobb formában volt mint tavaly Bécsben. Duff elképesztően jól néz ki, talán jobban, mint a 80-as évekbeli felvételeken, komolyan mintha inkább fiatalodna, mint múlna felette az idő. Slash szinte semmit nem változott az elmúlt években, most is odatette magát az első perctől kezdve. A javulás elsősorban Axl-nak köszönhető, aki nagyon sokat fogyott és ezért sokkal energikusabbnak tűnt. Megállás nélkül futott fel-alá a színpadon és ez most végre újra jól is állt neki. A másik nagyon jelentős javulás pedig Melisa Reesenak köszönhető, akiről eddig sosem értettem, hogy mit keres a zenekarban, azon kívül, hogy nagyon dekoratív, de ezen a koncerten már nagyon sokat tett hozzá a pozitív összképhez. Rengeteget átvállalt a magas énektémákból, így Axl a mélyebb szólamokat énekelhette. A hangzástól nagyon féltem. A tavalyi Red Hot Chilli koncertet mindenki tragikusnak értékelte ilyen szempontból és mivel foci meccseken többször is voltam már a helyszínen, ezért azt gondoltam, hogy nem lesz majd élvezhető a hangzás a rendkívül visszhangos helyszín miatt. De nagyon kellemes csalódás ért. Arról a helyről, ahol ültem egész élvezhető volt a teljes koncert. Kicsit az ének, a pergő és Dizzy Reed zongorája ugyan hangosabb volt, mint a zenekar többi része (valószínűleg a felénk szóló hangfalakba csak ezek a hangszerek voltak bekeverve és a zenekar többi részét pedig a két fő hangszóróból hallottuk), de az Arénában vagy a Budapest Parkban számos ennél sokkal rosszabb hangosítást hallottam mostanában. A nem is annyira régi Deff Leppard/Mötley Crue hangosítási iszonyatról nem is beszélve. Persze ha valaki máshol ült vagy állt, akkor máshogy hallott. Sok-sok véleményt olvastam azóta arról, hogy kinek milyen benyomás ért és a leggyakoribb kritika pont az éneket illeti, de szerencsére nálunk ezzel nem hogy gond nem volt, de kifejezetten jól sikerült megoldani.
A látvány is sokat javult tavaly óta. 2 hatalmas oldalsó kivetítő került a színpad mellé és egy még nagyobb közvetlenül a színpad mögött. Ilyenek eddig is voltak, de a méretűk és elsősorban a kivetítés minősége nagyon sokat javult. A pirotechnikát pedig teljesen száműzték, nagyon helyesen nem akarnak versenyre kelni az ebben verhetetlen Rammstein koncertekkel. Itt inkább a zenére és a dalokra helyezték a hangsúlyt.
És ami a dalokat illeti. Ez volt a legizgalmasabb setlist, amit a Guns valaha összehozott. A Bad Obsession volt a második előadott dal. Mivel ez a szám az egyik legnagyobb kedvencem, már itt azt éreztem, hogy nem jöttem hiába, de az igazi csemegék még hátra voltak. Reckles Life, Slither (igaz, hogy ezt eddig is mindig játszották, de imádom élőben hallgatni), Pretty Tied Up (az indiai hangzású gitár intróval), Down on the Farm (a Spaghetti Incident?-ről), Double Talkin Jive, vagy a The Stooges dalának feldolgozása, amit Duff énekelt igen kiválóan. Ha még lett volna Mama Kin (esetleg Joe Perryvel, ha már úgy is erre járt aznap, vagy egy Garden (esetleg Alice Cooperrel, aki végig a színpadról nézte a showt. Igazán beugorhatott volna egy dal idejére :D), akkor azt mondtam volna, hogy ez így már a tökéletességet súrolja, de azért így is egész más egy Guns showt végignézni mint egy 90 perces best of… haknit. És ezt az utóbbi megoldást mennyi és mennyi zenekar alkalmazza.
A csapat, ahogy már írtam korábban jobb formában van mint eddig bármikor. Ez a felállás most érett igazán össze. Frank Ferrer (aki talán kicsit szürkébb, mint a Guns eddigi bármelyik dobosa, de még így is nagyon megbízható) nagyon magabiztosan hozta a témákat, és több olyan dal is volt, ami érezhetően nagyon sokat fejlődött tavaly óta. Ilyen volt pl. a Nightrain és a Paradise City is. Ezeket tavaly még kötelezően kipipált tételeknek éreztem, de most már az bosszantott, hogy a szomszédok rosszallása miatt ezeket a dalokat nem tombolhattuk végig állva.
A koncert igazi csúcspontját számomra a Don’t Cry jelentette. Az összes lírai dal közül ezt kedvelem a legjobban, de olyan elementáris erejű volt ezen az estén az előadás, hogy egészen elérzékenyültem tőle. Axl egyébként feltűnően jó kedvű volt az egész este, magához képest még viszonylag sokat is kommunikált a közönséggel, még ha ez az ő esetében főleg egy-két tőmondatot meg senki által nem érthető viccet jelent. 🙂 Valamint szerintem még Beyonce sem öltözik át ennyit egy koncerten, mint ahányszor főhősünk pólót cserélt. A Civil War alatt például egy ukrán zászlóval díszített ruhadarab volt rajta, miközben a kivetítő is kék sárgára váltott, valamint a háború által okozott pusztítás képeit láthattuk a dal alátámasztásaként.
Az este és legviccesebb pillanata viszont Duff-é volt, aki az általa elénekelt T.V. Eye című dal utáni tapsot szép magyarsággal, a „Köszönöm szépen, Motherfuckers!!” mondattal köszönte meg. 😀 Klasszikus! Mint szinte minden amit ez a zenekar valaha csinált.
Természetesen a legnagyobb ovációt a legnagyobb slágerek kapták. A Sweet Child of Mine hatalmas tapsviharát még egy kicsit sikerült felülmúlni, amikor rögtön utána eljátszották a November Rain-t is. Axl egy igazi zongorán játszotta végig a dalt egy színpadra tolt motoron ülve. Még úgy is ez volt az egyik legnagyobb sikert arató dal, hogy az ének is itt volt a leggyengébb, valamint Slash is játszotta már szebben a dal végi szólót.
Ha valamit kicsit kritizálni kellene, akkor az nálam elsősorban Slash szólóinak hosszúsága lenne valamint ami már tavaly is feltűnt, hogy talán nem játszik már olyan pontosan mint régebben. Sok nyújtás nem éri el a kivánt hangot és ezek között vannak olyanok is, amik nagyon hangsúlyos pillanatokban mennek félre. De a riffek viszont egyszerűen elképesztően szólnak a kezéből. Elég csak a Coma szupersúlyos témáira gondolni. Szétszedték vele a Stadiont!
Amit teljesen biztosan kijelenthetünk, hogy Axl (és a Guns N’ Roses) ezzel a koncerttel maradéktalanul kiköszörülte a 2006-os csorbát. Megkockáztatom, hogy ez a csapat nagyon közel van ahhoz a szinthez, amilyen a Guns 92-ben volt. Tudom, hogy Axl hangját sokan kritizálják, van is alapja, de nem nagyon van énekes rajta kívül, aki ezeket a témákat egyáltalán el tudná énekelni, szóval még mindig ő a legjobb választás a Guns dalokra. 🙂 Az pedig, hogy mit hoz a jövő állítólag napokon belül kiderül, hiszen csiripelik a madarak, hogy újabb stúdió felvételekre számíthatunk.
A Guns N’ Roses továbbra is a világ legjobb és legveszélyesebb rock zenekara, úgy néz ki, hogy ha Slash, Duff és Axl egy irányba húznak egy szekeret, akkor a határ a csillagos ég. Már csak azt szeretném tudni, hogy mikor láthatom majd újra egy színpadon őket Izzyvel és Steven Adlerrel.
Írta: B. T.
Credit: Guilherme Neto (Team Brazil)
Szervező: Live Nation