30 éves érettségi találkozó a Parkban – a Take That Budapesten – koncertbeszámoló
(Take That koncert 2024.07.03. Budapest Park)
Alapítsunk fiúzenekart! A recept: végy öt különböző karakterű fiút, legyen köztük egy tetovált, fülbevalós macsó, egy sportoló, egy kölyökképű junior, egy softie szépfiú és egy, a többiekhez képest táncolni kevésbé tudó, kevésbé jóképű, de zeneileg képzett, dalszerzésre is alkalmas figura. Tanítsd meg őket táncolni, Bravo-poszteren pózolni, visszafogott botrányokat okozni, interjút adni, majd készítsd el az első klipjüket, amelyben egyenként, szájbarágósan bemutatod az arcokat (hogy minden kislány könnyedén választhasson magának favoritot), és a klipben lássunk sok-sok sikítozó csajszit, hogy ha valaki addig kételkedett volna bennük, szintén rajongóvá váljon a 4 perc elteltével. A dal legyen könnyen dúdolható, bugyuta szöveggel, zeneileg indokolatlan vokálokkal, és már indulhat is a világturné (hazai esetekben a falunapok sorozata). A fiúk persze előbb-utóbb összevesznek, valamelyikük kiszáll, szólókarrierbe kezd, drogos lesz, feloszlanak, hogy aztán 10 év múlva egy teljesen érdektelen lemezzel visszatérjenek (a korábban kiszállt és szólókarrierjében sikeres tag nélkül persze), hogy aztán újabb 10 év múlva nosztalgiaturnéra induljanak az időközben kevésbé sikeres szólista bevonásával. Nagyjából bármelyik boyband sztoriára ráhúzhatjuk ezeket a paneleket a 60as évektől, kezdve a Beatles-konkurencia The Monkeys-zal, a The Osmonds-szal, a New Kids on the Blockkal, a Backstreet Boys-szal, a Boyzone-nal, 5ive-val, vagy épp a Take Thattel. Akik karrierjük csúcsán messze túl látogattak el végre Magyarországra.
A 90-es évek előadóival egy koncertszervező sem lő nagyon mellé, az akkor középiskolás, most 40-50 közötti korosztály még bátran bulizik és pénze is akad egy-egy borsosabb jegy megvételére. Így hát csak idő kérdése volt, hogy mikor láthatjuk itthon a középkorú Backstreet Boys-ot, vagy angol kiadásukat, a Robbie Williams-telen és Jason Orange-talan, maradék Take Thatet. Az idő elérkezett, a jól megtömött Budapest Park szeretettel várta a megmaradt három családapát, Gary Barlow-t, Mark Owent és Howard Donaldot. Alfie Castley és az immáron AI-macskafestőművésszé átváltozott, társadalmilag némileg rehabilitálódott Császár Előd és egykori együttese, az FLM fűtötte fel a nosztalgiagőzmozdonyt, hogy aztán fél 9 fele fehér öltönyökben feltűnjön az est fő fellépője, a trióvá redukálódott Take That.
A Greatest Day és a Giants után (melyben Mark és Howard nagydobokat püfölt a hatás kedvéért) nem is váratták sokáig a rajongókat, a ’93-as Everything Changes But You, a még mindig szenzációsan táncoló Howard előadásában végképp megadta a hangulatot egy 90es évek retropartyjához. Mark a Shine-nal késztette aerobikos integetésre a nézősereget, majd a hatszoros Ivor Novello dalszerződíjas Gary pianínót ragadott, hogy szólóban előadja a Million Love Songs-ot.
Az I Found Heavennel bőrkabátban nosztalgiáztak ifjúkorukról, hogy egy újabb sláger, a Pray csendüljön fel, benne a 30 éve begyakorolt koreográfia elemeivel. Következő állomás: egyik legnagyobb sikerük, a Bee Gees-cover How Deep is Your Love a legádázabb nosztalgiára vágyó szemébe is könnycseppet csalt. A közönség által énekelt Patience-szel folytatódott a visszaemlékezések sora, az esőhanggal induló The Flood és a Coldplayes hangzású Get Ready, majd a tavaly októberben megjelent Windows és a kockástakarós spontán színpadi pikniket követő, szintén új This Life után jött a koncert egyik fénypontja: felcsendült a Relight My Fire diszkóklasszikus, persze Kiki Dee nélkül, de csillogós fehér Travolta-szerkóban, végképp táncra perdítve a dél-pesti parkettet.
A tempó maradt a These Days-re is és a Mark által ér előadott Hold Up a Light következett. „Jöhettek volna hamarabb is!” kiabálta az estére kimenőt kapó, mellettem álló anyuka a barátnőjének, „Budapest- we made it! – válaszolta Mark a színpadról, miközben az első sorokban állókkal pacsiztak, hogy végül elérkezzen, amire mindenki várt: I want you back for good – énekelte a trió, a dal térden csúszó, szőrmebundás Robbie Williams és zuhogó eső nélkül is működött.
A gyerekkórussal induló, Howard által prezentált epikus Never Forget és a Rule the World búcsúztatta a közönséget és a saját karrierjét kellő iróniával és lazasággal vegyített nosztalgiával kezelő, szemmel láthatóan felszabadult bandát. A beinduló retrodiszkó segítségével mindenki maradéktalan 90-es évek életérzéssel távozhatott.
Hogy miért működik ez a boyband-recept hosszú évtizedek óta? Mert mindenki talál benne magának valót, mind zeneileg, mind fazonilag. Patikamérlegen megtervezett image, könnyen megjegyezhető refrének, az ájulásig gyakorolt koreográfiák, a tiszta-fiú-image és a magával ragadó videoklipek mind mind egy célt szolgálnak: a fiatal lányok szimpátiájának megszerzését, hogy ezt koncertjegy- és hangzóanyag vásárlásra váltsák. Akár 30 év elteltével is, mint ahogy azt a mellékelt ábra mutatja.
Írta: Farkas Péter
Credit: Hetessy-Németh Tünde
Szervező: Budapest Park
Kapcsolódó tartalom