A fenevad elszabadult – Minden idők legjobb Iron Maiden koncertjén jártunk
(Iron Maiden koncert 2022.06.07. Budapest, Groupama Aréna koncertbeszámoló)
Egy évnyi halasztás után végre elérkezett a nap, amit a metal és rock rajongók már nagyon vártak. A Legacy of the Beast turné keretein belül újra megérkezett Budapestre az Iron Maiden. Az eredeti időpont szerint a koncertet még tavaly nyáron tartották volna meg, de a már sokszor emlegett Covid-átok miatt erre egészen mostanáig várnunk kellett.
Azt hiszem, hogy most már végérvényesen kijelenthetjük, hogy a zenei élet 2 évnyi tetszhalott állapot után újraindult. És ráadásul milyen koncerttel…! De ne szaladjunk ennyire előre.
A koncert Grupama Arénában, azaz a Fradi pályán kapott helyett, a jegyen pedig felhívták a figyelmet arra, hogy számítsunk parkolási nehézségekre, ezért már jó korán a Lurdy ház parkolója felé vettem az irányt, ahol gond nélkül sikerült is megállni. Már itt minden második emberen Maidenes póló volt. Látszott, hogy a nézőszámmal nem lesz gond. Meg talán az is, hogy ha a Maiden tagjai csak annyi pénzt keresnének, amennyi a pólók és egyéb merch dolgok értékesítéséből érkezne a számlájukra, akkor sem nagyon lenne semmilyen anyagi gondjuk. De remélem, hogy még sokáig nem érik be ilyen kevéssel:)
Némi gyaloglás után a bejutást gond nélkül sikerült abszolválni. Sokszor járok a Grupama Arénába meccset nézni, de koncerten még csak másodjára voltam. Furcsa volt egy pár másodpercig, hogy a zöld gyepen a szokásos 10-20 focista helyett most több ezer ember gyűlt össze.
Az este első zenekara, a Lord of the Lost percre pontosan fél hétkor belekezdett a rövid, fél órás szettjébe. A német gótikus metal bandáról korábban sajnos nem tudtam semmit, de tetszett, amit csináltak. Annak ellenére sikerült egy emlékezetes fél órát összehozniuk, hogy csak a színpad első részét használhatták és az oldalsó kivetítők sem voltak még bekapcsolva. A színpad többi részét hatalmas fekete ponyvák fedték, egyelőre láthatatlanná téve a Maiden színpadi díszleteit. Ha valamihez kapcsolnom kéne a németek zenéjét, akkor azt mondanám, hogy a Paradise Lost One Second (személyes nagy kedvenc) albuma mindenképp a zenei hatások közé tartozhatott. Elektronikus alapokkal dúsított, dögös gitár riffelés, sötét dallamvilág. Remek énekessel (aki akcentus nélkül mondta ki magyarul, hogy „köszönöm” és „jó estét”), precíz zenészekkel, és nagyon jó színpadi jelenléttel. Egy percig sem tűntek megilletődöttnek; energikusan vonták be az ekkor már szép számú közönséget is az előadásba. A hangzás már itt is egész jó volt, hiába ültem a stadion ellentétes végében, minden remekül hallható volt.
A fél órás blokk után egy kis szünet következett. Célba vettem hát a büfét, de nem sok sikerrel. 15 perc sorban állás után egyszerűen feladtam. Nem tudom, hogy mi alapján sikerült kiválasztani, hogy ki dolgozzon itt, de amikor négyen hoznak egyszerre ki egy korsó sört, akkor ott azért valamin el kéne gondolkozni.
A Shinedown volt a második előzenekar. Az ameriai hard rock banda már másodjára járt nálunk, sajnos a pár évvel ezelőtti Barba Negra Trackes koncertjüket nem láttam. A zenéjük igazi olvasztótégely, van benne rock és hard rock dögivel, de találunk benne egy kis funkot és a grunge gyökereket is észre lehet venni. A zenei teljesítmény itt sem hagyott kívánnivalót, mind a négyen remek zenészek.
Az énekesüknek, Brent Smithnek nagyon erős, karakteres hangja van, valamint a kísérő vokálok nagyon ki vannak dolgozva a refrénekben. Tökös, energikus produkció volt a 4 sráctól, akik feltűnő színű overálokba öltöztek (a lila szín egyébként vicces a Fradi pályán), de valahogy a dalok nem fogtak meg igazán. De a közönség nagy része vevő volt a produkcióra. Rendesen megtapsolták az amerikaiakat.
Újabb szünet közvetkezett és a feszültség már kezdett tapintható lenni a nézőtéren. Mindenki Dickinsonék érkezését várta.
3 perccel 21 óra előtt felhangzott a hangszórókból az UFO Doctor Doctora, az addig rejtegetett japán pagodát ábrázoló díszletről lehullt a lepel, a sejtelmes kék fényeket felkapcsolták és a színpad két oldalán látható kivetítő is életre kelt és megérkezett a Maiden legénysége.
Az új album nyitó és egyben címadó dalával, a Senjutsuval indították a fergeteges estét. A dal intrója még csak a hangszereseké volt, de a verzére hatalmas üdvrivalgás közben berobbant Bruce is.
Már az első dalnál látszott, hogy hiába van túl már mindenki a 60-on, itt bizony nem nyugdíjas estről lesz szó. Dickinson fekete bőrnadrágban és laza fekete ingjében rögtön az első perctől keresztül-kasul befutotta a színpadot. Bár a Senjitsu szerintem szándékosan volt egy közepesen energikus nyitó dal, de a kb. 25 ezer ember már egyként lendítette a visszafogott ütemre az öklét főleg, amikor a két és fél méter magas, szamurájnak öltöztetett, világító szemű Eddie figura is megjelent egy katana karddal. Ő is besegített a közönség bemelegítésében. Hihetetlen hatásos, elképesztő látvány volt.
A Maiden utolsó magyarországi állomása a 2018-as Volt fesztiválra esett. Már akkor a Legacy of the Beast turnéval jártak nálunk. Mondhatjuk, hogy a turné már 5. évében jár, bár ebből a Covid 2 évet teljesen tönkretett. Természetesen a setlist teljesen kicserélődött az előző koncerthez képest, hiszen a tavaly megjelent új album dalai még készen sem voltak a turné indulásakor. Egyébként a turné elnevezése egy telefonon játszható játékra utal. A koncert a harmadik dalnál, a szenzációs Writing on the Walnál (szintén az új albumról) indult be igazán. Adrian Smith akusztikus gitározása után a lábdobbal hangsúlyozott intró alatt üvöltötte először Bruce felénk, hogy „Scream for me Budapest!”. Természetesen az óriási válasz sikítás nem maradt el a közönség részéről. Az tavaly megjelent új album kellemes meglepetés, más, mint a már megszokott, bejáratott Maiden recept szerint készült albumok. Persze nincs nagy eltérés, de Maiden szinten ezt akár vehetjük forradalomnak is. Csak a koncert előtt hallgattam meg először, de a Writing on the Wallra azonnal teljesen rákattantam. Szerintem a legnagyobb Maiden klasszikusok mellett van a helye és élőben is remekül működik
Az első három dallal lezárták az új albumra szánt szakaszt. A japán tematikájú díszletet is lecseréltek egy óriás katedrális belsőjére. Ha már a díszletekről szólunk, általában nem vagyok híve a külsőségeknek. Azt szeretem, ha minden a zenéről szól; ha 4-5-6 zenész nem elég arra, hogy a koncerten lekösse a nézőket, akkor az egészet megette a fene. Általában a kivetítők és az olcsó vásári látványelemek inkább idegesítenek, mintsem hozzátennének valamit a végső élményhez. Egyszerűen arról van szó, hogy az általában nagyon magas zenei élményhez egy sokkal alacsonyabb minőségű, tervezésű, kivitelezésű látványvilág tartozik. Számos zenekar esik ebbe a hibába. De nem az Iron Maiden. Úgy voltak vele, hogy ha már övék a heavy metal történetének egyik legfontosabb életműve, akkor a külsőségek is legyenek ehhez méltóak.
A koncert látványvilága egész egyszerűen lehengerlő volt. Inkább volt ez egy zenés színházi előadás, mint egy szimpla koncert. Olyan elképesztőek voltak a különböző díszletelemek, amiket nem hiszem, hogy koncerten valaha láttam volna. És ami még inkább lenyűgözött, hogy a zenével tökéletes összhangba lettek megalkotva. A gyakran cserélgetett óriási háttérvásznakra festett fantasztikus képek tökéletesen kiegészítették a dalokat. Itt tényleg arról volt szó, hogy az, hogy a zenekar dalt szinte teljesen hibátlanul eljátszik, az csak a belépő szint. Gyakorlatilag másodpercre pontos koreográfiák lettek kitalálva, hogy mikor mit kell tenniük a díszlet egyes elemeivel. Természetesen az egész elsősorban Dickinsonról szólt, aki a csaknem két órát fáradhatatlanul futotta, ugrálta, énekelte végig. Többször harcolt Eddievel, volt, hogy karddal, volt, hogy magyar zászlóból kilőtt rakétával. Ilyen szinten kitalált, megalkotott, zenével összehangolt látványvilágot én eddig csakis kizárólag a U2 koncertjein láttam, metal zenekar esetében soha. Nem hiszem, hogy ezt rövid időn belül bárki felül tudná múlni. Remélhetjük, hogy a Maiden tagjai még sokáig szeretnék a turnézást folytatni, mert nem nagyon látni más zenekart, aki csak a közelében lenne ennek a színvonalnak. A lecke mindenesetre fel van adva.
A Piece of mind albumról a Revelations-el folytatódott a koncert majd jött a Blood Brothers a Brave New Worldről. A dal előtt Dickinson a Covid helyzetre utalva elmondta, hogy az elmúlt 3 év micsoda szívás volt, de ennek itt és most végre vége. Ebben nem tudtam volna jobban egyetérteni vele. Bár idén már voltak nagyobb koncertek, de ez volt az első stadion koncert, amin részt vettem. Hihetetlenül hiányzott ez az érzés. De úgy látszik, hogy nem csak a közönség, hanem a zenekar is pont ugyanígy volt ezzel. A Maiden legsötétebb korszakát a 90-es évek közepén élte meg, amikor Dickinson elhagyta a csapatott és Blaze Bayley-vel készítettek két albumot. Ebben az időszakban minden metal csapat nehézségekkel küzdött a grunge és a punk rock térhódítása miatt. Harrisék népszerűsége meredeken kezdett zuhanni és a rajongók sem fogadták el igazán az új énekest. Ezért is meglepő, hogy pont ennek a korszaknak két dalát is betették a koncert dalai közé. De még meglepőbb volt, hogy a több, mint 11 perces Sign of the Cross az este egyik fénypontját jelentette. A dal végi hosszú instrumentális rész elképesztően jól szólt. Ha itt lett volna vége a koncertnek, akkor sem lehetett volna egy szavunk sem, de szerencsére még csak félidőnél jártunk. Sőt itt kezdődött csak az igazi patronok durrogtatása.
Jött a Flight of the Icarus, ami alatt Bruce egy lángszóróval tüzet fújva énekelt, majd ezután pedig a Fear of the dark, amit már mindenki teli torokból énekelt. Biztos voltam, hogy innen már nem lehet a hangulatot fokozni, de ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. A Hallowed be thy name, Number of the Beast, Iron Maiden hármas egész extázis szerű állapotba hozta a közönséget. Ezzel ért véget a műsor ráadás előtti része. A zenekar egy-két percre levonult pihenni, de persze előtte még tisztességes mennyiségű gitárpengetőt, dobverőt kaphattak el a szerencsésebbek. Az elmúlt napokban 70-et betöltő Nicko jó messzire bedobott két pergő dob bőrt is. Egész tisztességes közelharc alakult ki, hogy ki kapja el. 🙂
Felkerült egy újabb háttérvászon az angol zászlót szorongató Eddivel és a Maiden belecsapott a Trouperbe. Dickinson itt már angol katonai egyenruhában volt és megküzdött a szintén katonai ruhában megjelenő Eddie bábuval. Először karddal estek egymásnak majd egy magyar zászlóból kilőtt rakétával Brucenak végleg sikerült győzelmet aratnia. Még hátra volta The Clansman, egy újabb Blaze Bayley-s elfeledett dal és a Run To Hills majd még egy rövid szünet. A második ráadásban már csak az Aces High maradt, ami alatt egy élethű második világháborús Spitfire vadászgép maketett is belógattak a a színpad fölé. Természetesen életnagyságban.
Pontosan két óra után véget ért a koncert, amely egyrészt a Covid utáni időszak első igazán nagyszabású zenei eseménye volt Magyarországon, másrészt pedig valószínűleg jelenleg a világ egyik legjobb zenei produkciója. Mindenki szerencsésnek érezheti magát, aki ott volt rajta, mert ilyet nem látni minden nap. Le a kalappal a csapat előtt, hiszen túl a 60-on, sőt 70-en olyan elképesztő energiát, munkát és kreativitást tettek bele ebbe a műsorba, ami előtt tényleg csak meghajolni lehet. Furcsa ezt kimondani, de körülbelül 25 évvel azután, hogy közel álltak a megszűnéshez, és több, mint 30 évvel azután, hogy az utolsó igazán nagy slágerüket megírtak, a Maiden most ért igazából a csúcsra.
Koncertbeszámoló: B.T.
Credit: Hetessy-Németh Tünde
Szervező: Live Nation
Kapcsolódó tartalom: