A komor menyasszonyok, a rock ősanya és egy zaklatott lélek terápiája.
(Black Veil Brides, Halestorm, Mothica koncertek 2023. 11.20. Papp László Budapest Sportaréna)
A Black Veil Brides magyarországi rajongóinak sokat kellett várniuk a banda 2006-os megalakulása után, hogy hazánkban is láthassák kedvenceiket. A pandémia miatti nagy leállások következtében még mindig érezzük hatását annak, hogy csak úgy ömlenek ránk a turnék, a koncertbejelentések – elmaradtak pótlása és újabbak egyaránt. A várva várt 2022-es nyári bemutatkozásuk után bő 1 évvel visszatértek egy hideg novemberi estére a Papp László Sportarénába, ahova az őserőt megtestesítő Halestorm és a TikTok segítségével is felkapottabbá váló Mothica kíséretében léphettek fel.
19:00–kor kezdhette pontban műsorát az emo / rock fűszerezte popzenét készítő Mothica, aki dalait nagyrészt egyedül készíti a stúdióban, élő fellépésére pedig dobossal és gitárossal válik zenekarrá a projektje. Meghallgattam a dalokat előre, amik a korábbi koncertjein előfordultak, és a kezdő CASUALTY című szerzeménynél nem is tudtam nagyon másra gondolni, minthogy a művésznő biztosan hallgatta az elmúlt évtizedben a Bring Me The Horizon dalait, és inspirálódott belőlük. Ez a meglátásom egyértelmű bizonyítást nyert, ugyanis második dalként egy BMTH coverrel szokta folytatni szettjét, a Can You Feel My Heart így azoknak is ismerősen csenghetett, akik soha nem hallottak még Mothicáról korábban. Ezt a két dalt vártam a legjobban tőle, de sikerült késni 20 percet, így arra érkeztem meg az ülőhelyemhez, hogy az énekesnő épp elsírta magát a meghatottságtól – elégedett lehetett a magyar közönség lelkességével.
A mikrofonba sírás-nevetés egyvelege fura lehetett sokaknak, de Mothica múltja és zenéinek hangulata, szövegeinek tartalma is magyarázatként szolgálhat a jelenségre, McKenzie Ellis énekesnő törékeny lelkének a zenekészítés és a fellépések lehetnek a legjobb terápia. Hangulatingadozásokból nem volt hiány, a sírás-nevetést egy újabb coverrel, a Smash Mouth All Star című dalával oldotta fel, és a sors fintora, hogy ez a sláger most nyáron került bele a dallistába – Steve Harwell, a Smash Mouth énekese szeptember elején hunyt el. A bulihimnuszként ismert dal érdekes választás volt, de ha a mélyebb rétegeit nézzük, akkor tulajdonképpen beleillett az “egyszer fent-egyszer lent” légkörbe, amit Mothica át akart adni. Az énekesnő és zenekara is egyre jobban érezték magukat a színpadon, egy feladott mobillal még szelfik is születtek az All Star közben, de nem lehetett megállni, a 30 percnyi játékidő kihasználása miatt érkeztek még az upside és a záró SENSITIVE című dalok. Visszafogott, meghitt, bensőséges kis utazás volt mindez egy érzelmi hullámvasúton, ami után a hangerő feltekerése és a nyers erő kibontakozása következhetett a Halestorm jóvoltából.
A Halestorm szintén egy év után tért vissza hozzánk, és gyakorlatilag ugyanazon a színpadon, ugyanúgy előzenekari pozícióban, mint tavaly az Alter Bridge vendégeként tették. Emlékeim szerint akkor is egy erőteljes, hamisítatlan rockkoncert élményét nyújtották, így kíváncsian vártam, miben lesz ez másként idén. Utánanéztem, és rácsodálkoztam, hogy a jelenlegi európai turné többi állomásán a Black Veil Brides szerepel a Halestorm előzenekaraként, azonban nálunk úgy gondolom, a BVB nagyobb érdeklődésre tart számot, és a Papp László Sportarénában is inkább az ő rajongóik gyűltek össze. Mit jelentett ez a csere a gyakorlatban? A turné többi állomásán a Halestorm másfél órás szetteket játszik, itt pedig 50 perc jutott nekik.
A cappella indult a koncertjük a Raise Your Horns soraival, Lzzy Hale énekesnő feljött a színpadra, és megmutatta, milyen hangterjedelemmel és énektechnikákkal fog elkápráztatni minket – azonnal leeshetett az állunk. Ami jó, az jó, de megmondom őszintén, önmagában az énekhangja a rekesztős részeknél már az elejétől kezdve sok volt nekem, bármennyire is benne volt az az igazi dög, ami megadta a karakterét. Úgy értem, hangerőben bizonyult soknak, Lzzy mintha nem csak minket, de a hangmérnököt is fel szerette volna ébreszteni, akinek nem lettem volna a helyében, olyan dinamikusan váltott a frontember hangmagasságokat a szett során. Az jutott eszembe, hogy Lzzy biztosan hibátlanul lehozná az amerikai himnusz eléneklését ilyen hanggal egy sportesemény előtt, és YouTubeon utánakeresve találhatunk is ilyen felvételt, úgyhogy nem csak nekem tűnt fel, hogy hangi adottságai tökéletesen alkalmasak erre.
A négytagú zenekar persze nem csak Lzzy miatt jó, az I Miss The Miseryvel berobbantak, és elkezdték felszántani a színpadot, amit a Love Bites (So Do I) követett, és ekkorra már a hangkép is kezdett tisztulni, így Arejay Hale dobtémáiból is egyre több jött át a rockgitárok mellett. Lzzy energiái azonnal elragadtak minket, és az énekesnő a harmadik dalra a lányokat biztatta, hogy üljenek fel a férfiak nyakába, amit meg is tettek jópáran, így rövid időn belül fesztiválhangulat alakulhatott ki, már csak a nyári meleg és a zászlók hiányoztak ehhez. Ugyan rövidített szettet játszottak, de már itt élesen váltogatta Lzzy az alap énekhangját fejhangokkal és elcsukló hangon rekesztésekkel, és szabályosan aggódtam, hogy nehogy elpattanjon az erőlködéstől és a hangok elérésétől egy ér a fejében – bár az is lehet, hogy az sem zavarná a koncert végig zenélésében, a gitáros-énekesnő a legjobb értelemben véve őrült, és a közönség kedvéért az utolsó hangokat is kitekeri magából kérdés nélkül. Parádés, amit csinált, de néha a kellő hangerejű kíséret nélkül már inkább az idegeimre ment a technikázása.
A gitáros és a basszusgitáros lelkesen támogatták az énekesnőt, Arejay látványosan dobolt, és kezelte a háttérvokál mikrofonját két ütem között dobverőjével. A háttérben a zenekari logó pulzált pirosan, a fények kellő kiegészítést nyújtottak a hallottakhoz, de a Halestorm önmagában is annyira rock and roll, hogy még teljes sötétségben is átjönne az utánozhatatlan, átütő erejük. A Familiar Taste of Poison előtt az énekesnő megosztotta velünk, hogy már az első magyarországi fellépésük után mondta társainak, hogy a magyar férfiakat szereti a legjobban – ettől a vallomástól egy kicsit igazítottam is a fizimiskámon, és közelebb szerettem volna kerülni a színpadhoz, de az ülőhelyekről nem volt erre lehetőség. Ócska kifogás ez, mert ha Lzzy akart volna megkaparintani engem, kérdés nélkül keresztül gázol az állóhelyeken, felmászik az ülőhelyekhez, és házastársakként hagytuk volna el az Arénát – egyszerűen ilyennek tűnik a habitusa a színpadi jelenléte alapján. Ez az összeborulás ugyan nem jött létre, de számomra a koncertjük legemelkedettebb pillanatai következtek a feljebb említett dalnál. Lassú kezdés, szép éneklés, egy-egy magasan kitartott hangba bele is bicsaklott néha, de ez sem vett el ennek az igazi rockballadának az értékéből. A Familiar Taste of Poisont bármelyik nagyágyú popdíva megirigyelné, egy kimagasló szerzeménye lett ez a bandának, Lzzy pedig még virágot is dobott a dal végén.
Pár perces pihenő jött Lzzynek és a gitárosoknak, mindeközben Arejay Hale dobszólójának örülhettünk, amit nem lehetett nem imádni! Megmozgatta a közönséget közben, a kis kongákat és tamokat is kihasználta, és amikor már azt hittük, vége van, akkor előkerültek az óriás dobverők! Az biztos, hogy a rockzenész dobosok között Arejaynek a legnagyobb a … dobverője! Bírtunk volna még belőle jópár percet, de idő szűkében vissza is jött a teljes zenekar, és a Back From The Dead, illetve a The Steeple szolgált ráadás zúzdaként. Ooo-ooo-zás, közönségénekeltetés a javából, és 50 percnyi játékidő után szerintem mindenki elégedetten vehetett pár nagy levegőt, kifújhattuk magunkat a merch pultnál, és a leglelkesebbek előrébb furakodhattak a “fekete fátyolos menyasszonyok” koncertjére.
Félórás átszerelés, beállás és szünet következett. 21:20-kor a Black Veil Brides tagjai rohantak fel a színpadra fekete öltözékükben és felsőtestük különböző részeit szabadon hagyva. Az Andy Biersack énekes által összetartott brigád a Crimson Skies-sal kezdett bele a koncertbe, és a promó fotókhoz, előzetesen látott képsorokhoz képest feltűnt, hogy a frontember lenövesztette a haját – és természetesen ez is piszok jól állt neki! Ha már a hajat megemlítettem, Christian “CC” Coma dobosból a koncert első felében leginkább az tűnt fel, hogy az állandóan az arcába eső hajkoronája mögött irgalmatlan lelkesedéssel és tempóval veri a dobszerkót, folyamatosan teker – a csillapíthatatlan igyekezete ellenére azonban az ülőhelyeinkhez a pergődobján kívül nem sok jutott el a hangzásból. A lábdob kevés és erőtlen volt, és az összhangzást tekintve is el kellett telnie a koncert felének, mire a hangszerek közti arányokat is sikerült kicsit kisimítani, de lehetett volna ügyesebben keverni az egész koncertet.
A BVB pörgősen kezdte, és a dalok közben fenn is tartotta az energiaszintet, az énekes és a húros tagok folyamatosan fel-alá mászkáltak, bejárták a színpadot. Andy Biersack végig méltóságteljesen, egyenes tartással tette mindezt, amivel olyan hatást keltett bennem, mintha egy előkelő hangversenyen lettünk volna, ahol a rend betartatása volt a célja, és hogy megadjuk neki és társainak a kellő tiszteletet. Ugyan az ülőhelyről a zenészek arckifejezéseit nem tudtam megfigyelni, de hősünk kizökkenthetetlennek tűnt zord tekintetéből akkor is, amikor a lányok sikolyaiból a második Rebel Love Song után egy elképesztően hangos “I love you Andy!” felkiáltás hallatszódott.
Érkezett ezután a Wake Up, amikor a rajongók óóó-óóó-zhattak, a zenei összképben azonban egyes darabkák még mindig nem álltak össze. 4-5 dal viszonylag gyors egymásutánjában lement, és az volt az érzésem, hogy valami hiányzik. A háttérben felhúzott nagy lepelen ott virított a BVB logó, a zenészek minimális színpadi fénytechnika előtt kenték energikusan a számaikat, a dalok végeztével pár másodpercig tartó sikítások hallatszódtak. Miközben a sikítások tartottak, a zenészek hátrasétáltak a dobfelszerelés köré, ittak egyet, vagy csak megbeszélték, melyik is lesz a következő dal – mindezt nulla átkötő zenei betét közepette, síri csendben tették. Ezek a csendek nem segítették a buli gördülékenységét és a megfelelő hangulat fenntartását, fura volt, hogy összegyűltünk pár ezren, jól kellene éreznünk magunkat, mégis ilyenkor a magány, üresség érzése erősödött fel bennem ebben a hatalmas térben. Valami hiányzott.
A gitárosok koreográfiája sem volt túlgondolva, amikor gitárszólók, ikerszólók jöttek, akkor egymásnak háttal állva virgáztak hangszereiken, és előszeretettel használták a kis emelvényeiket, hogy megmutassák ezeket a futamokat. Kísérteties hasonlóságot mutattak számomra a zenészek és a szólók is az Avenged Sevenfold munkásságával ebben a tekintetben. Andy Biersack énekes alap beszédhangja kicsit mélyebbnek érződött, mint például az interjúkban hallottam (talán megfázott, vagy a dohányzás hatása), az éneklős refrének után nagy örömmel fogadtam, ahogy a screamjei és hörgései kitörtek belőle, a Devil, a Perfect Weapon és a Knives and Pens során is sor kerülhetett erre.
Andy egyre többet kommunikált nonverbálisan is a közönséggel, majd a koncert felénél sikerült is kicsit kizökkenteni őt a megszokott menetéből. Az első sorokból feldobtak neki egy cukorkát a színpadra, és egy pár pillanatra meg is ijedtem, mert mintha kicsit agresszívan reagált volna erre, legalábbis szóhasználata erre utalt kezdetben. Amikor tudtára adták, hogy cukorkát dobtak számára, akkor szerencsére jól fogadta, és azt mondta, köszöni, majd a koncert után megeszi. És ahogyan hátravitte a cukrot, megadta a lehetőséget Christian “CC” Coma dobosnak, hogy szóljon hozzánk pár szót, aki elképesztő lelkesedéssel mesélte el gyorsan, hogy a nagymamája magyar származású, ő is ott volt valahol a közönség soraiban, és hogy Budapest az egyik kedvenc városa a kötődés miatt is.
A korábbi setlistek alapján haladt nagyrészt a buli, így félő volt, hogy a turné más helyszínein játszott kb. 50 perc lesz nálunk is, de egy-egy változtatás és plusz dal bekerült a műsorba a főzenekari státusz következtében. Így volt nálunk Perfect Weapon, illetve a Lost It All című dal is a turné többi állomásához képest, ami a ráadás első dalaként hangzott el. Mindezt pár perc teljes bizonytalanság és némaság előzött meg, a közönség sikoltozott és várta a zenészeket vissza, idegőrlő volt ez a várakozás, és ekkor még jobban ránk zuhant, hogy egy ekkora arénában mennyire el tudunk veszni ennyien, ha nincs háttérzene.
A pár perc várakozás után zongorás intró közben Andy jött fel először a színpadra, majd a többiek követték őt, Jinxx gitáros pedig még a hegedűjét is hozta a kedvünkért, és a mobilfények, illetve a kezek hullámzása közben szólaltatta meg másodhangszerét. A Fallen Angelsnél mindenkit kiabálásra és sikításra sarkallt a frontember, a dal végeztével Andy megígérte, hogy nemsokára visszajönnek hozzánk, és ekkorra már fel sem tűnt, hogy mennyiszer használta kötőszóként felkonfjaiban a négybetűs angol káromkodást. Koncertjüket legnagyobb slágerükkel, az In The Enddel zárták, és tényleg jólesett kiereszteni a gőzt a nagyívű refrénben, és tovább engedni a srácokat a turnéjuk következő állomására.
Összességében a három fellépő közül a Halestorm vitte a prímet számomra, a Black Veil Brides performansza kicsit enerváltra sikerült. Ugyan nálunk ők voltak az este fénypontjai, mégsem adták át magukat teljesen a főzenekari státusz érzésének, és összesen 65 percet töltöttek a színpadon, ami ugyan több, mintha csak a turnén játszott 50 perccel szúrták volna ki a szemünket, de lássuk be, hogy a rajongók megérdemeltek volna 90 percet is. Azt gondolom, nem életük legjobb koncertjei közé tartozhatott ez a hétfő esti, és sokkal több potenciál van az előadásmódjukban, a dalaikban ennél. Több fény, pyrotechnika, showelem nem ártott volna egy kisebb koncerthelyszínen… talán legközelebb!
Írta: Tüzes Mátyás
Credit: Hetessy-Németh Tünde
Szervező: Live Nation
Kapcsolódó tartalom:
Black Veil Brides koncertfotók 2023.11.20. Papp László Budapest Sportaréna
Halestorm koncertfotók (Black Veil Brides Tour) 2023.11.20. Papp László Budapest Sportaréna
Mothica koncertfotók 2023.11.20. Papp László Budapest Sportaréna