A nagy visszatérők, a plágium papjai és a bűn követei – svéd zenészek három felvonásban – koncertbeszámoló
(Deathstars, Priest, Liv Sin koncertek 2023.12.01. Budapest, Barba Negra)
9 évet kellett várniuk a hazai Deathstars fanatikusoknak, hogy újra láthassák kedvenceiket – az alkalom végre eljött, és egy izgalmas, svéd bandákból álló zenei utazáson vehettek részt azok, akik a Barba Negra kisebbik színpadához gyűltek december első péntekén. A város távolabbi pontjaiból érkezve is könnyen ki lehetett szúrni a tömegközlekedési eszközökön az extravagáns öltözékben, erősebb goth sminkben utazókat, akik nagy eséllyel a Blue Stagehez igyekeztek. A Deathstarst az Everything Destroys Europe Tour 2023 keretein belül a szintetizátorra építő, titokzatos Priest és a női frontemberrel felálló Liv Sin kísérte.
Bevallom, nem sokat készültem a zenekarokból előzetesen, így a történetükkel kapcsolatban nem voltam képben (ennek bőven lesz még jelentősége a későbbiekben!), a koncerten elhangzó dalokba pedig bele-belehallgattam, de mélyebben nem tudtam elmélyülni a hallottakban. A szakadó esőből jó volt megérkezni a Blue Stagehez, ahol a Liv Sin már javában felszántotta a színpadot. A harmadik dalra, a Chapter of the Witchre értem oda, azonnal igyekeztem felvenni a zenekar tempóját, és felmérni, milyen volt a színpadkép, és milyen maga a zenekar. Liv Jagrell énekesnő az első pillanattól magával ragadta a figyelmemet, nagy beleéléssel emelte bandája fényét mozgásával, lelkesítő kiszólásaival, a közönség tapsoltatásával a megfelelő helyeken.
A kivetítőn nagyban láthattuk a Liv Sin logót, a zenekartagok mögött molinón az idén megjelent KaliYuga album borítójának grafikája virított, de ezek nélkül is odaragadt volna tekintetünk a zenészekre. A bordó szín dominált, a férfi tagok egységesen bordó színű ingben voltak, míg Livnek a hajszínében köszönt vissza ez a színárnyalat. Vadító fekete-vörös ruhakölteményében, és apró kiegészítőivel vagy éppen kalapjában énekelve teljesen jól hozta a csillapíthatatlan rocker lány imidzsét.
A tiszta éneket néha kicsit hörgésbe hajlította, máskor rekesztős énektechnikával keményített be, például az új lemezről játszott I Am the Stormban is megmutatkozott mindez. A sokrétű éneklés mellett még óriási fekete és fehér zászlók lengetésére is volt kapacitása, ami szintén bónusz látványt hozott az egyébként is kitűnő összmegjelenésű zenekarnak. Az egyik gitáros nyitott, ujjatlan ing/mellényben tekert, míg a másik gitáros hangszeréből mintha kiharaptak volna egy óriási darabot – a megcsócsált dizájnú gitáron is gond nélkül lehetett szólóbetétekkel varázsolni, vagy kellő hatékonysággal zúzni.
A 30 perces bemelegítő szettjükbe 6 dal fért bele – ezekből négy az új lemezről szólalt meg. A záró King of Foolsnál az énekesnő lejött a közönségbe, és egyesével is megénekeltette az extrovertáltabb embereket, ami szintén nagyon szimpatikus húzás volt az energiabomba Livtől. Talán a zenekar gyengébb pontjának a dobost éreztem, aki néha mintha eltévedt volna kicsit, de összességében jól szólt a banda, és felvezetésképpen egész szórakoztatónak bizonyultak.
20 perc átszerelés következett, szintetizátorok, keytar és laptop került a dob és a gitárerősítők helyére. A Priest zenekarról még nem hallottam előtte, a dalaikba előzetesen belehallgatva csak felületes megjegyzéseket tudtam tenni – ‘80-as évek szinti alapjai, Depeche Mode, Bonanza Banzai -, nagyrészt ezek futottak át a gondolataimban. Annyit még tudtam, hogy svédek alkotják, azonban névtelenségbe burkolóznak, és maszkban lépnek fel. Kísértetiesen hasonlított ez a koncepció egy másik svéd zenekaréra, amelyet többször is láthattam már élőben fellépni. De ennek leleplezése előtt lássuk, hogyan is indult a Priest koncertje!
A laptop és a szintetizátorok két maszkos zenész által lettek megszólaltatva, és a The Pit című kezdő dal menetelős szólamaira a magára Mercuryként hivatkozó énekes is megjelent a színpad közepén. A háttérben a kivetítőn a Priest logó pörgött, a zenészek mind fekete öltözékben burkolóztak a titokzatosság fátyolába. Az énekes szegecselt bőrkabátban és maszkjában lépett fel, a maszk részleteiből még pár méterről sem lehetett sokat látni, csupán az volt végig tisztán kivehető, hogy a bal szeme helyén piros ledfény világított. A frontember kihasználta az énekeffektek tárházát, sok esetben valamilyen hangmódosítással, torzítással énekelte a dalokat, ami miatt csak érdekesebbek lettek a témák, nehezebb ráunni az alapvetően monotonnak érződő alap hangszínére.
A szintetizátoros – keytaros tag kesztyűjén az ujjrészeknél kis fehér led lámpák világítottak, ezek segítségével mutatott irányt és vezényelt. A Blacklisted című dal végén kijött a színpad elejére a keytarral szólózni, amit nagyon üdítő volt látni és hallani is – sajnos a 10 dalból álló szettjükben ez csak kétszer történt meg, pedig bírtuk volna többször is! Az énekes Mercury nagyon közvetlen és beszédes volt, mindemellett a titokzatosságot, misztikumot végig igyekezett fenntartani. Sokat pörgött, egy komplett szóló táncprodukciót kaptunk a dalok eléneklése közben, és még az sem zavarta meg a beleélését, hogy egyszer egy rossz fordulásnál leverte a mikrofonállványról a mikrofont – csak táncolt tovább, mintha mi sem történt volna. A The Cross című szerzeménynél a dal címét nem elmondta, hanem inkább elmutogatta, és keresztet rajzolt a levegőbe kezeivel. Ekkorra már leesett a tantusz: a színpadi mozgás, a maszkok, a nyakban lógó medál, a dalok szövegei, és még svédek is, szóval az egész tiszta Ghost! Biztos lettem benne, hogy a Priest zenekarnak erős kötődése van a Ghosthoz, és tényleg!
A koncert elején még azon is elgondolkodtam, hogy mi van, ha a Ghost agytrösztje, Tobias Forge trollkodja meg ismét a világot, és Mercury valójában ő, de Mercury alakja és hangja sem hasonlít a Ghost vezérére. Mindenesetre utólag olvastam, hogy bizony a Priest zenekarban két korábbi Ghost zenekartag is játszik, így már sokkal jobban értettem az egész produkciót, amit láthattunk. Szinte minden egyezik, a temérdeknyi átvett vizuális megvalósítás, csak a zenei stílus más. Mercury karakterében is volt egyfajta komolyság, de máskor olyan Papa Emeritusos vicceskedésbe, komolytalankodásba is hajlott egy-egy felkonfja.
A Burning Love környékén elmondott egy ködös sztorit a Deathstars zenekarról is, amiből jobb, ha nem is próbálunk meg felidézni semmi konkrétumot, mert necces. A hiányos történet után pörögtek is tovább, 45 perc után búcsúztak is, 10 dalt hallhattunk tőlük, és a Deathstarst felvezető zenekarként jól funkcionáltak – érdekes, a figyelmet megragadó produkciót láthattunk és hallhattunk.
A sok feszülős bőrszerkó a csajokon, a szegecses ruhadarabok és kiegészítők, a piros fűzős latex nadrágok, a speciális kontaktlencsék és a goth sminkek mind az este főattrakciójának, a Deathstarsnak szóltak. Voltak, akik konkrétan úgy öltözködtek fel, mint az énekes Andreas Bergh a korábbi lemezborítókon – egyenruha, kalap stb. Egész csoportok beszélgettek és cigiztek a Blue Stage előtt, akik akár a banda tagjainak is elmehettek volna öltözködésük alapján. 21:30-kor elindult az intro, a háttérben a Deathstars logó világított, és színpadra lépett az öttagú zenekar a Night Electric Nighttal. Legnagyobb meglepetésemre a gitáros Eric “Cat Casino” mostanra Catwomanként jelent meg, nembinárisként kicsit zavarba ejtett, és őszintén szólva távolabbról nézve a koncertet nekem az utolsó számig fel sem tűnt, hogy ő nem egy szexi csaj, aki újonnan került a bandába, hanem ugyanaz a gitáros, akit már 2011-ben is láthattam, amikor a banda a Rammstein előzenekaraként játszott.
Záporoztak is a zúzós, elektronikus alapokat sem nélkülöző dalok, lemezbemutató turnéként a legfrissebb albumról is hallhattuk a Between Volumes and Voids, a Midnight Party és a This Is című szerzeményeket is a koncert első felében. A zenekar jól szólt, és érződött a közönségen, hogy már rendesen ki voltak éhezve a Deathstars újabb eljövetelére. Jól reagáltak a banda lelkesítő mozzanataira, felhívásaira – bár az énekes Andreas Bergh számomra inkább idegesítővé vált elég hamar.
Sokszor elhallgattatta teljesen a közönséget nem túl szép szavakkal megfogalmazva, majd hirtelen egy sikításra felszólító felkiáltással buzdította őket arra, hogy zajt csináljanak. Elsőre sem tetszett, kb. hatodszorra pedig kifejezetten rossznak ítéltem meg ezt a fajta lelkesítést. Például emiatt sem tudtam eldönteni, hogy az énekes jó passzban volt-e egyáltalán, a buli tempóját tekintve nekem úgy tűnt, hogy ő a közepétől kezdett belejönni igazán. Többségében nagyon mély hangon, sejtelmesen konferált, és hasonló hangterjedelmét használta a dalokban is.
“Skinny Disco”, a hosszú hajú basszusgitáros is nagyon vitte a showt a hátán, sokszor belekrákogott háttérvokálosként a dalokba, és kisegítette a frontembert. Mindemellett Andreas Bergh mély tónusú konferálásait ő is kiegészítette kicsit barátságosabb hangvételben. A koncert közepénél elhangzó Death Dies Hardnál éreztem igazán, hogy mekkora party tudott kialakulni, összevissza ugráltak a rajongók a zenekar egyik legnagyobb slágerére. Az örömünnepet néha megzavarta egy-egy gerjedő mikrofon / hangszer pár másodperc erejére, de az elszánt rajongókat semmi nem tántorította el attól, hogy innen csak még jobban feloldódjanak.
A New Dead Nation alatt is fergeteges volt a hangulat, és az utána érkező Fire Galorenál jött el az ideje egy egészséges gitárszólónak, amit harisnyában, óriási fülbevalókkal, nyelvnyújtogatások közepette rázott ki kisujjból “Cat Casino”.
A frontember volt, hogy a dobogón ülve énekelt az első sorokban állók legnagyobb örömére, hiszen így még közelebb érezhették magukat kedvencükhöz. A turné nevét is megihlető, illetve a friss album címadó dalaként elhangzó Everything Destroys You előtt megtapsoltatták az előzenekarokat és a teljes crewt is, a turné végére érve volt is miért hálásnak lenni. Az 1 óra 20 perces koncerten 18 dal hangzott el, a ráadásban előbb a Blitzkrieg, majd a záró Cyanide ritmusaira menetelhettünk egy utolsót a zenekarral. A fináléra a gitáros “Cat Casino” is lejjebb tolta egyberuháját, hogy senkiben ne maradjon kérdés vele kapcsolatban, vagy hogy még jobban összezavarjon minket, már nem is tudom…
A Deathstars ha eddig nem volt, akkor már valószínűleg nem is lesz nagy kedvenc zenekarom, de tagadhatatlan, hogy amit csinálnak, azt lehet szeretni. Túl hosszú idő telt el az utolsó két lemezük kiadása között, úgyhogy majd az idő eldönti, hogy képesek lesznek-e a régi lendületükhöz visszatérni a dalírásban, koncertezésben. Az látszik, hogy a közönségük kitartó, és ha ilyen jó koncertekkel örvendeztetik meg őket, akkor az idők végezetéig velük tartanak majd.
Kapcsolódó tartalom:
Priest koncertfotók (Deathstars Turne) 2023.12.01. Budapest, Barba Negra
Liv Sin koncert (Deathstars Turne) 2023.12.01. Budapest, Barba Negra
Írta: Tüzes Mátyás
Credit: Hetessy-Németh Tünde
Szervező: Live Nation