Dalait többen hallgatják és szeretik, mint ahányan a nevét megjegyezték volna…
(TOTO 2019.06.27. Budapest Aréna)
Van az a világhírű amerikai zenekar, melynek nevét hazai körökben kiejtve tízből nyolc ember nagy eséllyel bambán néz, mintha sosem hallott volna róla. Az a zenekar, mely valamivel több, mint 40 éves pályafutása alatt zenei teljesítményével vált azzá, ami, s nem botrányok veszik körül történetét. Az a zenekar, melynek legnagyobb slágere az a dal lett, ami 1982-ben épp csak rákerült a negyedik nagylemezre, s egyik tag sem gondolta, hogy azzal „hódítják” meg a világot. Az a zenekar, amely (alapításától számított) 41 év után is minden erőlködéstől mentes, hibátlan koncerteket képes adni. Ahogy 4 évvel ezelőtt jellemeztük a kollégákkal, amit átélhettünk, most sem találni rá jobb szavakat: varázslat a zene nyelvén. Toto koncerten jártunk.
Fotó: Kieron (Rockvilág.hu)
Legutóbb négy évvel ezelőtt, akkor még a Pecsa szabadtéri színpadán lehetett elcsípni a TOTO zenekart, akkor XIV című nagylemezével turnézott, ezúttal pedig a tavaly Amszterdamban rögzített válogatás-/koncertlemezével érkezett a csapat az Arénába. Sajnálatos módon csak fél Arénába, és a minőségi zenét kedvelők azt sem töltötték meg, míg pár nappal korábban ugyanott a 20 éve lejárt szavatosságú Backstreet Boys produkált teltházat. Viszont ami pozitív, hogy, a közönség soraiban megjelent zenészek száma szinte vetekedett a „mezei zenekedvelőkével”. Ők tudják, mi az a zenei érték 🙂
Fotó: Kieron (Rockvilág.hu)
Mivel nem kígyóztak olyan irdatlan hosszú sorok, mint nemrég a Slayer koncert előtt, a bejutás egész gyorsan ment, s hamarosan kezdett is az vendégzenekar. Gyanítom, hogy a többségnek előzetes tájékozódás nélkül a ZFG (saját leírásuk szerint Zero Fucks Given rövidítése) annyit mondott, mint nekem, azaz semmit. Egyáltalán hogy kik ők és hogy kerültek oda? Valljuk be, a TOTO színvonalát alapul véve kutyaütő csapat csak nem lehet. Ahogy a helyszínen megtapasztalhattuk, összeszedett és valóban jó produkcióval érkeztek, leszámítva, hogy a repertoár még igen szűkös, talán fél órára ha elég volt – ellenben ezt nem sűrítették indokolatlan feldolgozásokkal sem. Nem elhanyagolandó tény az sem, hogy kik alkotják a csapatot. Egyesek már mini-Totoként említik, ami nem véletlen, hiszen gitáron Steve Lukather fia, Trev játszik, basszusgitáron Sam Porcaro, kinek apja Mike Porcaro, a Toto 2015-ben elhunyt basszusgitárosa. Emellett (további keresgélés eredményeként találtam információk alapján) a doboknál a One Directionből ismerhető Josh Devine, énekesük pedig a francia származású Jules Galli, aki szólókarrierje építgetése mellett került a csapatba. Elég szembetűnő, hogy nem kevés alappal indult a projekt, mindenkinek megvolt a maga előélete, mégis valami olyat alkottak, ami nem „elődeik gyenge másolata”, hanem valami, ami tényleg tőlük származik. Az egész produkció nagyon rendben volt, a színpadi kiállástól kezdve a hangzáson át a zenei világukig. Első ami beugrott, hogy ez tipikus amerikai banda, legyen. De egyszerűen jó. Érdekes stílusegyveleg, vintage hard rock, funk-rock, mai környezetbe ültetve, ami azzal hangzással és előadással még ismeretlenül is hamar megragadta a hazai közönséget. Habár elég friss formációról van szó, tapasztalt tagokból áll, és nálunk is megmutatták, a jövőben érdemes lesz odafigyelni rájuk. Mivel elég kevés anyag érhető el, nehéz elég részletesen bemutatni őket, de ízelítőnek pl. bátran ajánlom a „Special” című dal klipjét azoknak, akik minderről lemaradtak, s nem csak Richie Kotzen muzsikáját kedvelőknek.
Szünet, némi átszerelés, talán kicsit hosszabbra is sikeredett, mint kellett volna, lényeg, hogy (a híresen lassú kiszolgálás ellenére is) vissza lehetett érni a kezdésre, a fél Arénához igazodva keresztben elhelyezett színpadhoz pedig még közelebb jutni, mint általában. Pedig nem szokásom nagyon előre menni, egyrészt mert a tömeget és a nyomorgást nem bírom, másrészt inkább a hangosító környékére pályázok, ha lehetséges. Előbbitől itt nem kellett tartani, kényelmesen elfért mindenki, másfelől ki lenne olyan állat, hogy Toto koncerten kezd el pogózni? Érdemes volt előrébb húzódni, ezt a zenekart egyszerűen látni is kell. A hangzás miatt pedig nem kell aggódni. Ha van zenekar, ahol hibátlan, az első perctől az utolsóig, és teljesen mindegy a terem melyik részében tartózkodsz, ugyanolyan jól szól, akkor az a Toto. Le kalappal a hangosítójuk előtt, akit remélem továbbra is nagy becsben tartanak, hogy ha netalán pár év múlva újra sikerülne elcsípni őket, a füleknek ugyanolyan élvezetes legyen a koncert!
Fotó: Kieron (Rockvilág.hu)
Miután a turné alapját a nemrégiben megjelent kiadvány (40 Tours Around The Sun) képezte, a legutóbbi nagylemez dalait teljesen mellőzték, és erőteljesen a régi szerzeményekre koncentráltak, köztük az örökérvényű slágerekkel, de helyet kapott két régen megírt, de meg nem jelent nóta is (Alone, Spanish Sea). Önmagában teljes koncertműsort adna az összeállítás, amit nem csak a 3 fő sláger (Africa, Hold the line, Rosanna) visz el a hátán, hanem fel tudnak mutatni még mellé bőven eleget, ami odaragaszt a színpad elé. A nagyon is ’80-as éveket idéző „English Eyes”, az erőteljesen progos „Jake to the bone”, a lírai hangvételű „I’ll be over you”, a könnyed reggeli rádiós dalnak is beilleszthető „Stop loving you”, az 1984-es Dűnéhez írt albumról a Dune (Desert Theme), és lehetne folytatni a sort. De a változatosság kedvéért két feldolgozás is a műsor részét képezte, előbb Michael Jackson: Human Nature c. műve, majd később, ahogy Luke felvezette: egy olyan dal ami sokat jelent számára, valakitől, aki elsők közt inspirálta őt, hogy gitáron játsszon, akit tisztel mind a mai napig, George. Igen, George Harrison, akinek köszönhető az egyik legzseniálisabb – mostanság gyakran feldolgozásra került – Beatles dal: While my guitar gently weeps. A lezárás igazából lehetett volna maga AZ a DAL, amit egyébként az is ismer, aki nem jegyezte meg a Toto nevét. Amiről egy 2015-ös interjúban David Paich mesélte, hogy annak idején még azon viccelődtek a zenekarban, hogy hagyja meg a szólólemezére. (Mondván, annyira nem illik a zenekar hangulatához.) Ők maguk sem hitték, hogy ebből egy olyan ’popsláger’ lesz, melyet világszerte rádiókban és táncos helyeken fognak játszani. Igazi kis össznépi örömzenélés lett, kicsit elviccelve, a színpadra vonuló ZFG teljes legénységével, apa-fia játékkal, közönségénekléssel, kongaszólóval és megannyi extrával megspékelve, amennyire csak lehet nagyjából tíz percre elnyújtva szólt az „Africa.”
Fotó: Kieron (Rockvilág.hu)
A turnéról pont egy oszlopos tag marad távol, David Paich, kérdéses volt, miként kezelik a helyzetet. Bátran állíthatom, ezt is hibátlanul. A korábban Prince mellett tevékenykedő Dominique „Xavier” Taplin állt a billentyűknél és tolta végig a műsort hihetetlen átéléssel, sőt, még tőle is kaptunk zongoraszólót az est folyamán, az akusztikus blokk végére. Ahogy egyébként a csapat tagjaitól sorra érkezett egy-egy szóló a daloknál, mert ahova csak lehetett, becsempésztek valami extrát. Mindezt bizonyára előre begyakorolva, de úgy, hogy kívülről fel sem tűnik, annyira profi módon, erőlködés vagy kellemetlen pillanatokat eredményező elakadások nélkül adják elő, mintha csak most találták volna ki. Egyszerűen nincs két egyforma Toto turné, minden alkalommal meg tudják lepni a közönséget. Nem csak az újonnan érkező, avatatlan füleket, hanem a régi rajongókat is. Vagyis egyetlen ponton van egyezés (eddigi tapasztalatok alapján): hibátlan! Lehet kötekedni, a hibát keresni, de előbb találni tűt a szénakazalban. Őszintén remélem, Luke, aki jó ideje gyakorlatilag a zenekar lelke, még sokáig húzza és viszi tovább, mert szeretném még párszor átélni ezt az élményt. Ha újabb négy évet kell rá várni, akkor is!