AIRBOURNE / ASOMVEL- koncertbeszámoló
(Airbourne, Asomvel koncertek, Budapest, Akvárium Klub, 2025.03.25.)
Néhány évnyi kihagyás után március végén újra tiszteletét tette nálunk az Airbourne. Az a csapat, amelyik az AC/DC és a Rose Tattoo óta (után) a klasszikus rock egyik legelkötelezettebb ausztráliai rock’n’roll exportcikke, és akiken úgy sem igen látni a lassulás jeleit, hogy tizenéve szinte folyamatosan úton vannak.
A bulit a brit Asomvel nyitotta, akiknél megdöbbentő lehet, ahogy első blikkre a színpadról látványban kb. a korai (úgy értsd, ’78-’79 körüli) Motörhead néz vissza, különösképp Ralph Robinson basszer/énekes fizimiskájának köszönhetően, aki a töltényövtől a régisulis bőrdzsekin át a csizmáig meglehetős autentikussággal nyúlta Lemmy stílusát, korántsem kínosan, inkább tisztelgésként, de önazonos módon. Kiállása, játékstílusa is oda vezetett vissza.
Egyébként azon röhögtünk menet közben, hogy szimplán fizimiska alapján tök úgy festettek, mintha egy Lemmy és egy Würzel hasonmás mellé felállították volna a jelenkori Manowarból Michael Angelo Batiot, ezek után meg nyilván nem meglepő, ha a dalokban is bent bujkált a fentebbi a szellemiség. Mellékszál, hogy a rangidős gitáros Lenny a már említett Ralph és a másik gityós, Stel faterja, szóval bár nem így alakultak, mára amolyan „Lenny Robinson and the Bastard Sons” verzióban működnek. Ugyanakkor a sok látszólagos kötelék ellenére csapat nem a második Mocifej, sokkal több lazább rock’n’rollos elem, meg hetvenes évekbeli szellemiség, sőt, keményre formált blues alap is bujkál a dalaikban. Az is lejött, hogy nincs bennük semmi görcsösség, rutin annál inkább, de ezzel együtt sem rohantam azonnal a merch-höz lemezt venni, ahhoz a dalok nem ütöttek le elsőre eléggé. Terítéken van viszont, hogy a spotifyon adok egy alaposabb esélyt is nekik.
Ami az Airobourne-t illeti, nekik már a kezdetekkor is igen impresszív volt az energiájuk, csak úgy áradt belőlük, az első album limitjéhez csatolt Wacken koncert-DVD pedig példásan visszaadta, mennyire könnyen vették még az ottani nagyszínpadot is, és milyen könnyen csavarták el a délutáni közönség fejét.
A 2010-es legelső budapesti koncertet sem felejtem el soha, a régi Dürer szemérmetlenül telezsúfolt nagytermében még a falakról is folyt a víz, s emlékszem, azzal a konklúzióval távoztunk, hogy bmeg, hát ilyen lehetett az AC/DC valahogy ’77-’78 körül élőben! A hasonlat nyilván adta magát, elég kendőzetlenül nyúltak Angusék zsenijéhez, de ugye utánérzésekkel is lehet jól meg szarul is kufárkodni, ők pedig ez előbbi kategóriát erősítették. Még az se akasztotta szögre őket, hogy Black Dog Barking albumnál, meg azt követően aztán úgy éreztem, kicsit kifogyott puskapor, ami a saját dalokat illeti, a színvonal az albumokon már nem volt végig ugyanazon a nívón, de élőben továbbra sem tudtak mellényúlni. De ma már amúgy sem kell évente lemezt elszabadítani ahhoz, hogy valaki talpon maradjon. Jelenleg épp hat éve, hogy nem volt új album, mégis simán elvisznek egy önállóan kört Európában, különösebb apropó nélkül is. Az mondjuk ezek mellett is meglepett, hogy a mostani átlaghoz képest is erős belépő ellenére az Akva elővételben teltház lett, de ez megint csak a fentieket igazolja.
Ez a buli pedig tényleg kurva jól esett. Az utóbbi sok évben rendre csak fesztiválokon futottam beléjük, mi több, asszem egyenesen a 2013-mas Club 202-es buli óta nem randiztunk klubban, holott nekik még ma is ez az igazi közegük.
Az Akváriumnak azért örültem módfelett, mert itt kb. még semmit nem hallottam rosszul szólni, ez most náluk is így volt. Jómagam amúgy is megengedőbb vagyok e téren, a pure energy számomra többet számít, mint, hogy valami CD minősében szóljon még a budi előterében is, ráadásul piros pont azért, hogy a teltház nem túlzsúfolt heringezést jelentett, hanem sűrűbb, de élhető nézőteret.
A programot arányosan válogatták össze az eddigi öt albumból, picit több, de nem túlzó fókuszt téve a debütre, a csapat meg jött, látott, győzött. Számomra még mindig a korai dalok viszik a pálmát, különösképp a ráadásba tartalékot Runnin’ Wild, meg a szett közepén ellőtt Girls In Black, ahol O Keeffe úr egy emberük nyakába ülve ezúttal is megtekintette picit saját koncertjét a nagyérdemű közül, megspékelve persze mindezt némi gitározással, meg magaslati levegős headbangeléssel, a búráján szétcsapkodott teli sörösdobozról nem is beszélve.
A különösebb pompa ezen túl ma sem az ő terepük, most sem volt cicoma, csak faszán igazított fények, ellenben ha valaki arra volna kíváncsi, lehet-e egy kisebb tesiórát lefutkosni egy klubszínpadon… Üresjárat nélküli koncert volt, és bár 12 dal soványnak tűnhet, ezen a hőfokon valahogy ez sem tűnik annyira fel. Egy-egy ilyen koncert mindig feltölti a hétköznapi ember telepeit. A teltházat tekintve vélhetőleg idehaza sem utoljára láttuk őket.
Írta: SzG
Credit: Hetessy-Németh Tünde
Szervező: Live Nation
Kapcsolódó tartalom:
Airbourne koncert Budapest – koncertfotók – 2019.11.05. Barba Negra Music Club