Aki hercegnőként akar metál énekesnő lenni – Poppy koncertbeszámoló
(Fox Lake, Ocean Grove, Poppy koncert 2026.03.22. Budapest, Barba Negra)
Először látogatott el Magyarországra a sokak által kaméleonként emlegetett Poppy. Moriah Rose Pereira és zenekara a Barba Negra Red Stage-ét töltötte meg március 22-én a Live Nation jóvoltából. Bár a művésznő nem áll közel a szívemhez, kíváncsi voltam, hogy mit tud nyújtani élőben, az előzenekarokat pedig nagyon is kedvelem, így egyértelmű volt, hogy nekem is ott a helyem ezen a kellemes vasárnap estén.
A klasszikus, haveri garázs projektként indult Fox Lake lépett először színpadra. A Denverben alapított projekt szépen építgeti karrierjét, évek óta ott vannak a legnagyobb fesztiválokon és többek között olyan zenekarokkal turnéztak már, mint a Greyhaven vagy a Thornhill. Egy kifejezetten bulizós hangulattal nyitották most is az estét. Nem tipikusan egy műfajra építik brandjüket, éppen ezért tudnak különlegesek maradni. Zenéjükben végig érződik a hardcore agressziója, de ott vannak a nu-metálos groove-ok és a kimeríthetetlen hip-hop és rap hatások is.
Kifejezetten szeretem az olyan zenekarokat, akiknek a dalai csak úgy visznek magukkal attól függetlenül, hogy ismerem az előadót vagy sem. A Fox Lake is határozottan ilyen, mert bár saját bevallás alapján a jelenlévők töredéke ismerte csupán őket, a közönség nagyja bólogatott a dalokra, nyitott volt a közös ugrálásra, valamint a pogót is sikeresen beindította. A csapat 2025. augusztus 1-jén adta ki második nagylemezét New World Heat címmel, melyről most hat dalt is eljátszottak (Go 4 the Throat, Cold Hard Truth, Pure Adrenaline, Excessive Damage, Real Fast, Freestyle). Ezeken kívül elhangzott még a Tunnel Vision, a Dog Eat Dog és a Paleface Swiss-szel közös daluk, a Gaslight is.
Akik miatt mindenképpen ott szerettem volna lenni ezen az estén, az az ausztrál Ocean Grove volt. A tendencia azt mutatja, hogy három évente jönnek hozzánk, először ugyanis 2020 elején még a régi Dürer Kertben játszottak, majd 2023 márciusában a Sleeping With Sirens és a Don Broco vendégeként melegítették be az Akvárium Klub Nagyhallját. Ha megint 3 évet kell várni rájuk, akkor nagyon remélem, hogy végre egy saját bulit hoznak el, mert most is tökéletesen látszott, hogy lenne rá igény.
Dale Tanner (ének), Brent „Twiggy” Hunter (basszusgitár, vokál), Sam Bassal (dob) és Ryan Burnett (session gitár) négyese úgy szántotta fel a színpadot, ahogyan az a nagykönyvben is meg van írva. Tanner tipikusan az a frontember, aki nem csak azért vonzza az emberek tekintetét, mert jól néz ki, hanem mert olyan energiái vannak, amiket egyszerűen muszáj végig figyelemmel követni. A félig magyar származású Twiggy a másik ilyen karakter, aki már csak a nem hétköznapi hajviseletéből fakadóan is könnyen a figyelem középpontjába kerül. Most ő énekelte el a zenekar utolsó, 2024-es ODDWORLD című stúdióalbumáról a RAINDROPot, ami tovább színesítette a műsort.
Erről a korongról hangzott még el az OG FOREVER, a MY DISASTER, a lassabb, érzelmesebb LAST DANCE és az utolsóként eljátszott FLY AWAY is. Természetesen az olyan klasszikus OG nóták sem maradhattak ki mint a SUPERSTAR, az ASK FOR THE ANTHEM vagy a JUNKIE$. A hangulat tovább forrósodott, a tömeg is gyűlt, egyre több részvevője lett a moshpitnek és annyian énekelték a dalszövegeket, hogy egyértelművé vált, hogy tényleg megérdemelne már a hazai közönség egy Ocean Gove headline bulit.
Az előzenekarok után ki is verekedtem magam a tömegből, hogy tisztes távolságból nézzem végig az est főhősét. Poppy neve egyre többször jött velem szembe a közösségi oldalakon, de valahogy mindegy volt, hogy milyen általam szeretett zenekarokkal működött közre, sosem éreztem késztetést arra, hogy belehallgassak a zenéjébe. Azzal is most szembesültem, hogy 2021-ben Grammy-jelölést kapott a Legjobb metal előadás kategóriában a Bloodymoney című daláért és ezzel ő lett az első női szólóelőadó, akit ebben a kategóriában jelöltek. 2025-ben pedig második Grammy-jelölését is begyűjtötte a Knocked Loose-szal közös Suffocafe című számáért.
Január 23-án jelent meg legújabb nagylemeze, az Empty Hands, így pár dalba belehallgattam, mondván, hogy mégse úgy menjek el a koncertre, hogy semmit nem hallottam még a nőtől. Az egyik nóta még egészen tetszett is, mert kifejezetten pop punkosra sikerült (és rövid is), persze ezt nem is játszotta élőben. A többivel úgy voltam, hogy a zene abszolút rendben van és különben is élőben minden jobban szól, úgyhogy nagy baj nem lehet. Tévedtem.
Amikor az énekesnő megjelent hercegnős, kék fodros body és ing szerű kombójában az intró után és elkezdődött az első dal, ezzel együtt pedig meghallottam az első screameket legszívesebben azonnal kifordultam volna a sátorból. Nem vagyok jóban a női énekesekkel, ez rólam közismert tény (azért vannak kivételek), de többször előfordult már, hogy mégis csaj frontos koncerteken vettem részt és láttam bennük a jót és a tehetséget. Itt egy olyan erőltetett hangot hallottam folyamatosan, amitől legszívesebben savval mostam volna ki a füleimet. Semmi elegancia nincs abban, ahogy hörög, gyakorlatilag olyan érzésem volt, mintha egy szerencsétlen újszülött malacot kínoznának folyamatosan. Ennél sokkal jobban áll neki a tiszta ének, olyankor a helyükön vannak a hangok is és egyben van az egész produkció. Viszont azt, hogy erre a nőre úgy hivatkoznak néha, mint a metál királynőjére, még én is sértésnek veszem.
Előszeretettel keveri a műfajokat is, legyen szó metálról, popról, trapről vagy punkról. Az ilyen előadók mindig érdekesek, nem egy, nem két hasonló zenekar áll hozzám is közel. Azonban az, hogy a már említett szerencsétlen kismalac kínzásából hirtelen átmegyünk egy olyan dalba, amiről leginkább a Bűbájból az a jelenet ugrik be, amikor Griselle az állatoknak énekel, korántsem tartozik a vastapsot érdemlő kategóriába nálam. A negatív áradatot még nem tudtam ezzel sem befejezni (sajnálom), mert a legidegesítőbb a kommunikációs stílusa volt. Gyakorlatilag Princess Szabina elevenedett meg a szemeim előtt, affektálva szólt minden egyes alkalommal a közönséghez, elnyújtva minden egyes szót. Gyakorlatilag szívesebben lettem volna már én a kínzás alá vetett malac, minthogy ezt kelljen tovább hallgatnom.
Azért is sajnálom, hogy ennyire elvitte nálam az egészet egy negatív irányba a nő, mert a zenekar jó volt. A tagok maszkot viseltek végig, így sokat nem láttunk belőlük, de amit csináltak az mindenképpen jól szólt. A dalokat vegyesen válogatták össze a különböző korszakokból, határozottan nem lemezbemutató koncert volt a cél. A performansz alig tartott tovább egy óránál, a fénypontja pedig egyértelműen az volt, amikor a circle pit akkorára lett kiszélesítve, hogy az FOH pultot is körbeölelték vele a mozogni vágyó rajongók. A hangulat nem hagyott kivetnivalót maga után, a közönség lelkesen énekelt végig és sokkal hálásabb volt, mint a színpadon pattogó nő. Egészen biztos vagyok benne, hogy azok közül, akik várták ezt az estét, senki nem tért haza csalódottan. (Teszem hozzá annak is örültem azért, hogy nem én voltam az egyetlen, aki fapofával állta végig az egészet.)
Innentől kezdve a magam nevében szólva csak azért fogok szurkolni, hogy ha ez a nő még egyszer beteszi a lábát az országba, azt ne olyan zenekarok társaságában tegye, akiket én is szeretek. De a lényeg természetesen az, hogy a magyar nép önálló Ocean Grove bulit érdemel, szóval szeretnék petíciót kezdeményezni az ügy érdekében.
A koncerten elhangzott dalok:
- Bruised Sky
- BLOODMONEY
- Scary Mask
- the cost of giving up
- Public Domain
- Concrete
- the center’s falling out
- Anything Like Me
- have you had enough?
- crystallized
- Time Will Tell
- V.A.N (Bad Omens cover)
- If We’re Following the Light
- they’re all around us
- new way out
Írta: Matyi-Szabó Nóri
Credit: Adamross Williams
Szervező: Live Nation
