Amikor a show tényleg a műsor – Rod Stewart koncertbeszámoló
(Rod Stewart koncert 2024.06.22. Budapest, MVM Dome)
(Apró betűs rész: A következő írás véleménycikk, az író zenész, de nem zeneszakértő, a véleménye szubjektív, és nem is próbál objektívnek látszani. Egyes előadókat jól ismer, másokat egyáltalán nem. Előbbi esetben az előzetes ismerete befolyásolja a véleményét, utóbbi esetben pedig szűz szemmel és füllel számol be arról, amit látott és hallott.)
Képzelj el egy hófehér színpadot, hófehér hangszerekkel, körbevéve óriáskijelzőkkel, pár jól elhelyezett lépcsőfokkal. Képzeld el, hogy erre a színpadra felraksz 10-12 zenészt (daltól függő mennyiségben), egy világsztár énekest, és ennyi. Se konfetti ágyú, se óriás labdák, se repülő díszállatok/bolygók, se lézerek, se lángcsóvák. És képzeld el, hogy ez egy üdítően jó dolog.
Az MVM Dome adta a helyszínt ennek az egyáltalán nem képzeletbeli koncertnek, ami elsősorban az élőzenéről szólt, másodsorban meg a showműsor olyan régies értelmű verziója volt, ahol a show az, ami a színpadon történik, nem pedig körülötte. Mit tartalmaz egy ilyen show? Külsőségek szintjén együtt mozgó táncoló zenészeket, különös hangsúllyal a csinos flitteres ruhás hölgyeket, akik mind énekelnek/zenélnek is, azon kívül, hogy csinosak és flitteres a ruhájuk, bizonyos időközönként fellépő ruha váltást, és belső érték gyanánt meg leginkább igazi együtt zenélést.
Sok nagykoncertnél kell manapság óvatosan kerülgetni a zene említését, mert tapasztaltabb füllel és szemmel gyakran azt kell találgatni, hogy a megszólaló hangokból vajon mit játszanak élőben és mi szól az úgy nevezett HD-ról, azaz konzervből. Rod Stewart kisérőzenekara nem ilyen volt, itt legfeljebb azt lehetett találgatni, hogy mi nem szól élőben, mert úgy tűnik itt az arány mérföldekkel jobb volt a lassan megszokottnál. Jó zenészek játszottak, jó dalokat, jól, élőben, amit a felvételről szóló háttérzene itt-ott megtámogatott, kiegészített. Hogy ez alap kéne e legyen, vagy sem, mindenki döntse el maga, de engem boldogsággal töltött el, mert koncerten azért csak jól esik élőzenét hallani.
És ez az élőzene egy élő legendát kisért Rod Stewart személyében, aki 2-3 szám alatt elfelejtette és a közönséggel is elfeledtette, hogy közel 80 éves. Már az első pár szám is energikus volt, de azért ott még látszott, hallatszott, hogy nem könnyű dolog azt az élces énekmasinát beindítani, amit a torkában hordoz. Ahogy a dalok követték egymást hamar kiderült, hogy csak egy kis bemelegedésre volt szükség, mert onnantól nehéz lett volna kort tippelni az alapján, amilyen táncos és elsősorban énekes produkciót kaptunk. Nem kevés saját dal és feldolgozás is elhangzott, a közös mindegyikben az örökzöld státusz volt. Itt nem voltak B oldalas dalok.
A teljes koncert felsorolása nélkül természetesen elhangoztak a kötelező Maggie May, Do Ya Think I’m Sexy?, Sailing, Forever Young mellett már régi bevett feldolgozások és viszonylag újak is (itt persze a feldolgozások az újak, az eredeti dalok, mind klasszikusak). Hallottunk Bonnie Tyler, Muddy Waters és Etta James feldolgozást is többek között.
Mindezt profi könnyedséggel tálalva, egy talán a kiejtés miatt kevésbé észrevett „Puskás” említéssel tarkítva, 1-2 szóló performansszal és duettel megspékelve a vokalista hölgyekkel. Egyértelmű volt, hogy Rod Stewart a csibészes színpadi jelenlétével, a dalválasztással, és minden mozdulatával a közönségét jött a szó legjobb értelmében szolgálni. Ez a közönség pedig közel teltházzal, és tinikoncerteket megszégyenítő mennyiségű tánccal, tapssal, énekléssel, sikítással hálálta ezt meg. Öröm volt nézni, hallgatni meg méginkább.
Írta: Sághy-Új Gordon
Credit: Hetessy-Németh Tünde
Szervező: Live Nation
Kapcsolódó tartalom: