Novemberi esős utcabál után a nyári hőség sem tartotta vissza, hogy elvarázsolja a hazai közönséget.
(Sting 2019.07.02. Budapest Aréna)
Ha igényes könnyűzenei előadót kellene javasolni, kinek a koncertjét mindenképp érdemes megnézni, Sting garantáltan köztük lenne. Főleg amikor a műsor erőteljesen “best of” programnak is tekinthető. A terjedelmes munkásságából összeválogatott, és újra rögzített verzióit tartalmazó ‘My Songs’ című lemezére épülő turné, mely hazánkat is érintette, pontosan olyan. Némi extrával: szólókarrierjének slágerei mellett kifejezetten sok Police nótával ringat kellemes nosztalgiába. Ahogy tette azt július első keddjén is a Budapest Arénában, gyakorlatilag teltház előtt.
Több, mint 40 év alatt számtalanszor bizonyította rátermettségét, olykor alkotási vágyát szabadon engedve ‘érdekes’ kiadványokkal gyarapítva életművét. Egy dolog azonban biztos volt a koncert kapcsán: ezúttal sem fog csalódást okozni. Tanítani lehetne. Sőt, kellene. 67 éves korához mérten piszok jó formában van (néhány szögből tekintve Rick Grimes hasonmásnak is elmenne, csak nem kell zombik elől menekülnie), a hangjára sem lehet panaszkodni, és még most is hibátlanul lenyom akár két órás koncertet. Mindezt egy régi, ütött-kopott basszusgitárral a kezében. Nem mellékes, hogy jó érzékkel válogatja zenésztársait, a doboknál ezúttal is John Freese ült (Honnan ismerheted? Pl. Guns N’ Roses, A Perfect Circle, Nine Inch Nails), gitáron Rufus Miller, s pont az ő apja, Dominic maradt távol, aki egyébként hosszú évek óta Stinngel zenél. Érdemes megemlíteni az időnként kicsit előtérbe kerülő háttérénekeseket, még inkább a műsor egyik különleges ‘elemét’ a csapat legfiatalabb tagjának személyében: a szájharmonikán brillírozó fiatal srácot. (Tipikusan nem egy szólókarrierre alkalmas hangszeren játszik, de játékát figyelve gyanítom, hogy hallani fogunk még róla.) Mindehhez a legkevesebb, ami elvárható, hogy jól is szólaljon meg, dolgoztak is rendesen a keverőpultnál – melynek környékén pl. több, mint élvezetes volt a hangzás.
(Fotó: Török Hajni)
Az erős indításnak bizonyuló ‘Message in a Bottle – If I Ever Lose My Faith in You – Englishman in New York’ hármas gyorsan megalapozta a hangulatot. Rövid köszöntés- konferálás után robogott tovább a műsor több számos blokkokra osztva ontva ránk előbb inkább Sting régi dalaira alapozva, beékelve 1-1 Police slágert, majd a 12. számtól szinte csak utóbbi következett. Az egybegyűltek nem kis örömére. Ki ne mozdulna meg olyan klasszikusokra, mint a ‘Every Little Thing She Does Is Magic’, ‘Roxanne’, Can’t Stand Losing You’ – pláne, aki átélte a ‘80-as éveket, szinte kizárt, hogy ne hallotta/ismerte volna meg ezeket. És oda csempészve még olyan hamar fülbemászó darabokat, mint pl. a ‘Walking on the Moon’ vagy a ‘Wrapped Around Your Finger’, melyeket hallatán jöttem rá, hogy bizony ezeket is mennyit hallottam gyerekfejjel! Teljesen odaragasztott az egyébként szinte teljesen megtelt küzdőtérre, bárgyú vigyorral, elfeledtetve a fáradtságot, a kinti hőség (meg talán egy ideig a benti oxigénhiány) okozta émelygést, a hétköznapi problémákat. Körülnézve úgy észleltem, ezzel hasonlóképp voltak még sok ezren…
(Fotó: Török Hajni)
A turné során általában két ‘visszataps’ blokk szerepelt a műsorban, nálunk egy kis közjátékot beiktatva ez is másként alakult. A ‘Roxanne’ után a zenekar lelke, polgári nevén Gordon Matthew Thomas Sumner leült egy székre, felesége tálcán hozott be neki teát plusz adott egy csókot. Mintha valami adrenalin-löketet kapott volna hősünk, olyan lendülettel csapott bele az igazán klasszikusnak számító Police dalokból álló záró blokkba. Végére hagyva az ‘Every breath you take’, melyet még Puff Daddy is felhasznált az 1997-es ‘I’ll be missing you’ című, világszerte slágerlistákat döngető dalához. (Hozzáteszem, akkoriban ismeretségi körömben mindenki hülyének nézett, mikor megemlítettem, hogy az nem nagy kunszt, kölcsönveszi a zenei alapot, vagyis akkoriban nem tudtam még, hogy ez csak ‘hangmintának’ számít, de lényegében egy jól ismert alapra épült, hogy a siker garantált volt, bármit ráböföghetett volna. Persze megtoldva egy kis vokállal, sztorival, és máris bekajálta a fél világ.) Gondolom nem kell nagyon magyarázni, mennyire fergeteges hangulatban teltek ezek a percek, egyre nagyobb taps közepette, melyre természetesen érkezett a meghajlás, mielőtt levonultak volna a színpadról.
Levonultak, de miért? Hogy még egy kicsit visszajöjjenek, mert mi is telhetetlenek vagyunk. Kellett még. Alaposan felpörgetve az estét még két Police nótával, közte az egyik korai szerzemény (Next to you), hogy utána – búcsúzóul – mindenki enyhén könnyes szemekkel elaléljon az akusztikus formában előadott Fragile gyönyörűségétől. Nehéz szavakkal leírni, azt akkor és ott kellett hallani. Két órányi nosztalgia, örömteli zenei élmény, mely végén tiszteletteljesen köszön el az est főszereplője. Az, aki újra megmutatta, deresedő fejjel, korát meghazudtolva is profizmusával és könnyed, angol eleganciával utasítja maga mögé a könnyűzenei világ szereplőit (legalábbis a világot tekintve úgy legalább 80%-át).
Szapy
(Fotó: Török Hajni)
(Fotó: Török Hajni)
https://www.facebook.com/sting