Architects, Sleep Token- Az energiabomba partyzenekar, a rejtélyes maszkos szeánsz és a haragos kishúgom találkozása a Budapest Parkban – koncertbeszámoló
(Architects, Sleep Token koncertek 2023. 08. 02. Budapest Park)
Négy év után újra főzenekarként tért vissza a Budapest Parkba az Architects, és a 2019-ben megtartott bulijukhoz hasonlóan idén is pazar előzenekarokat hívtak vendégként. Mondhatnánk úgy is, hogy angliai modern metál bandák bemutatója zajlott – három zenekar keringett a könnyűzene széles palettáját kihasználva. Igazi stíluskavalkádot tapasztalhattunk meg, a belépő koncertlátogatóknak csak egy szabályt volt érdemes szem előtt tartaniuk: nyitottnak kellett lenniük arra, hogy a dalokban akár másodperceken belül is akkora zenei stílus- vagy tempóváltások valósultak meg, hogy néha csak értetlenül kapkodtuk a fejünket, és nem hittük el! Erős lehet így kezdeni egy koncertbeszámolót, de le kell szögeznem, hogy megvan annak az esélye, hogy nem is a főzenekarról fog a legtöbb szó esni – ha esetleg így lenne, az is csak megerősítése annak, hogy ez tényleg az az este volt, amiről a rock-metálzenét szerető koncertlátogatóknak bűn volt lekésni!
Verőfényes napsütésben érkeztem meg a Budapest Park színpada elé a Heriot kezdésére – ezúton is köszönet nekik, hogy a kiírt menetrendhez képest 10 perccel később kezdtek! Az eredetileg három férfi taggal induló banda 2019-ben újraszervezte magát, és kiegészült Debbie Gough énekesnővel, aki gitárral a kezében nem csak a zenekar hangzását erősítette meg, hanem énekhangját / hörgéseit is felhasználva egy jóval kísérletezőbb, merészebb irányba vezethette tovább az együttest. Feljöttek a színpadra, és el is kezdődhetett a megmártózás a sludge / doom metal, metalcore alapokra helyezett pusztításukban. Lehengerlő energiával adtak bele mindent, már az első dalnál éreztették, hogy itt szó sincs teadélutánról, ők azért érkeztek, hogy leszedjék a fejünket. A tekerős-teperős témákat jól váltották az akadozó breakdownokkal, amikre néha nehéz volt megfelelő tempójú bólogatással reagálni – ötletes, sűrű témaváltásaikkal végig fenntartották a figyelmet. Debbie Gough gitáros-énekesnő előtt két mikrofon is rendelkezésre állt, az egyiket a hörgős-torzított énektémáinál kiabálta tele, amikkel lehúzott minket egészen a pokol legmélyebb bugyraiba, míg a másik mikrofon segítségével a remény irányába mutató tiszta énektémáival ringatott el – ezek nem tartottak sokáig, akár dalokon belül is a ringató éneket felváltotta a halálhörgéssel.
A legenergikusabb tag Justin Gage dobos volt, aki egy számomra igen emlékezetes jelenetet is produkált. A zenekar halmozza a breakdownokat, kiállásokat, és imádtam, hogy volt olyan pillanat, amikor a breakdown közben minden hangszer elhallgatott egy pillanat erejéig, és a hangszerek összcsendjében a feltüzelt dobos egy hatalmasat üvöltött, ami kihangosítás nélkül is simán elhallatszódott a keverőpulton túlra is. Ez az igazi beleélés, maga a rock and roll! A gitáros-énekesnő szép szólókat hozott az éneklésen-hörgésen túl, tremolózott, virtuózkodott cseppet sem hivalkodóan. A marcona basszusgitáros-énekes Jake Packer sem maradt ám ki a jóból, ő is beletette minden haragját és elszántságát a zenekar 30 perces játékidejébe, és leginkább ő kommunikált a közönséggel, az összes dal közötti megszólalásban nagyon tisztelettudóan és hálásan nyilatkozott, örültek, hogy nekünk zenélhettek
Koncertjük legutolsó dalánál az énekesnő felszólítására megnyitottuk ugyan a pitet (az emberek egy nagy üres kört alakítva félrehúzódtak), viszont mivel nagyon kevesen lehettek tisztában a zenekar adott dalával, és hogy pontosan melyik pillanatban is kellene egymásnak rohannia mindenkinek, így hirtelen arra eszméltünk, hogy az utolsó számnak vége lett, és el is köszönnek tőlünk. Üdítő, friss, változatos fél órát láthattunk tőlük, és nagyon ajánlom őket mindenkinek, aki szereti a korábban említett műfajokat, ugyanis nagyon rendben van a produkciójuk! A katarzis egy nagy közös egymásba rohanással sajnos elmaradt, és ha valamiben lehet fejlődniük még, az a közönség pontosabb irányítása annak érdekében, hogy mikor is induljon az a pogó. Nagyon várjuk őket vissza, mi legközelebb is megnéznénk őket!
20 perc átszerelés következett, és ugyan hallottam barátoktól, hogy a Sleep Tokent érdemes lesz megnézni, mégsem értettem előzetesen a miértjét. Mindhárom zenekar esetében csak a várható setlist meghallgatásával készültem, hogy ne érjenek totál meglepetésként majd a hallottak, tehát sajnos nem mondható el rólam, hogy szakavatott Sleep Token vagy Architects fanként érkeztem volna. A napsütés még erősen beragyogta a színpadot akkor is, amikor a Sleep Token sötét szertartása elkezdődött. Egy erős “ahhaaaa, most már értem!” játszódott le a fejemben, amikor megláttam a teljesen beöltözött, maszkos tagokat a színpadra lépni, ugyanis nem tudtam róla, hogy ők így lépnek fel. Ettől rögtön titokzatosabb, és érdekesebb is lett minden, de szerencsére nem a kinézet miatt volt igazán élvezhető ez a buli.
A 2016 óta létező banda mostanra már harmadik nagylemezét turnéztatva ért el hozzánk is, és a Take Me Back To Eden című korong nyitódalával kezdtek, ami szépen épül fel a szintetizátor alapra érkező énekdallamoktól kezdve a mélyre hangolt gitáros borzongásig, tárt karokkal a szívünket és lelkünket kitépő refrénig. A Sleep Token dalaira abszolút jellemző ez a változatosság – elektronikus alapoktól indulás, “ZS-re hangolt” gitárral zúzás, kegyetlenül feszes, figurázós és pontos dobtémák vegyülnek az énekes még szerteágazóbb énekdallamaival és énektechnikáival. És a legszebb az volt ebben, hogy mennyire tökéletesen megszólalt az egész! Végre azt éreztem, hogy az egész este folyamán kellő ereje volt a zenének, és a hangszerek is úgy szólaltak meg, hogy nem kellett azon bosszankodni, hogy miből nem hallunk semmit.
A jó hangzáshoz kitűnő zenészekre is szükség van ugyebár, de a Sleep Token esetében a kilétüket homály fedi. Mivel a maszkok, izgalmas fellépőruhák akaratlanul is több maszkos-festett bandát juttattak eszembe – pl. Slipknot, Ghost -, így két szám között azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon a Sleep Token esetében van-e neve a tagoknak, vagy valamilyen jelzésük van. A Slipknotnál minden tagnak volt saját száma, a Ghost esetében a pápák számozottak, illetve a névtelen ghoulok közt is volt, aki a görög ábécéből használt szimbólumot, így rögtön meg is néztem, a Sleep Tokennél mit lehet tudni a tagokról. Nem lepődtem meg túlságosan, amikor megláttam, hogy a frontember karakterét Vesselnek nevezték el, viszont a többi muzsikus csak II, III és IV megnevezésekkel futnak – kísértetiesen hasonlít a koncepció a Ghosthoz. Zeneileg azonban nem is lehetnének messzebb egymástól. Vessel hangja már az első dalban teljesen megbabonázta a közönséget, én úgy érzékeltem, hogy az összegyűltek nem igazán vették le innentől kezdve a szemüket a színpadról az 1 órás játékidő alatt.
Apropó, Vessel! Ő az egyedüli tag, akinek kb. félig látható az arca, illetve a karjából-felsőtestéből is látszik valamennyi, fejfedőjét valamiben változtatja az újabb éráknál. Szerintem olyan az alap hangkaraktere, amit a legtöbb esetben használ a dalokban, hogy vagy elrabolja a szívedet, vagy túltekered azonnal. Az indie/pop alapú énekét hajlítgatásokkal, falzettekkel (fejhangon énekléssel), és néhol pedig dühös hörgéssel színesíti, egyszerűen tényleg megjósolhatatlan, hogy mikor mibe fog átváltani. Abban biztos vagyok, hogy a Bastille zenéje, és Dan Smith énektechnikája is hatással volt a Sleep Token témákra, mert rengeteg hasonlóságot lehet felfedezni – az interneten sokan még azt is gondolták, hogy esetleg ő rejtőzik az álarc mögött.
Vessel tehát az énekhangok széles spektrumát használva rántott be minket, a zúzós részeknél pedig ő is látványosan szállt a zenéjükkel, jó volt látni, hogy mennyire beleéli magát a saját zenekara energiáiba. Ugyan a mikrofonon keresztüli kommunikáció a közönséggel zéró volt (a produkció imidzsébe nem fér bele, teljesen érthető), a basszusgitáros tag viszont végig pörgött, a levegőbe rugdosott sokszor, tapsoltatta a közönséget, és biztos vagyok benne, hogy a maszk alól nem egyszer üvöltve próbálta mozgásra, éneklésre bírni a közönséget, és visszacsatolást kicsikarni belőlük.
Erre a koncertre három vokalista is helyet kapott a színpadon, ők Vessel énekdallamait egészítették ki kórus énekkel. Vessel időnként hátrébb vonult, és a szintetizátoron pötyögött, egyértelmű, hogy egy igazi multiinstrumentalistáról van szó. A dalok pedig visznek magukkal, jött a nekem kicsit filmzenés Like That, a teljesen elektronikus alapokon nyugvó, de hirtelen őrületbe forduló Granite, a Mine, ami egy igazi rádiós sláger lehetne, ha nem vitték volna bele a zúzásba ezt a dalt is – de hála a jó égnek, hogy megteszik újra és újra! Azt sejtem, hogy az énekes a legfőbb ötletgazdája a projektnek, aki úgy döntött, hogy bár a szép hangja, különleges énektechnikai megoldásai remek popsztárrá tehetnék, ő mégis inkább rock-metál zenekart alapít, és a nyugodt, éneklős részektől elvezet minket a zúzásokon keresztül a katarzis érzéséig minél többször.
Nagyon kíváncsi vagyok, merre vezeti majd tovább zenekarát Vessel, de az irány ígéretes, gyűjtik szorgosan a rajongókat, így teljesen elképzelhetőnek tartom, hogy 2-3 év múlva már főzenekarként láthatjuk a Sleep Tokent – kérdés nélkül ajánlom, hogy hallgassátok meg a dalaikat, és ha lehetőségetek van rá, akkor élőben is nézzétek meg a szertartásukat. Bízzunk benne, hogy legközelebb a verőfényes napsütés helyett már sötétben láthatjuk őket, hogy még jobban érvényesülhessen a látványtechnikájuk.
Ismét 20 perc átállás következett, ezalatt felocsúdhattunk kicsit a Sleep Token depresszív rituáléjából, és valami sokkal élénkebb, megmozdulósabb irányban reménykedhettünk. Kórus énekének hangjára, majd elektronikus felvezető közbeni villódzó fényekre robbantak be a zenekar tagjai a színpadra, és a Nihilist című dallal pillanatok alatt tesztelték hangszereiket, illetve a közönséget is.
A zenekar által lejátszott első hangtól kezdve a mögöttük lévő kivetítőn takkra ütemezetten beindult a háttérvetítés, ami mindig az aktuális dal tempójához, hangulatához igazodott. Sam Carter énekes a karját a magasba nyújtva, és már az első percben ugrándozva biztatta ugyanezekre a közönséget, és ahogy láttam, középtájt nagyon jól vette a lapot mindenki – beindult az ugrálás, bólogatás, és a pogó sem maradhatott ki. A breakdown előtt még a szöveget is visszaüvöltötték az énekesnek, úgyhogy oda-vissza megindultak az energiák a színpadon lévők és a koncertlátogatók között.
Az már a legelejétől látszódott, hogy a rajongók nagyon veszik a lapot, a nagy énekléseknél állandóan lehetett számítani háttérvokálként rájuk. Márpedig torokszaggató, óriási refrénekből nem kevés volt. Már a második dalnál megmutatta Sam Carter, hogy hogyan is kell valójában megnyitni a pitet – szépen ki is alakult kérésére a kör középen, és itt bizony jobban is tudták a résztvevők, hogy melyik pillanattól kezdve ütközhetnek majd egymásnak. Két dal után már “Architects, Architects!” felkiáltásokkal hálálta meg a rajongótábor a látottakat-hallottakat, de még ez sem hatotta meg a bandát, és már csaptak is bele a Be Very Afraid-be.
A színpadi felállásuk kísértetiesen hasonló a Bring Me The Horizonéhoz, a szintis-háttérvokálos mágus, a dobos és a basszeros hátrébb foglaltak helyet emelvényen, elől két szélen a gitárosok, középen pedig az énekes zúzott. A negyedik dal elejéig nincs is megállás – a Discourse is Dead előtt pár pillanat alatt bemutatta magukat Sam, megköszönte, hogy itt lehetnek, és már fordultak is rá a következő közösen éneklős, tapsolós, és a kivetítő alapján egyértelműen circle pitet eredményező dalra. Nem csoda, hogy középen ennyire aktívak voltak a tömegben, még a keverőpult mögé is olyan elemi erővel ért el a hangerő, és olyan jól volt hangosítva a buli, hogy tényleg csak elismerően tudtam levonni a következtetést, miszerint egy igazi ugrálós, lelket kiéneklős metálbulihoz tökéletes volt minden körülmény.
A Tear Gas című dalnál arra ocsúdok fel, hogy olyan, mintha zeneileg hirtelen egy Rammstein koncertre váltottunk volna át, de ez csak az egyszerű, de kegyetlenül ütős gitárriffek miatt érződik így, a lángcsóvák és a német nyelvű éneklés elmarad, viszont továbbra is megy minden hibátlanul a maga Architectses módján. A Doomsday című dalt a 2016-ban elhunyt Tom Searle zenésztársuknak dedikálta az énekes – ez volt az a dal, amin Tom utoljára dolgozott halála előtt.
Ahogy egyre jobban telt az idő, Sam Carter annál többet kommunikált a banda többi tagja irányában, és a publikum felé is. Ekkorra már gyerekjáték volt összehoznia, hogy leültessen mindenkit, majd egyszerre ugorjon fel több ezer ember, sőt, még egy kis crowdsurfinget is el lehetett csípni, úgyhogy akik legelől álltak, azok tényleg állandó mozgásban voltak tartva. Ugyan mindenki azért jött, hogy jól érezze magát, az első sorokból sikerült felhívni az énekes figyelmét arra, hogy valószínűleg elloptak egy-egy telefont a koncert közben, ami kicsit beárnyékolhatta az élményt az érintetteknek, de a frontember még ekkor is szuper jófej volt, és bár többet nem tudott tenni az ügy érdekében, de elküldte a fenébe azokat, akik koncert közben mások meglopásával voltak elfoglalva.
A magas energiaszintet végig fenntartva nem meglepő, hogy az utolsó előtti dalnál, a When We Were Young-nál ismét beindítja az énekes a circle pitet, és mindenki kérdés nélkül engedelmeskedik, a záró Animals című dalt is csak a döngölés, kiabálós hörgés, érzelemdús közös éneklés, közönség tapsoltatás és világvége breakdown szavakkal tudnám csak jellemezni.
Tökéletes befejezése egy eseménydús, pattogós, ugrándozós koncertnek, amit látszólag a zenekar is nagyon élvezett, és nem véletlenül kaptak már a legjobb koncertzenekarnak járó díjat hazájukban. Az idei dallistába csak az utolsó négy albumon szereplő dalok fértek be, a 2021-es és 2022-es lemezükről összesen 13 dalt is eljátszottak, ami egyértelműen a magabiztosságukra utal azt illetően, hogy folyamatosan képesek újat mutatni közönségüknek, és nem ragadnak bele a múltjuk sikereibe. Felrázták az egész Budapest Parkot, és a két vendégzenekarral karöltve egy felejthetetlen estét varázsoltak.
Írta: Tüzes Mátyás
Credit: Hetessy-Németh Tünde
Szervező: Live Nation
Kapcsolódó tartalom:
Sleep Token koncertfotók 2023.08.02. Budapest Park
Architects koncertfotók 2023.08.02. Budapest Park