Az élmény, ami hetekig kísér – KALEO Budapesten – koncertbeszámoló
(Kaleo koncert 2024.11.25. Budapest, MVM Dome)
Abban biztos voltam, hogy egyszer hallani szeretném élőben az izlandi csapatot, akiket, mikor előszőr fényképen láttam, Texasba képzeltem, és fogalmam sem volt, hogy nem amerikaiak, mígnem kicsit jobban utánuk nem néztem. A külsőségeket tekintve, ahogy felsétáltak a színpadra november 25-én, újra ez jutott eszembe, 70-es évek Texas – és valóban Austinban székel jelenleg a csapat, nem fedeztem fel semmi meglepőt ezzel.
Ahogy ültem a helyemen viszonylag közel, a félig sötét színpadképet nézegettem és arra gondoltam, valahogy olyan, mint egy nappali. A gitárok sorba rendezve, a dob magaslaton, nem néztem meg előre a setlistet, a varázslatot vártam.
És meg is kaptam. A zenekar harmadjára járt Budapesten sajátságos, alternatív blues – rock stílusával, Jökull Júlíusson karcos, őszinte, azonnal felismerhető, tökéletes hangjával. De nem csak tőle, a zenekar többi tagjától is megkaptam, a minden mást kizáró élménycsomagot erre az estére, ami a teljes hetemet végig kísérte.
Kezdjük ott, hogy aki nem ismerte a Kaleo nevet amikor lelkesen meséltem az élményemről, ismerte a Way Down We Go c. dalt, ami immár hat éves, és amit talán minden tehetségkutató énekversenyben hallhattunk idén.
A koncertet a USA Today-el kezdték, ami az államokban tapasztalható fegyveres erőszak és iskolai lövöldözések aggasztó helyzetére irányítja a figyelmet, és amiről előző héten egy interjúban olvastam JJ nyilatkozatát, amiben elmondta, nem kívülállóként okoskodni, hanem a problémára rávilágítani és elgondolkodtatni szeretnének, bízva a pozitív változásban.
A zenekar dalainak hangulatát tekintve nem is kell impulzív, hangos kick-off-ot várni, a Lonely Cowboy-al és a Broken Bones-al maradtunk ebben a kellemes mégis szuggesztív világban, kellemes köszöntéssel JJ-től. Kivetítők nem, de az éles fényjáték hozzájárult a különleges atmoszféra fenntartásához az egész koncert idejére.
Következett az I Can’t Go On Without You, amiről nem tudtam, hogy ennyire szeretem. Nem gondoltam semmi különösre, mégis azon kaptam magam, hogy olyan ajtókat nyit valahol a mellkasom környékén ez a dal, amiről nem tudtam, hogy zárva voltak, majd mikor oldalra néztem, megláttam a mellettem ülő kedves, idegen lány arcán legördülő könnyeket – na, ez a zene, gondoltam. Az All the Pretty Girls és a Breake my Baby következett ezután – mialatt szétnéztem a küzdőtéren, és megállapítottam, hogy ilyen egy szofisztikált, a hátsó sorokban is láthatóan boldog, bólogató közönség.
Szeretném kiemelni a setlistből a Hot Blood-ot, ugyanis, a koncert vége felé járva, ennek a dalnak az insturmentális része volt az, amiről úgy gondoltam, igenis vissza fogom nézni videóról, és minden műfajt kedvelő barátomnak megmutatom mire számíthatnak legközelebb, ha nem akarnak lemaradni, ugyanis elementáris volt ez a blokk. Rubin Pollock szólógitáros és Daníel Kristjánsson basszusgitáros gyűltek először Davíð Antonsson dobos köré, majd Þorleifur Gaukur Davíðsson szájharmonika és egyéb kísérő effektusok – mágiák birtokosa is csatlakozott, hogy mi szájtátva hallgathassunk professzionális örömzenélést – nem evilági dobolást például – bár én szenvedélyesen rajongok ezért a hangszerért, az összhatás egyszerűen csodálatos volt.
Ha azt gondoltam volna, nem fordulunk át party hangulatba tévedtem volna, mert a záró szekcióban, a Vor í Vaglaskógi, izlandi vers megzenésített változata után, jött a nagy sláger, a Way Down We Go, amit csak az nem énekelt, akinek épp nem volt kedve, majd a No Good, ráadásként a Backdoor és a Rock ‘n’ Roller. Itt a zenekar elköszönt, a fények felgyúltak és a személyzet nagyon kedvesen kellemes estét kívánva köszönt el a távozó közönségtől.
Minőségi helyszín, minőségi zenei élmény, tökéletes hétindítás, és tökéletes hétzárás számomra a visszaidézéssel. Köszönjük Live Nation, ments meg több hetet is ilyen szuper kezdetekkel.
Írta: Farkas Saci
Credit: Hetessy-Németh Tünde
Szervező: Live Nation
Kapcsolódó tartalom: