Combichrist, Megaherz – Lüktessen a testem, underground buliban hadd veressem!
(Combichrist és Megaherz koncert – 2023. 09. 25. Budapest, Barba Negra)
A Barba Negra a tavalyi helyszínváltoztatása óta turbó fokozatra kapcsolt, és azóta csak kapkodjuk a fejünket, illetve lessük a naptárat, hogy mikor milyen finomságokkal mozgatnak meg minket. Lehet munkanap vagy hétvége, az év bármelyik hónapja, a két színpadukkal a kisebb zenekaroktól a legendákig készen állnak az előadók fogadására. Meg is akadt a szemem a Combichrist buliján, így egészen hamar el is dőlt, hogy mivel fog telni szeptember utolsó hétfő estéje. A főzenekar ezúttal a szintén indusztriális metál / rockzene mezsgyéjén haladó német Megaherz, illetve a letargikus Janosch Moldau one man showjával turnézik Európa-szerte, így érkeztek meg hozzánk is a Blue Stagere.
Az este a német Janosch Moldau fellépésével indult, aki már majdnem 20 éve kezdte pályafutását. Multiinstrumentalistaként rögzíti lemezeit, és élőben is egyedül lép fel – popzenéjének alapja az elektronikus zene széles tárházából táplálkozik. Aki szereti a szintipopot, és az ehhez tökéletesen illeszkedő melankolikus énektémákat, az itt sem csalódhatott Janosch Moldau előadásában. Szintetizátor, gitár és Janosch énekhangja egy kis háttérvetítéssel megtámogatva – könnyed bevezetése volt az estének, ami után az immáron 30 éve megalakult Megaherz vehette be a színpadot.
A Megaherzről a több évtizedes pályafutásuk ellenére a koncert előtt hallottam először, valószínűleg ez annak is köszönhető, hogy zenéjükhöz német nyelvű dalszövegek társulnak, és a Rammstein zenéjén kívül nem is hallgatok más rockzenekart ezen a nyelven. Előhallgattam a várható setlistet, így a koncertjükre már ismerősen csengtek a dallamok. Sajnos a színpadi berobbanásukról sikerült lemaradnom, pedig kifejezetten tetszett az új albumuk címadó- és nyitódala, az “a tejföl nevében” (bocs minden németestől és rajongótól, igazából In Teufels Namen, azaz “Az ördög nevében”). Szóval a biztató előjelek ellenére szomorúan tapasztaltam, hogy a Barba Negra kisebb színpadán elég szellős közönség előtt csapott bele a koncertjébe a zenekar. Ennek ellenére nem érződött, hogy kevésbé lennének lelkesek, egymás után érkeztek német nyelven a dalok, illetve németül-angolul a dalok közti felkonfok. A fekete-fehér arcfestés minden tag esetében egyedi, az énekes egy-egy plusz kelléket használva gondoskodott az extra látványelemekről (pl. baseball ütő), a háttérben pedig a nagy Megaherz logó kísérte végig a koncertet.
A szintén a 2023-ban megjelent új lemezről érkező Alles Arschlöcher című dalnál kezdett el valami zavarni – ugyan a jó hangulat megcsinálása egyértelmű cél volt, és például a közönség énekeltetése jól is működött, mégis nekem úgy tűnt, hogy az énekes Alexander “Lex” Wohnhaas mintha sokat támaszkodott volna a playbackre, főleg a refréneknél. Erőteljes, sokszor kiabálós, skandálós énektémáinak az előadása eléggé teátrálisra sikeredett, és ezekkel a túljátszásokkal le is buktatta magát. Kicsit kevesebb pózerkedés és a nyaki verőér kiduzzadása a nem túl egyszerű énektémák élőben történő előadása közben számomra hitelesebb lett volna, akkor is, ha az ének emiatt nem hibátlanul szólalt volna meg.
Volt, hogy az énekes egy-egy dal jelentőségét külön is kiemelte, például a 5. März előtt a dal különlegességéről beszélt, és biztosított minket arról, hogy ez kötelező tétel marad a koncertjeiken, és ha nem is ismerjük, akkor is hálásak és örülnek, hogy velünk ünnepelhetik a zenéjüket. Lex zakóban, és Alles Arschlöcher feliratos pólóban kezdett a hasonló néven futó daluk miatt is, majd a seggfejekre utaló pólóját egy “Fuck Racism” feliratúra cserélte a koncert közepén, aminek a pontos háttérsztoriját, üzenetét a dalaik mélyebb ismerete hiányában nem tudtam megfejteni… Zeneileg jól működtek az elektronikát is bőven tartalmazó zúzdás dalok, a sokszor csak egy-egy szóból álló refréneket pedig tényleg jól lehetett skandálni, így bármennyire is fogalmunk sem volt a jelentésről, de azon kaptam magam, hogy az “Engelsgesicht” közben ezt a szót ismételgetem az énekessel együtt. Igazi bulizós refrénekből nem volt hiány, a koncert háromnegyedére hangulatban is sikerült felzárkóznia a közönségnek a banda energiáihoz.
A dobos végig nagyon kimérten, kecsesen hozta az alapokat a dobszerkó mögött megbújva, a húrosok pedig szintén sokat hozzáadtak látványban is Alexander Wohnhaas énekes aktív jelenléte mellett az összképhez. Az összhangszeres zúzdát egy szám erejéig lelassították, a Für Immer című dalt egyedül adta elő a HD-ről érkező zongoraszólamra az énekes. Az emelkedett pillanatok után visszatért a hangszeres osztag a színpadra, és újra kellő hangerővel, igazi Rammsteines zenei húzásokkal tarkított dalokkal, a Der König Der Dummennel és a Miststückkel fordították ismét zúzdába az estét. A záródal, a Himmelsstürmer hamisítatlan bulihimnuszként feltette az i-re a pontot, mindenki feloldódott, ugrándozott, remek befejezése volt a Megaherz koncertjének. Komolyan veszik a turnét, és a 16 előadott dalukkal még picit többet is játszottak, mint később az este főzenekara, így aki elsősorban a Megaherz miatt érkezett, annak maximum a feljebb már említett playback gyanú miatt lehetett kicsit keserű szájíze.
30 perces nyugi, átszerelés következett, majd a lámpák kialudtak, és egy kis felvezető sramli jelezte, hogy a Combichrist pillanatokon belül elfoglalja a színpadot. Arra gondoltam közben, hogy milyen mókásak a srácok ezzel az intróval, és elgondolkoztam, hogy hanyadszorra is láthatom őket élőben. 2010-ben a Rammstein előzenekaraként ismerhettem meg őket, ami elég meggyőző volt ahhoz, hogy a nevük örökre beégjen a tudatomba, és azóta is mindig eljutnak hozzám az infók az újabb budapesti koncertjeikről. Láthattam már őket így a Sportarénában, az A38 hajón, és tavaly a régi Barba Negrában. A Combichrist egyetlen állandó tagja az énekes Andy LaPlegua, aki 20 éve kitartóan viszi hátán a projektet, miközben húsznál is több zenész játszott már rövidebb-hosszabb ideig a bandában mellette. Ha jól láttam, most ugyanazzal a csapattal érkezett, akikkel 2022-ben is járt már nálunk.
A rajongók közül páran a zenekar sötétebb, pulzáló fényekkel operáló, underground partikba tökéletesen illő, lüktető zenéjéhez méltó módon feketében vagy extrémebb öltözetben, az alapozót, sminket kicsit felturbózva érkeztek, jó volt látni, hogy tényleg úgy készültek, mintha egy videóklip forgatására érkeztek volna. Nem tudom, hogy a hétfői dátum tehetett csak róla, vagy az árfekvéssel volt gond, esetleg a zenekar iránti érdeklődés hiánya, vagy ezek bizonyos változatai fordulhattak elő lehetséges indokként, de végül nem csak a Megaherzen voltak feltűnően kevesen, a Combichrist koncertjén is könnyen oda lehetett férni a keverőpult elé. A sramliból következő visszaszámlálós intró közben megérkezett mind az 5 tag, és bele is csaptak a Blut Royale című dalukba. Az elektronikus, menetelős beat szépen megalapozta, hogy milyen döngölés és tempó fogja jellemezni a bő egy órás koncertjüket. A publikum hamar ráérzett, és ugrálásba kezdett, öklüket a magasba tartva.
Jöttek egymás után a vészjósló elektronikus alapokon nyugvó dalok, a hosszú hajú szintetizátoros Elliott Berlin fejrázós billentyűkezelése mellett pedig a Modern Demon című dalban akadt meg különösen rajta a szemem. Ennek a dalnak a vége felé egy tereminen bűvölte a frekvenciákat a kezei mozgatásával, a kiállásnál huhogásszerű hangokat csikart ki a ritkán látott hangszerből, ami így nem csak jól szólt, hanem izgalmas látványosságként is szolgált. Elliott kezet foghatna Janosch Moldau művész úrral, ugyanis alapból a szintetizátor – teremin halmaz mögött tevékenykedett, de a Scarred című dalnál perkásként is besegített Dane White dobosnak, akiből simán kinéztem, hogy két testedzés között illeszti be a Combichrist koncerteket egy kis lazításként.
És ha már testedzés, viszonylag hamar elérkeztünk az egyik kihagyhatatlan tételhez – a Get Your Body Beatre alakult ki az igazi parádé hangulat, végre megnyílt a kapu az underground buliba, ahova a legtöbben vágytunk. Tökéletesen építkezett a dal, a közönség skandálhatta a refrént, és a pogózás-ugrándozás mellett egy kis bodysurf is belefért egyeseknek a tömeg közepén. Andy LaPlegua énekesnek mintha itt ütött volna be a cucc, vagy mintha épp ekkor evett volna valami nagyon savanyút, Joker-utánérzés fogott el a sok nyelvnyújtogatás és grimasz-szájmozgatás láttán.
A koncert közepén belefért egy kicsit elvontabb, lassabb témázgatás is a Denial keretein belül, de hamar visszatértünk a menetelős alapokhoz. A Combichrist zenéje nekem jobban bejön élőben, bár az elektronikus alapok kiemelkedőbben szólalnak meg lemezen. A koncertdalaik többségében a nagyon egyszerű felkiáltások / pár szavas refrének skandálása zseniálisan működtek mindig is – ki ne akarná azt üvölteni, hogy Fuck that Shit? Itt receptre volt mindez felírva, ennek a dalnak a közepén odáig jutottunk, hogy Andy kettéválasztotta a közönséget, majd adott pillanatban összeugrasztotta őket, és igazán látványos pogózás alakult ki. A koncert vége felé érkezve a szintis Elliott ismét bővítette repertoárját, és basszusgitárt ragadott, amivel be is rongyolt a közönségbe, hogy bulizhasson velünk. Ugyanezt megtette a My Life My Rules című dalnál is, együtt verette a tömeggel, és miközben az énekessel üvöltöttük a címszavakat, még a banda zenéjében nem túlságosan jellemző gitárszólós tekerést is kaptunk. Ráadásként elhangzott a Sent To Destroy, amire utolsó lehetőségként megbolondulhattunk még egyszer.
A Combichrist ismét kitett magáért, nem hagyták, hogy unatkozzunk, szórakoztató 70 percet prezentáltak. Bemutatták a 2022-ben megjelent Heads Off című kislemezüket is teljes egészében, és elhozták a kötelező partihimnuszaikat. Van-e tanulság? Lehet, hogy jobb lenne, ha legközelebb a Combichrist előzenekarként csapódna egy olyan bandához, amit jelenleg nagyobb felhajtás övez, mert több van bennük egy szellős Blue Stagenél. Ja, és ha Andy LaPlegua bármikor a zenekar történetének hetedik gitárosát, vagy huszonnyolcadik tagját keresné, én szívesen csatlakoznék! Indulok is a boltba arcfestékért!
Írta: Tüzes Mátyás
Credit: Hetessy-Németh Tünde
Szervező: H-Music Hungary
Kapcsolódó tartalom: