Deep Purple koncerten jártunk a Papp László Budapest Sportarénában – koncertbeszámoló
(Deep Purple koncert 2019.12.09. Papp László Budapest Sportaréna)
Az este bemelegítő eseménye a Monster Truck volt. A 4 fős kanadai banda rövid de igazán energikus, remek riffekből és jó dalokból álló koncertet adott. Igazi régi vágású blues alapú rock zenét játszanak, némi modern ízzel. Igazán jó választás volt ez a csapat a Deep Purple elé, sem stílusban sem minőségben nem nagyon csalódott bennük senki.
A basszusgitáros-énekes igazán jó frontember, látszott, hogy borzasztóan élvezik, hogy ilyen nagy tömeg előtt játszhatnak. Sajnos még sosem hallottam őket korábban, pedig már három album is van mögöttük. A koncert után meghallgattam ezeket, mindenkinek merem ajánlani, nem csak azok a dalok jók, amiket a koncerten hallhattunk. Remélem, hogy lesz majd lehetőség őket látni egy hosszabb koncerten is.
Úgy 20 perccel 9 előtt véget ért a blokkjuk és jöhetett az este fő atrakciója előtti átszerelés, ami szerencsére nem tartott sokáig.
Pontosan 9-kor megszólalt a Gustav Holst Mars-intrója és az arénát már teljesen megtöltő nézők legnagyobb örömére színpadra lépett a Deep Purple a Higway Starral, amiről gyakran megjegyezik, hogy ez a világ legjobb koncert-nyitó dala. Az biztos, hogy ellentmondást nem tűrően jelezte a zenekar, hogy még csúcsformában vannak. 50 éve folyamatosan.
A Papp Lászlóban megrendezett koncertek egyik legsarkalatosabb problémája általában az akusztika és a koncertek hangzása. Valamiért általában borzasztóan rosszul szólnak a koncertek: egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor éreztem azt, hogy ez most nagyon jó volt és ezzel szemben több tucatnyi alkalommal mondhattam el, hogy egy-egy remek előadást tett tönkre a rossz hangzás. De most végre nem ez volt a helyzet: szerencsére ezen az estén semmilyen hiányérzet nem maradhatott az emberben. Már a Monster Truck alatt is lehetett bizakodni, hogy minden rendben lesz, de a Purple hangzása előtt le a kalappal: megfelelően hangos volt, de nem volt fülsüketítő (mint a Scorpions egy-két héttel ezelőtt), a hangszerek mindegyike telten és érthetően szólt és ez fontos, mert amikor ennyire zseniális zenészek örömzenélnek másfél órán keresztül, akkor ott nem jó lemaradni semmiről.
Márpedig ez a koncert igazi örömzenélés volt az 5 fantasztikus képességű zenésznek köszönhetően, akik szemmel láthatólag még mindig borzasztóan élvezik egymás társaságát a színpadon. Egymás legkisebb rezdüléséből érzik, hogy épp ki mit akar csinálni. Az interjúk alapján is az az érzése az embernek, hogy tisztában vannak azzal, hogy micsoda ajándék a sorstól, hogy azt csinálhatják, amit a legjobban szeretnek és amiben a legtehetségesebbek.
A színpadkép megfelelően visszafogott volt. Csak a hangszerek, az erősítők és egy fal, amit különböző színekkel világítottak meg és ami mögött, aki épp nem zenélt a színpadon, az el tudott tűnni. A kivetítő – más koncertekkel ellentétben, ahol jobb, de inkább rossz ízléssel válogatott effekteket nézhetünk – végre azt a célt töltötte be, amire a leginkább való: hogy azok is lássák, hogy mi történik a színpadon, akik nem az első sorokban állnak. Roger Glover egyébként valamiért nagyon keveset szerepelt a képernyőn az egész koncert alatt, nem tudom, hogy mi volt az oka. De ezen kívül kaptunk egy jó érzéssel vágott instant koncert videót, ahol a rendező pontosan tudta, hogy épp ki szólózik vagy kit kell mutatni az adott dal adott részénél. Ez leírva evidencia, de nem szokott minden koncerten így lenni. Van ahol a szólók végére sem találják meg, hogy melyik gitáros szólózik épp.
A koncert a Pictures of Home-mal, a Bloodsuckerrel és a Damon’s Eye-al folytatódott. Ezután következett a Sometimes I Feel Like Screaming, az első olyan dal, ami nem a 70-es években íródott. A dalnak gyönyörű gitárszólója van. Ezután következtek Steve Morse percei egy gitárszólóval. Általában nem szeretem a koncerteken az ilyen betéteket, mert még a legnagyobb gitárosok is bele-bele csúsznak az unalmas skálázásokba, de most ezt még hosszú percekig hallgattam volna. (Otthon rákerestem a Youtube-on erre a szólóra, hogy tényleg olyan jó volt-e, mint emlékszem. Harmadjára hallgatom újra 
) Morse, aki már 60 felett jár, de ettől még a legfiatalabb zenész a csapatban igazi gitár-virtuóz; nagyon kevesen vannak olyanok, akik ennyire tudnak bánni a hangszerükkel de mellette ilyen jó dallamérzékük is van.
Következett egy olyan dal, ami az utolsó előtti album a Now What ?! egyik dala, az Uncommon Man egy elképesztő szintetizátor intróval. A Sometime I feel like…. – gitárszóló – Uncommon Man volt számomra a koncert egyik fénypontja. A másik 2000 után íródott dal a 2017-es Infinite a Time for Badlan.
Don Airey is megcsillogtathatta elképesztő hangszeres kvalitásait és bemutatta, hogy a hangszerpark különböző elemei mire is valók. Nem mellesleg 3 perc alatt improvizált egy olyan effektekkel tűzdelt szólót, ami a 70-es években bármelyik sci-fi film háttérzenéje lehetett volna. A szólót finoman átvezették a Perfect Strangerbe, majd következett az elementáris erejű Space Truckin és a kőkeményen előadott Smoke on the water. Ez volt a koncert talán egyetlen pontja, ahol kissé csalódott voltam, mert ebből a dalból már hallottam sokkal jobb verziókat is a Deep Purple mostani felállásától: 2003-as verzió például szerintem felülmúlhatatlan. Na de az ember ne legyen ennyire telhetetlen. Ezután jött a másik nagy csalódás: mind az öt tag előrejött meghajolni, jelezve, hogy a koncertnek már csak a ráadás része van hátra.
A ráadás sem volt akármilyen: a Hush és a Black Night is szenzációs volt és a két dal között még Glover is megrázta magát egy jobbfajta basszus szólóval.
Utána még egyszer meghajoltak és pengetőket dobverőket dobálva a szerencsésebb nézőknek, elköszöntek.
A zenekarból Steve Morse kivételével már mindenki 70 felett jár, ezért csak másfél órás koncert érthető, pedig ezt a teljesítményt még órákig elnéztem és hallgattam volna. A Deep Purple mindig is koncertzenekar volt, legerősebb oldaluk az, hogy fantasztikusan játszanak élőben. (Persze azonkívül, hogy írtak a rocktörténelem legfontosabb dalai közül egy jó párat). Az 50 éves zenei múltjuk mellett lehet, hogy dőreség ilyet állítani, de megkockáztatom, hogy jobb formában vannak, mint valaha. Hatalmas kedvvel és nagyon jó hangulatban szórakoztatták el magukat a színpadon és nem mellesleg azt a 12 ezer embert is akinek szerencséje volt ott lenni.
B.T.
Még több fotó: itt