Egy darabka történelem – Nazareth koncertbeszámoló
(Grey Attack, Nazareth 2025.11.27. Budapest, MVM Dome)
A Livesound szervezői igencsak kedveztek az idősebb korosztálynak, ugyanis ismét elhozták Budapestre a skót Nazareth-et. A négyes rendszeresen útba szokott ejteni minket, a mostani, Bending the Rules című turné egyik apropója pedig legnagyobb slágerük, a Love Hurts, amit éppen 50 éve, 1975-ben adott elő először a rockzenekar. November 27-én a Dürer Kertben léptek fel, a német Grey Attack után.
A Grey Attack a németországi Aachenben, 2013-ban alapított együttes zenéjében a rock, hard rock és poszt-grunge elemek keverednek egy csipetnyi metállal. Mindezt a frontember, Grey Charlez autentikus, egyedülálló hangja teszi különlegessé. A zenekar nem rendelkezik nagy számokkal, sem a közösségi médiában, sem YouTube-on, sem pedig Spotify-on, így nem annyira értettem, hogy miért pont rájuk esett a Nazareth választása, mindenesetre ha ezek alapján nem is, zeneileg passzolt egymáshoz a két produkció. A résztvevők többsége már megérkezett a Grey Attack koncertjére is, azonban azt előre sejteni lehetett, hogy nem kell nagy tömeggel számolni, hiszen a terem hátulja függönnyel le is volt választva. Ennek ellenére a Grey Attack legénysége mindent megtett azért, hogy a bemelegítés sikeres legyen, de sajnos csak a közönség töredéke volt erre igazán nyitott.
A Nazareth a hard rock és heavy metal zenekarok első generációjához tartozik. 1968-ban alakult, és az alapító tagok közül Pete Agnew a mai napig aktívan zenél az együttesben, amiben ma már fia, Lee Agnew is ott van dobosként, Jimmy Murrison gitáros és Carl Sentance énekes mellett. A Love Hurts című dalt, mely a turné apropója, power balladaként adták elő először 50 évvel ezelőtt és ez vált az eredetileg Boudleaux és Felice Bryant által írt szám legnépszerűbb feldolgozásává. Csak a Spotify-on 291 milliószor játszották le és ez a szám még ma is folyamatosan emelkedik.
Kicsit mókásnak tartom, hogy egy olyan koncertről írok most, amely azt a dalt ünnepli, ami pontosan kétszer olyan idős idén, mint én, de természetesen ugyanolyan lelkesedéssel mentem erre a koncertre is, mint a fiatalabb generációk bulijaira. Ahogy arra számítani is lehetett, az átlagéletkort messze nem súroltam, de tekintve, hogy még az apukájával érkező kisgyereket is láttam, nem én voltam a legfiatalabb sem. Egy rendkívül hosszú intró után az este fénypontjai felsétáltak a színpadra és kezdődhetett a másfél órás múltidézés.
Némi ambivalens érzést mindenképpen hagy maga után az, ha az ember egy ilyen legendás zenekart láthat. A Nazareth olyan nagy nevekkel indult egyszerre, mint a Led Zeppelin vagy a Deep Purple, de az utóbbi például arénákat tölt meg a mai napig, míg a skót rocklegendák egy Dürer nagytermet sem tudnak tele rakni. Ehhez nyilván hozzájárul az is, hogy nem a legnagyobb nótákat is feléneklő alapító tag, Dan McCafferty kezében van már a mikrofon. Dan 2013-ban tüdőbetegsége miatt vonult vissza a koncertezéstől, 2019-ben kiadott még egy szólóalbumot, 2022 november 8-án pedig elhunyt, ezzel Agnew maradt az eredeti felállás utolsó még élő tagja. Mint tudjuk, a frontember leváltása sokszor a rajongók elvesztésével is jár, bár én úgy éreztem, hogy Carl Sentance egy igazán méltó utód lett. Végig stabil maradt a hangja a koncert során, nem fáradt el, a magasak és a rekesztések is hibátlanul szólaltak meg. Néha kicsit olyan érzésem volt, mintha emberünk egy másik koncerten vett volna részt, mert míg lágyabb, dallamos dalok szóltak, ő akkor is boldogan ugrált (vagy legalábbis valami olyasmit próbált). Kellemetlen poénokkal is szolgált a dalok között, a többségén pedig leginkább csak ő nevetett. Ilyen volt például az is, amikor egy hölgyet kiszúrva az első sorokban megállapította, hogy úgy néz ki, mint a nagymamája. Bár ő ennek nagyon örült, szerintem a ,,nagyi” (mert így is hívta utána még) kevésbé.
A zenekarnak is kijárt bőven a reflektorfényből, két igen hosszú instrumentális rész is beépítésre került. Először Jimmy Murrison gitárjátéka köré épült fel a blokk, másodjára pedig a basszusgitáré volt a főszerep. Pete Agnew messze a legnagyobb tapsot zsebelte be, de a többieket is füttyszóval dicsérte a rajongótábor. A klasszikus hard rock hangzás most sem hagyott minket cserben, az erős basszus-dob szekció felvette a hátára a produkciót, a nem túlgondolt, de mindig hatásos riffek tökéletesen kiegészítették azt, az ének pedig feltette az i-re azt a bizonyos pontot.
A hangulat is abszolút a helyén volt, nagy tombolásra persze nem került sor, de jó volt látni, hogy még az ősz hajú korosztály is lelkesen bólogatott, tapsolt és néha még táncolt is. A dallistán az 1983-as Sound Elixir korongról a Where Are You Now volt a legújabb elhangzott dal, de vegyesen visszanyúltak a 2XS, a Malice In Wonderland, a Hair of the Dog, a Rampant, a Loud ‘N’ Proud és a Razamanaz nagylemezek klasszikus dalaihoz is. Amit pedig kifejezetten imádtam, hogy alig, hogy a zenekar lement a színpadról, máris a merch pult mögött termettek és boldogan fotózkodtak, autogramokat osztogattak és váltottak pár kedves szót rajongóikkal.
Bár nem én voltam az elsődleges célközönség, engem is magával ragadott a hangulat és a zene is. Mindig jó érzés a történelem egy-egy darabkáját színpadon látni és olyan klasszikus dalokat hallani, amik sokszor a mai generációk zenei stílusát is formálják.
A koncerten elhangzott dalok:
- Miss Misery
- Razamanaz
- Shanghai’d in Shanghai
- Love Leads to Madness
- Dream On
- This Flight Tonight (Joni Mitchell cover
- Holiday
- Sunshine
- Beggar’s Day
- Changin’ Times
- Hair of the Dog
- Love Hurts (The Everly Brothers cover)
- Morning Dew (Bonnie Dobson cover)
Ráadás:
- Turn On Your Receiver
- Where Are You Now
- Broken Down Angel
Írta: Matyi-Szabó Nóri
Credit: Hetessy-Németh Tünde
Szervező: LiveSound
Kapcsolódó tartalom:
