Igaz már az eredeti énekes nélkül léptek fel, de nagyon jó volt hallani a Nazareth nagy rockslágereit a Barba Negrában múlt szombaton.
(Nazareth, Sons Of Sounds, The Ground Shakers koncertek 2023.11.11. Budapest, Barba Negra)
A két fiatalabb hangvételű előzenekar megalapozta az estét. A már két albumos svájci modern metál banda, a The Ground Shaker igazán odatette magát(személyes kedvencem a Mask of Insanity című daluk), az énekes Giro Reign szinte vonzotta a tekintetteket, mint ahogyan az egzotikus külsejű, egyben lenyűgöző göndör hajkoronájú basszusgitáros Vortex Ram is, de természetesen a vidám tekintetű gitáros, Dav Elgin szereplése szintén fokozta a hangulatot, bár a füsttől először alig láttuk őket. A srácok határozott, egyedi és férfias stílusukkal rögtön megnyerték a közönséget, mondhatnám, hogy mindehhez a zenéjük már csak igazi bónusz volt.
Ezután a német hard/hevy rockot játszó Sons of sounds lépett színre, akik közül Marc Maurerer basszusgitárost és egyben producert kivéve, a másik három tagot(Roman Besel – ének, Wayne Besel – gitár, Hubert Besel – dob) a zenélésen kívül még a családi viszony is összeköti, hiszen testvérek, akik ráadásul zenész család sarjai. Az együttesnek idáig öt albuma jelent meg, fellépésük olyan pörgősre sikeredett, hogy ekkora már szinte rengett a színpad, miközben Romannak még arra is volt érkezése, hogy kezet fogjon rajongóival.
Végül követezett az est várva vár fellépője, a skót Nazareth, akik a nagy hardrock-hullám idején, a hatvanas évek végén alakultak és ők voltak azok, akik elsőként ötvözték a skót népzenei motívumokat, a metált és a hard rockot. Annak idején ez annyira speciális zenének számított, és az énekes Dan McCafferty hangja is annyira egyedi volt a korszakban, hogy egyszerűen nem lehetett összetéveszteni mással. (A „legenda” szerint még Axl Rose, a Guns énekese is meghívta őket az esküvőjére zenélni, ám ezt visszautasították.)
Nálunk, abban az időszakban, amikor csak tiltott rádiókból vagy agyonmásolt kazettákról hallhattak az emberek a zenekarok új számairól, igazán kuriózumnak számított, hogy ők még a Queen híres fellépése előtt, ’83-ban(én ez év decemberében születtem) eljöttek hozzánk Magyarországra– hiszen abban az időben a vasfüggöny mögé nem igazán engedtek be külföldi zenekarokat. Egyébként egy horrorfilm-forgatás miatt érkeztek, melynek nagy részét egy magyar erdőben vették fel, de a film végül sosem jelent meg.
Különlegesnek hatott, hogy írtak szerelmes nótákat, de akadtak elvont, horrora emlékeztető szövegeik is. A Love Hurts, a Broken Down Angel vagy a Bad Bad Boy-s éveken keresztül a slágerlisták állandó szereplői voltak, a rádiók folyamatosan játszották őket.
Általában az ilyen régi zenekarokra nem olyan nagy a kereslet napjainkban, hiszen felnőtt és kiöregedett az a generáció, aminek az idejében ők igazán népszerűek voltak, a fiatalabbak pedig inkább kíváncsiak az újabb zenékre, újabb slágerekre. A Nazareth régi, eredeti formájában már nem létezik, az énekes kiszállása, majd későbbi halála után mégis megújult, úgy, hogy egyedül a basszusgitáros Pete Agnew maradt csupán az eredeti tagokból, tulajdonképpen jelenleg is rá épül az egész image(Jelenlegi felállás: Carl Sentane – ének, Jimmy Murrison – gitár, Lee Agnew – dob).
Miközben a Barba Negra nagytermében magyar zenekarok koncerteztek, a kisteremben elsötétültek a fények és szépen lassan, úriasan a „Riverdance of Broadway” alatt bevonult a Nazareth. Majd a világosság újraéledtével felsejlett Pete Agnew alakja, akinek nem kellett sokáig várnia a hamarosan felhangzó üdvrivalgására. Felcsendült a „Miss Misery”, majd régi és új dalokat is játszottak, főleg idősebb rajongók előtt, akik azért inkább a régi számokat várták, amelyek persze a néhai énekes jellegzetes hangja nélkül máshogyan szólnak.
Carl hanga sem semmi, hangtartománya széles skálán mozog és egyébként mindent meg is tett a jó hangulat érdekében, rengeteget viccelődött, kommunikált. Szegény, párszor bele is szólt a mikrofonba, koncert közben szeretett volna inni egy kis vodkát, végül úgy tűnt, senki nem vitt neki, pedig szerintem azért igazán megérdemelte volna(ígérem, legközelebb készülök és feladok neki egyet). Az új album dalai mellett sorra jöttek a régi slágerek, a koncert közepén a Love Hurts-ot már mindenki együtt énekelte. Pete és Jimmy szólói nagyon jók voltak.
A Nazarethet az én szüleim is hallgatták, ezért, annak ellenére, hogy ’68-ban még kósza gondolat sem voltam (mint említettem, csak ’83-ban láttam meg a napvilágot), számomra kedves gyermekkori emlékek köthetőek számaikhoz. Igaz, többször jártak Magyarországon, legutoljára pár hónappal ezelőtt, de eddig lemaradtam róluk, így boldog voltam, hogy végre eljutottam a fellépésükre.
Szerintem, ha az ember elfogadja, hogy a régi zenéket meg lehet újítani, és, habár sosem lesznek ugyanolyanok, mint régen, de ezt nem is várjuk tőlük, akkor maguk nemében igazán élvezhetőek tudnak lenni. Ha McCaffertyt már nem is, de azért nagyon hálás vagyok, hogy ezeket a számokat élőben hallhattam. Az pedig csak plusz ajándék volt, hogy a végén Carl Sentance énekessel és a többi banda tagjaival is sikerült egy jóízűt beszélgetnem, egyedül csak Pete Agnew hiányzott a körből, de talán ennyi megbocsátható neki, hiszen azért már benne van a korban.
Írta: Matolcsi Zita
Credit: Hetessy-Németh Tünde
Szervező: H-Music Hungary