Halálhörgés, siralom, Lorna Shore koncertbeszámoló
(Humanity’s Last Breath, Shadow Of Intent, Whitechapel, Lorna Shore 2026.01.29. Budapest, Budapest Aréna)
Egy igazi deathcore mennyországba csöppentünk január 29-én a Papp László Budapest Sportarénában, ugyanis a Concerto Music elhozta nekünk 2023 után ismét a Lorna Shore-t. A zenekar ezúttal a Whitechapel, a Shadow Of Intent és a Humanity’s Last Breath társaságában járja a világot, így a műfaj szerelmesei nem csupán egy maratoni estet, de egy igen színes felhozatalt is kaptak.
Nekem a legutóbbi Lorna Shore koncert sajnos betegség miatt kimaradt és bár akkor vigasztalhatatlan voltam, utólag sokkal jobban örülök neki, hogy ilyen körülmények között láthattam őket először. Nagyjából egy héttel a koncert előtt már egészen konkrétan úgy izgultam, mint egy kisgyerek karácsony előtt (ha nem jobban). Kicsit tartottam is attól, hogy a vendégzenekarok nem fognak tudni igazán lekötni, mert a Lorna Shore-láz mindent elsöpör, de ez egyáltalán nem így volt.
Normális esetben, ilyenkor egyesével mennék végig minden zenekaron, de őszintén szólva nem vagyok egy hatalmas deathcore szakértő, azon kívül, hogy szívesen hallgatom, ezért kivételesen inkább egy összegzést írok most a bemelegítő szekcióról. (Sok újat amúgy sem tudnék mondani, már mindenki leírta, hogy milyen baromi jó volt az összes produkció.)
A Humanity’s Last Breath és a Shadow Of Intent fél órás szetteket játszott, míg a Whitechapel nagyjából 45 percig birtokolta a színpadot. A fess fiatalemberek felvonulását már a kezdetektől nagy tömeg követte. Már maga a tény is, hogy ez a műfaj itthon egy arénában kap teret, önmagában egy fél csodával ér fel. Felezve volt persze az aréna, de a kiemelt állójegyek jóval a koncert napja előtt elfogytak és amennyire felvételeken láttam, a normál álló szekcióban sem volt túl sok szabad hely. Ezért is csodálatos dolog, amikor egy nagyobb zenekar felkarolja a nála kisebbeket, mert nálunk például egy 600 fős klubnál egyikőjük sem jutna be valószínűleg nagyobb helyre, most viszont több ezreknek bizonyíthattak. Persze így is minden zenekarnak megvoltak már a helyi rajongói, akik lelkesen kiabálták a dalszövegeket, de a többségnek azért újdonságként szolgáltak. A bemutatkozás mindenesetre jól sikerült, ezt már csak abból is tudom, hogy amíg az este végén sorban álltam a merch pultnál a szokásos túlméretezett pólómért, többen minden zenekartól vettek valamit.
A három koncertből sokszor csak a lobogó hajakat lehetett a legjobban látni, a fénytechnikusok ugyanis igencsak megnehezítették a fotósok munkáját. A látványt (vagy éppen annak hiányát) persze hangban bőven pótolták, a dupla lábgép a tüdőmet is rendesen csapkodta sokszor. Ilyenkor persze mindig nagy kérdés, hogy látni vagy hallani szeretne-e jól az ember, mert a kettő egy helyen csak ritkán szokott összejönni. Én lelkes rajongóhoz méltóan a látást választottam és bíztam benne, hogy valamennyire összeáll a hang is a színpadhoz közeli részeken is. Emelem nem létező kalapomat az este összes hangtechnikusa előtt, ugyanis sokkal jobban szólt mindegyik produkció, mint azt vártam. Persze hátrébb, az FOH környékén nyilván ennél is jobb volt, de panaszra semmi oka nem lehet senkinek.
A buli elindult, a hangulat forrósodott, egyre több lett a türelmetlen arc (és a félmeztelen ember a pogó közepén), miközben olyan nótákat hallhattunk, mint a Humanity’s Last Breath-től az Abyssal Mouth, a Labyrinthian, a Godhood; a Shadow Of Intenttől a They Murdered Sleep, a Mechanical Chaos és a The Heretic Prevails vagy éppen a Whitechapel-től a Prisoner 666, a Hate Cult Ritual, a Prostatic Fluid Asphyxiation és a This Is Exile.
Miután az utolsó zenekar is végzett, egy szép nagy fehér függöny ereszkedett a színpad elé, hogy az utolsó pillanatig spoiler mentes maradjon a színpadkép. Persze ez a közösségi média korszakában nem olyan egyszerű, de én például most kifejezetten kerültem minden tartalmat, ami a turnét érinti, igazi első benyomást és/vagy arcon csapást szerettem volna kapni. Fél óra (vagy inkább fél év) várakozás és rengeteg kellemetlen pop sláger meghallgatása után végre elsötétült a küzdőtér, kigyulladtak a színpadi fények és felcsendült az Oblivion. Az első hörgések után, ahogy beindult a nóta, lehullt a lepel és egy hatalmas LED-fal tömeg előtt találtuk magunkat. A színpad hátulján, a közvetlenül előtte, brutálisan magasra emelt dobdobogó előtt, valamint mindkét oldalon még két-két kisebb álló panel is volt. Ha az Architects-ről azt írtam, hogy kevés volt nekem a látványelem, most bátran kijelenthetem, hogy ez viszont túl sok volt. A grafikák néha gyönyörűek voltak egyébként, a zenekar logója többször, különböző kontextusban tűnt fel, illetve sokszor igazodott a téma a dalhoz is (pl. Sun//Eater), viszont volt, hogy hol egy havas táj, hol őszi falevél hullás, hol pedig vízesés fogadott minket, amikre nem mondanám, hogy különösebben hozzá tettek volna a produkcióhoz. Ehhez még néhol tűzijáték, gigantikus lángcsóvák és CO ágyúk is biztosítottak egy kis káoszt.
A fénytechnika itt is erősen be lett vetve, bár a fejlámpákat többször is lehetett volna használni. Szerencsétlen Austin Archey-ből semmit nem lehetett szinte látni a dobok mögött, mert nem elég, hogy leghátul volt, jó magasan, de még csak rendes világítást is alig kapott. Pedig azt, amit az az ember művel, pont, hogy mindenki látni szeretné. Hihetetlen a technikája és nem értem, hogy hogy nem esett még le egyik keze sem ettől a brutális dobolástól, de mindenesetre élmény volt már csak hallani is. A két gitáros, Adam De Micco és Andrew O’Connor a két szélen helyezkedett el, hol előrébb, hol hátrébb álldogáltak, néha kaptak egy kis reflektorfényt, de legtöbbször ők is csak a sötétben bujkáltak. Michael Yager basszusgitárost már többször lehetett látni, már csak azért is, mert ő felel a vokálokért is. Emberünk igencsak oda is tette magát az ügy érdekében, profin alátámasztotta az est főhősét.
Will Ramos 2020 tavaszán került a Lorna Shore frontjára CJ McCreery helyettesítőjeként. A turnét a Covid-19 pandémia gyorsan rövidre zárta, a zenekar viszont nem engedte el Ramos kezét, ,,lássuk meg, milyen lesz” alapon felvettek vele egy EP-t és így született meg az …And I Return to Nothingness. 2021 júniusában a csapat bejelentette, hogy Will Ramos marad frontemberként, ezzel együtt pedig kiadták a 3 dalos kislemez első nótáját, a To the Hellfire-t. Ez volt az a pont, amikor hivatalosan, végérvényesen és kegyetlenül Lorna Shore rajongó lettem.
Arról, hogy Will Ramos torkában hány ördög és hány angyal bújt el, rengeteg cikket lehet olvasni és mint azt tudjuk, vizsgálták is őt ezzel kapcsolatban. Azt tehát nem kell kifejteni, hogy a csávó a legundorítóbb malacröfögéstől, a cikk címeként is szolgáló halálhörgésen át a legmagasabb screamekig mikre képes. Az egy dolog, hogy stúdióban valaki nagy nehezen vérző torokkal kiordibál magából valami hasonlót, majd a modern technológia megoldja a többit, élőben pedig a HD kisegít, de az, hogy Ramosból olyan természetességgel gördülnek ki ezek a hangok a színpadon is, mint akinek egy cseppet sem kell megerőltetnie magát, már egy egészen más tészta. (Teszem hozzá, a deathcore műfajnak rengeteg top kategóriás kiabátora van, akik élőben is rendkívül erősek.) A mókás a történetben, hogy egy harmincas évei elején járó, vékony, rózsaszín, göndör hajú srácról van szó, aki a dalok között mindig kedvesen szólt a közönséghez, szóval a kontraszt elég erős volt.
Lemezbemutató turnéhoz híven szép válogatást kaptunk a 2025 szeptemberében megjelent I Feel The Everblack Festeting Within Me anyagából. Will egy igazán különleges koncertként hivatkozott a budapestire, aminek alkalmából először csendült fel a War Machine is. Legalábbis ezt mondta, de lehet nem tudja, hogy létezik egy bizonyos setlist.fm, ahol a koncert után megnéztem, hogy egyébként az eddigi bulikon is elhangzott a nóta, szóval utólag egy kicsit megsértődtem, hogy hazudott nekünk. Nagyon gyorsan szaladt az idő, kettőt pislogtunk és máris az utolsó dalhoz értünk, aminek egyetlen pozitívuma az volt, hogy az ikonikus három részes Pain Remains következett. Bárki bármit mond, a Pain Remains I: Dancing Like Flames a világ egyik legcsodálatosabb nótája és ehhez méltóan igyekeztem minden egyes hangot a fülem egy külön zugába elrejteni, hogy ha bármikor rágondolok, előjöjjön ennek az estének az emléke. (Eddig még működik.) A srácok szett közben néha 1-1 perc pihenőre kisétáltak a színpad szélére, most azonban egy kicsit hosszabb szünet következett. A közönség tombolt, skandálta a zenekar nevét, fütyült, tapsolt, így a tagok nem várattak sokáig magukra. Lezárásnak megkaptuk a To the Hellfire-t egy brutális tűz-show kíséretében, majd a zenekar megköszönte az estét, levonult a színpadról, mi pedig tárt karokkal fogadtuk a koncert utáni depressziót.
Szeretném azt hinni, hogy nem teljesen elfogult szemmel írtam meg ezt a cikket és tényleg úgy is történtek meg a dolgok, ahogyan én azt láttam. Az persze lehet, hogy a rajongásom egy-két hibát vagy kisebb gyengeséget kijavított, de szerintem ez így is van jól. Volt a fejemben előzetesen egy kép arról, hogy milyen lehet majd ez a koncert, de ért már csalódás korábban hasonló miatt, így kicsit tartottam is ettől az estétől. A csalódás viszont messziről elkerült és egy igazán felejthetetlen és tökéletes estét kaptam, szóval köszönöm mindenkinek, akinek hála megvalósulhatott ez az esemény. Aki pedig nem érti, hogy mi a jó abban, hogy felnőtt férfiak kiüvöltik a belüket, miközben az utolsó húrt is lenyúzzák a gitárokról és szétverik az egész dobot, annak csak azt tudom javasolni, hogy járjon utána…
A koncerten elhangzott dalok:
- Oblivion
- Unbreakable
- War Machine
- Sun//Eater
- Cursed to Die
- In Darkness
- Glenwood
- Prison of Flesh
- Pain Remains I: Dancing Like Flames
- Pain Remains II: After All I’ve Done, I’ll Disappear
- Pain Remains III: In a Sea of Fire
Ráadás:
- To the Hell fire
Írta: Matyi-Szabó Nóri
Credit: Hetessy-Németh Tünde
Szervező: Concerto Music
Kapcsolódó tartalom:
