Hiperaktív Moby a színpadon, avagy messze még a nyugdíjazása
(Moby Live 26, Budapest Park)
Richard Mellville Hall, multiinstrumentalista amerikai dalszerző, producer, egykori DJ, elhivatott állatvédő (valamint fiatal kora óta politikai aktivista) – így csak egy rétegnek lehet ismerős. De ha már közismert művésznevén említjük: Moby, már jóval ismerősebben cseng, ugye? Az elektronikus irányzat egyik úttörője (ahogy önmagát nevezi: ifjú raver volt), a ‘90-es majd kora 2000-es évek könnyűzenei színterének kiemelkedő alakja. Elmondható róla, hogy nem a zene alakulását követte, hanem előtte járt egy lépéssel, ez is emelte ki a tucat-előadók közül, saját ötletei megvalósításával, mellette számos koprodukcióval, film- és sorozat zenéjéhez nyújtott munkájával (csak a legismertebbekből említve: Maffiózók, True Detective, a Bourne- filmek, vagy épp az utóbbi évekből is akad: Stranger Things) igen komoly életművet produkált, s a 6. X-en túl sem áll le, most épp Európát vette ismét nyakába, ennek részeként jött el hozzánk is, a Budapest Parkba. A hazai közönségnek 15 évet kellett várnia, hogy visszatérjen hozzánk: annak ellenére hogy a ‘90-es évek elejétől a zenei élet aktív része – eleinte mint DJ, majd zenekarral kiegészülve komplett színpadi produkció – egészen 2009-ig kellett várni hogy első ízben lépjen fel hazánkban (Balaton Sound), majd 2011-ben a Volt Fesztivál egyik headlinereként állt színpadra. Bizony a fokozott érdeklődés sem maradt el mindennek fényében: gyakorlatilag teltházat generált, ahol számos korosztály s különféle zenekedvelő (bizony, stílustól függetlenül) tette tiszteletét, hogy átélje a Moby nyújtotta egyedi koncertélményt.
Talán tavasz vége lehetett, mikor hazafelé tartva az egyik metróállomáson megpillantottam a plakátot, megy az idén augusztusi Moby koncertet hirdette. Nem akartam elhinni, valóban, ő itt nálunk, a Budapest Parkban? Akkor ott a helyem! Nem gondoltam volna hogy újra elcsípem, hiszen bő tíz évre az aktív turnézástól visszavonult, majd két éve is mindössze egy pár állomásos európai koncertsorozatot adott a legsikeresebbnek mondható, “Play” címet viselő albumának 25 éves jubileuma alkalmából (melynek teljes bevételét általa választott állatvédő egyesületeknek ajánlotta fel). Ennek egyik állomásán ott lehettem, ahhoz is egészen Lausanne-ig kellett utazni, de megérte. Az ott tapasztaltak után egyértelmű volt, újfent egy remek koncert elé nézek, s ajánlottam bátran köreimben is tovább.
Miután sikerült számomra relatív megfelelő helyet találni ahol nyomorogni sem kell, nem átjáróház, látom a színpadot is de ne a legelső sorokban legyen, már csak az izgatott várakozás maradt, mindjárt, mindjárt, mindjárt jönnek, szinte visszaszámlálás, erre a semmiből érkezve hirtelen egy darázs támadt a szememre – már szinte csípett -, de kiütéssel győztem (és nagyobb baj sem lett, legnagyobb szerencsémre allergiás sem vagyok), még fel sem ocsúdtam a kellemetlen sokktól, percekkel a kiírt kezdés előtt meglepetésszerűen robbant be a zenekar a színpadra, ehhez stílusosan a kifejezetten mozgalmas “Bodyrock”-ot választva. Főhősünk gitárját pengetve korát meghazudtolva mozgott a színpadon, energiával tele, csak úgy sugárzott kifelé, mindezzel gyorsan bevonva az egybegyűlteket is akik nagy üdvrivalgással fogadták. 27 éves dal és még most is nagyot üt, pláne így előadva!
Nagyjából 4 percnyi hatalmas lendület után se szófecsérlés következett, mindössze a Moby-nál jellemző “Thank you,Thank you,Thank you,Thank you…” (s ez még visszatért párszor a későbbiekben), felkonferálta a következő tételt, (melyet ezúttal is) David Lynch emlékének szentelve: “GO”. Ez az kislemezen 1991-ben megjelent dal volt a hírnévhez vezető útjának első jelentős pontja, s mi köze az említett híres rendezőhöz? Volt egy korszak, amikor nem ontották százszámra a sorozatokat, s valljuk be, javarészt tartalmasabb és minőségi alkotások voltak. Ezen időszakban jelent meg Lynch mára már kultikusnak számító alkotása is. Ha csak annyit mondok, Laura Palmer, dereng valami? Bizony, a Twin Peaks. Bár az ismert főcímdalát Angelo Badalamenti jegyzi (Laura Palmer’s Theme), ebből vette át Moby a jellegzetes samplereket s alkotta meg a “GO”-t, s aki a sorozatért rajongott, ezt hallva is jó eséllyel libabőrös lesz az izgalomtól. Ennyi adrenalinlöket után maradtunk az adott korszaknál, de mégis nagyon más hangzás, pontosan az akkoriban kezdett nagyot menni, erősen elektronikus vonalról (ami akkoriban jellemezte munkásságát, mégis jó értelemben kilógott a sorból), jellegzetes refrénjével: “Nobody listens to techno”. Bő tíz perc alatt is változatos a produkció, s ez még csak az eleje…
Ha már forró az este, tényleg hőség volt, “1 millió fokban vagyunk itt, akkor belefér egy lágy, romantikus dal” – fogalmazott, s csendült fel az a nagy ságere, amit már az első hangoknál hatalmas ováció övezett. Bevallom, az egyik számomra is személyes kedvenc, pont azon korszakból mikor szinte pályakezdőként lemezbolti eladóként kaptam munkát – az volt maga a kincsesbánya a magamfajtának – s még számos maxi cd is elérhető volt (a következő években sorra tűnt el a piacról ez a formátum ugyebár). Fővárosi körülmények közt is örültünk ha már 5Mb/s internet jutott, a mai napig népszerű zenei vldeómegosztó még kanyarban se volt, a dalhoz készített, akkoriban a megszokottaktól eléggé eltérő klipet a zenei csatornákon kellett várni – akkor még létezett olyan – szóval az emlékekkel együtt még inkább megragad. Ez pedig az “In this world” a 2022-es “18” c. nagylemezéről. De ha már ennél az albumnál tartunk, maradjunk is, hiszen legalább 5 slágert lehetne róla sorolni, nem mellesleg ezek koncerten is megállják a helyüket! Kaptunk is belőle, mint pl. a hosszabb, kicsit mozgalmasabb, elektronikus alapokra építő és szintén dallamos “In my heart” valamint a gitárjátékkal megtűzdelt “We are all made of stars”. Habár utóbbival sosem tudtam megbékélni, valahogy nem áll össze számomra, de kiadványon rögzített verzióval szemben élőben jobban megállja a helyét, pláne hogy azok egyike ahol Moby is megvillanthatja valamelyest még mindig nem kopott énekhangját.
Talán a forróság miatt is kell picit szusszanni, így az eddigi szűkszavú megnyilvánulásai után bővebben szól hozzánk. Megemlíti ki volt számára a világ egyik legjobb zenésze, egyben igen régi barátja, akit mind a mai napig nagyon hiányol. Nem volt ő más mint David Bowie, akivel rendszerint összejártak, sztorizgattak, zenélgettek, sőt még közel is laktak egymáshoz New Yorkban (talán egy utcában?). Emlékének szentelve természetesen nem maradhatott el Bowie egyik kifejezetten híres alkotása, mely számos feldolgozást megélt, többek közt olyan ismert előadók/zenekarok által mint Prince, Peter Gabriel, Motorhead, Depeche Mode, s még lehetne sorolni, eddig talán 29(!) verzió vált ismertté. Talán nem nehéz kitalálni hogy a “Heroes”-ról van szó. A hangszeres – épphogy nem akusztikus módon előadott dal hatását külön erősítette az oldalsó kivetítők fekete-fehérbe (pontosabban erősen szürkeárnyalatos) módra váltása, Maya Paredes cselló- ill. Andrea Whitt hegedűjátéka. S a legnagyobb horderővel bírt ahogyan Nadia Christine Duggin énekelt. Karakteres és erős hangján, oly magabiztosan, kétség nem fér hozzá hogy a góttabi-ajsaluna-tóthandi és hasonlókat egyben megeszi reggelire. Természetesen nem csak ebben a dalban erős, de itt nagyon ő viszi a prímet. Ha már volt szerencsénk így megtapasztalni énektudását, mi kincs rejlik hangszálaiban, lejjebb se lehet adni, mivel a melankolikusabb vonalon maradva egy romantikus darab a soron következő “Why Does My Heart Feel So Bad?” esetében is az ő éneke érvényesül, nem is kicsit. (Számomra is új így, mivel 2 éve nem ő, hanem az akkor az előzenekart is képviselő amerikai jazz-soul énekesnő, Lady Blackbird vitte a fő éneket a dalban, míg Nadia ott maradt jobbára a háttérvokálnál addig.) Mindeközben aki figyelt, észrevehette mi zajlik a háttérben, Moby a gitárt leengedve inkább a ventillátort emelte közelebb Andrea Whitt felé, “besegítve” hegedűjátékához – bizony megsülhettek ott a színpadon, gondoljunk bele, a küzdőtérhez mérve +5-10 fokkal simán lehet számolni már a hőérzetet is, pláne hogy ők nem csak ácsorognak vagy táncikálnak.
Ezek után tér vissza az a vonal, ahol inkább dominál az elektronika, több pihenő jut a hangszeres szekciónak, s a folytatásban ettől függetlenül is vegyes dalok jönnek, kevésbé nagy slágerek de népszerűek, hosszú lenne mindent egyesével elemezni, mindenki eldöntheti melyik mennyire jött/jön be neki, de a körülöttem mozgolódók reakciói azt sugallták: imádják a műsort ahogy van. Jutott ide az 1999-2005 időszakból vegyesen, mint pl. A “Raining again”, “Disco lies”, A Moby ritkán előforduló gitárszólóját is magába foglaló “Find my baby”, a szintén jellegzetes gitárbetétekkel tűzdelt “Honey”. Mondjuk úgy, itt már érezhetően mozgott a padló időnként, azaz megmozdultak azok is, akik addig csak egy helyben állva figyeltek. Talán nem véletlen.
Érdemes megjegyezni ugyanitt mi aktivitást mutat Moby a színpadon, s ezt a teljes műsorra el lehet mondani: daltól illetve annak egyes szakaszától függően vált, hol gitározik, egyes tételekben ő énekel, adott pontokon a szintetizátort bűvöli, de időnként a kongához ugrik be s gyakorlatilag hibátlanul üti a ritmushoz igazodva. Ezt az embert jellemezte annak idején (2002 táján) még pökhendi módon Eminem a következőképp: “36 éves kopasz buzi, az idejét múlt technójával”. (Erre épült a “Without me” klipje is, ahol Mobynak öltözve tette mindezt.) (Moby válasza:”Ez csak a viszonzatlan rajongás irántam.”) Ha nem tévedek, erre volt egyfajta szavak nélküli reakció amikor mindeketten jelen voltak egy adott díjátadón és pont Moby volt az egyik előadó, a vitára rákontrázva gitárt ragadott, zenekarával kifejezetten hangszeresebb irányba ment egyik akkoriban megjelent – azóta számtalanszor visszaköszönő – dalát előadva, ami nem más mint az “Extreme ways”. Megmutatván, hogy tud ő zenélni is, aztán majd eldönti mikor melyik irányzatot választja.
Habár most a budapesti a koncerten egy remix verzió került terítékre, ami pont hogy mellőzte azt a hangzást nagy bánatomra, sőt, ebben a formában feleannyira sem üt, legalábbis nálam cseppet sem. S hogyan köszön vissza annyit maga a dal? Gondoljunk csak a Bourne-szériára. Már az első rész végén felcsendül, akkor még az eredeti verzió, s ahogy mozdul a kép, a látványból lehet tudni, a sztori még nem ért véget. Annyira bevált, hogy felkérték a többihez is, így a második rész végén már kép se kell, elég meghallani az odaillesztett verziót, már tudni, lesz még folytatás. S végül minden egyes rész végére került egy verzió, a negatívuma hogy egyre inkább átformálva, s lényegét gyengítve.
S újfent előkerül legsikeresebbnek tekinthető lemeze, az 1999-es “Play”, valljuk be, magasan a legjobb könnyűzenei alkotások közé sorolható, be is söpört nem kevés elismerést, világszerte kb. 12 millió eladott példány, 1x gyémánt-, 12 országban platinalemez (néhol 6-7-szeres). Ha valaki azt állítja rajong Moby muzsikájáért, s nem ismeri a “Natural Bluest” vagy a “Porcelaint”, egyértelműen nem az. Nem kérdés. S ha már “Porcelain”, ez pedig már a ráadás része, jöhet egy “teszt”, ahogy Moby fogalmazta: “Amikor elindul a dal, nem a dob, hanem maga a dal, és tetszik, valóban tetszik, emeld fel a telefonod a lámpát bekapcsolva”. Az eredmény magáért beszél, a felettünk magasan repkedő drón képe időszakosan megjelenve a kivetítőkön igazán hangulatos képet adott.
A következő megszólalást hirtelen döbbent csend fogadta egy nagyon-nagyon röpke pillanatra majd hatalmas üdvrivalgást kapott, erre ugyanis nem számítottak a jelenlévők. Talán senki. Hirtelen én is csak felkaptam a fejem. Egyetlen rövid mondat: “Örülök hogy visszatért hozzátok a demokrácia!” Bár egészen fiatal kora óta politikai aktivista, s nem is tagadja, ez a tény felénk talán kevésbé közismert – ahogy az is hogy mennyire elhivatott állatvédő-, inkább csak zenei munkássága maradt meg az emberekben. S itt nincs vége, odaszúrt még egyet: “Örülnék ha az USA is követné a példátokat!” Mondandója befejező részt a turné során rendszerint bedobja: “Donald Trump a valaha volt legrosszabb elnökünk!” (Ha valaki nem tudná esetleg, Moby is tősgyökeres amerikai állampolgár.) A pozitív visszajelzés nem maradt el, hangos volt a küzdőtér, a lelátó, de szavait ezzel zárta illetve a leginkább ide illő dallal: “Lift me up” – Hogy miért is illik ide? Érdemes a szövegét értelmezni, a videoklipet megnézni, még ha televízióbarát verzió is, sokat sugall.
Végső zárásként pedig még egy kis sztorizás, mellyel az utóbbi időben rendszerint zárja fellépéseit, avagy az adott városhoz igazodva igyekszik kötődési pontot találni, s úgy mesélni. “Amikor először jártam itt sok éve, nem akarok hazudni, nem tudom pontosan melyik évben, fiatal raverként, még hajam is volt…” – szépen hangzik, nálunk pont nem igaz a késő 2000-es évekbeli első fellépésével, inkább nyugatabbra járt úgy, de legalább kedveskedni próbál, ráadásul hihetetlen jól adja elő – “Akkoriban előadtam egy dalt, amit most megismételnék.” Nem is volt kérdés, hogy a korai korszakhoz nyúl vissza, s ha már a debütáló lemez ismert tételeit kilőtte, kicsit tovább kellett lépni, szinte adta magát a rave-korszak általa biztosított egyik legnagyobb slágere, a “Feeling so real”.
Ezzel viszont el is köszöntek, a közös kiállás-meghajlás nem került sorra, de ami pozitív inkább hogy a divattá vált “gyertek ide, csináljunk egy fotót, lássák mennyien vagyunk” felhajtás se került terítékre, egyszerűen csak lement az utolsó dal, s csendben távoztak, miközben a hangfalakból áradó hang szépen átkúszott az aktuális DJ által választott “muzsikára” s aki party-ra vágyott maradt, a többiek pedig széles mosollyal elballagtak a kijárat felé.
Nagyjából másfél óra könnyűzene, amit nem lehet egyetlen stílusba besorolni, kifejezetten változatos és sokunknál még inkább nosztalgiára épül, hiszen akik régóta követjük, most újra átélhettük tinédzserkorunk kedvenceit, ezúttal élő előadásban. Mondanám hogy a svájci koncert egy fokkal jobb volt, de az egy teljesen más koncepcióra épült. Ez így volt jó, se több se kevesebb, pont annyi. S Moby nyugdíjazása még messze van, legalábbis amit produkál, az nagyon azt sugallja.
Setlist:
Bodyrock (Play – 1999)
Go (Moby – 1992)
Next is the E (Moby – 1992)
In this world (18 – 2002)
In my heart (18 – 2002)
We are all made of stars (18 – 2002)
Heroes (David Bowie cover) (Reprise, 2021)
Why Does My Heart Feel So Bad? (Play – 1999)
Raining again (Hotel, 2005)
Disco lies (Last night, 2008)
Find my baby (Play – 1999)
Honey (Play – 1999)
Extreme ways (Steve Angelo remix) (18 – 2002)
Natural blues (Play – 1999)
+
Porcelain (Play – 1999)
Lift me up (Hotel, 2005)
Feeling so real (Everything Is Wrong, 1995)
Írta: Szappanos Zoltán
Credit: Rosta Márk, Szappanos Zoltán
Szervezés: Charm Music Hungary (https://www.facebook.com/CharmMusicHungary/)
Helyszín: Budapest Park (https://www.budapestpark.hu/)