Izommemória – Body Count a Budapest Parkban – koncertbeszámoló
(Body Count koncert 2024.06.14. Budapest Park)
Miután Steven Tyler barátilag összeölelkezett a Run DMC tagjaival a Walk This Way klasszikussá vált klipjében, minden akadály elhárult az elől, hogy a korábban egymást mérhetetlenül utáló rockerek és rapperek félretegyék nézeteltéréseiket, és közös nevezőt találjanak egymás szórakoztatására. Nagy vonalakban így jöhetett létre a rapmetál, benne egy csepp gengszterrappel, egy csepp thrashmetállal, egy csepp világutálattal, egy csepp lövöldözéssel, na meg a füstel és lábdobbal. És ez a barátkozás kövezte ki az utat olyan produkciók születésének is, mint a rap-ikon Ice T és ifjúkori cimborája, Ernie C által 1990 körül létrehozott Body Count. Érdemei elismerése mellett azért azt kijelenthetjük, hogy a gengszterrapper kántálása közelebb van a raphez, mint az énekléshez, de ne vegyük el tőlük a jogot, hogy önmagukat echte heavy metal bandaként és nem rapmetálként definiálják. Ami a zenét hallgatva, nincs is olyan távol az igazságtól, sőt. Az Ice, Ernie és a sampleres Sean E. Sean kivételével teljesen kicserélődött zenekar csúnyán lezúzta a Budapest Park rocker-rapper közönségét, a Civil War intro, majd a Body Count’s in the House után a thrash metal egyik legnagyobb slágerének feldolgozásával, a Raining Blooddal adták meg az alaphangulatot, hogy aztán az öregurak pihenés nélkül csináljanak darálthúst a nosztalgiára éhes nagyérdeműből.
Bár nagy favoritom, a bemutatkozó albumukon hallható KKK Bitch ezúttal elmaradt, de a Slayer örökzöldet a szintén első lemezről származó Bowels of the Devil majd a There Goes the Neighborhood követte. Következett Ice kedvenc filmje, a The Purge által ihletett, azonos című nóta, majd megszólalt a 2020-as Carnivore albumról, Riley Gale-lel felvett Point the Finger – a Power Trip 2020-ban elhunyt frontemberének emlékének ajánlva. (A vokálokért Little Ice, a mester középső gyermeke felelt, bár a zenei tartalmon túl inkább a klasszikus rap-háttér MC szerepét töltötte be, kis mozgást vitt a kényelmesen álldogáló öregurak közé, sőt nem restellt fegyvert ragadni sem: az amerikai sporteseményeken népszerű pólólövő puskával lövöldözött merch pólókat a nyújtózkodó nép közé.)
A koncert a kritikusok által is jónak értékelt ötödik nagylemez, a Manslaughter címadó dalával folytatódott, hogy utána újra egy ős-BC nóta a Necessary Evilre pogózzon a zenekarral együtt korosodó rajongóhad. A nagyjából 95%-ban 40 körüli férfi közönség elsőre kicsit nyögvenyelően teljesítette a moshpitezésre felszólítást, de a koncert felére már végképp előjöttek a 30 éve beidomult mozgások, a pogó-izommemória működésbe lendült, és végre a küzdőtér elnevezés sem tűnt jogtalannak. A kivetítőkön, a hátrébb repohárral bólogatók is kiválóan láthatták, ahogy 50-60 kortársuk fiatalságukat idézve bunyózik ritmusra, a folyton dühösnek tűnő rap-főpap legnagyobb megelégedésére.
A 94-es Born Dead album Necessary Eviljét követően előkerült a drága nej, a bájaival sosem fukarkodó Coco T valamelyik használaton kívüli harisnyája, és Ice barátunk bankrabló nagypapaként tolta el a Psychopathot. Rövid, de elgondolkoztató antirasszista beszédet követően (nem csak szerencsétlen feketéket bántják, de mindenkit aki szegény) a figyelmet a társadalom egyenlőtlenségeire felhívó No Lives Matter akkordjaiba csaptak a morc banda tagjai. Ha valakinek ezidáig kétségei támadtak volna afelől, hogy igazi metálkoncerten jár, egy újabb komoly zúzás bontotta le a fenntartásokat: a Slayerrel közösen felvett Exploited-klasszikus Disorder kiválóan demonstrálta a különböző stílusok zenetörténeti összefonódásait.
Míg más gyerekek a nagymamánál töltik a nyarat, rocksztáréknál nem így működnek a dolgok: a szintén Born Dead-es Drive By után újra láthattuk az 57 évesen harmadjára is apa lett Ice (született Tracy Lauren Marrow) 9 éves kislányát, Chanelt, aki – lévén, hogy három éves kora óta nem lehet onnan lerángatni – nem meglepően meglepő magabiztossággal mozgott a színpadon, bátyja nyakából irányítva az olvadozó nézősereget, a Talk Shit Get Shot-ot az iskolai bántalmazások kontextusába helyezve.
Hajlott korára hivatkozva, az utolsó előtti dalnál Ice nem akart le-fel menni eljátszva a szokásos, lemegyünk-visszatapsoltok-visszajövünk procedúrát, (elmondása szerint, ha MF Ice T lemegy a színpadról akkor ott Ice T-t l*******k) így hát jöhetett a legnagyobb sláger, az N.W.A-s Fuck the Police analógiájára készült Cop Killer. Mivel egy rendőr sem tűnt fel, hogy beszüntesse a produkciót, így hát a másik nagy hiányzó, a Born Dead, majd a Bloodlust lemezről a a This is Why We Ride készítette elő a búcsút, a Pink Floyd Comfortably Numbjának Body Countos feldolgozását.
Amikor a kilencvenes évek derekán a telkünkön drága unokatestvéremmel, Barney-val Kispolskijában üvöltettük a KKK Bitch-et, nem gondoltuk volna, hogy 30 évvel később már változatlan energiával zúzó, öreg fazonokként látjuk viszont a bandát – immáron másodjára 6 év alatt. Ahogy Egyiptomban mondják: az idő féli a piramisokat. A zenevilág kikezdhetetlen piramisait sem kevésbé, ezek szerint.
Setlist:
Body Count’s in the House
Raining Blood / Postmortem (Slayer cover)
Bowels of the Devil
There Goes the Neighborhood
The Purge
Point the Finger
Manslaughter
Necessary Evil
Psychopath
No Lives Matter
Disorder (The Exploited cover)
Drive By
Talk Shit, Get Shot
Cop Killer
Born Dead
This Is Why We Ride
Comfortably Numb (Pink Floyd cover)
Írta: Farkas Péter
Credit: Hetessy-Németh Tünde
Szervező: Live Nation
A tartalmi lektorálásért köszönet Szénégető Ricsinek.
Kapcsolódó tartalom:
