Két frontember, egy felejthetetlen este Three Days Grace koncertbeszámoló
(Badflower, Three Days Grace 2025.11.14. Papp László Budapest Aréna)
November 14-én az év egyik talán legkülönlegesebb estéjén vehettünk részt. 2019 és 2022 után ismét visszatért hozzánk a Three Days Grace legénysége a nemrég debütált két frontemberes felállással. Miután Adam Gontier ismét csatlakozott a csapathoz, a hard rock zenekar augusztus 22-én kiadta a nyolcadik nagylemezét Alienation címmel. Az őszi 21 állomásos európai és angliai turnét nálunk, a Papp László Budapest Sportarénában robbantották be a Live Nation szervezésének hála.
A turné különleges vendége a los angeles-i Badflower, akik már önmagukban is megérnek egy misét. A négyesfogat korábban egyszer járt volna már nálunk a Palaye Royale előzenekaraként, azonban a Covid meghiúsította az eseményt és az előzenekar lecserélésre került az újraszervezéskor. Így most először léptek nálunk színpadra és bár csak fél arénás elrendezésben, így is egy igen szép számú közönség előtt bizonyíthattak. A zenekar stílusát alapvetően az alternatív rock és a hard rock alkotja, de post-grunge és pop rock elemeket is bőven használnak. Zeneileg könnyen befogadható szinte minden, amit csinálnak, gyakorlatilag rádió barát is lehetne, ha nem a frontember, Josh Katz szövegei párosulnának hozzájuk. Az egyik ok, amiért azonnal megszerettem anno ezt a zenekart, az a szókimondó szövegei voltak. Josh nagyon sokszor merít a saját életéből, családi tragédiákból, de Paws című dalukat például az elhunyt házikedvencek emlékére írta. Ezeken túl többször feldolgozza a mentális egészség, szorongás, önvád, toxikus kapcsolatok, bántalmazás témáját is, de olyan társadalmi kérdések is előkerültek már dalaikban, mint a fegyveres erőszak, a média és a valláskritika.
Ami élőben is tökéletesen átjött, hogy szinte minden szerzeményük tartalmaz valamilyen csavart. A sokszor torzított riffek katarzist hozó refrénekkel egészülnek ki. A hangzásuk néha kifejezetten a 2000-es évek eleji post-grunge hangzást idézi meg, ahol a dinamika lassabban épül fel, de annál dühösebb kitörést eredményez. Josh mesterien bánik a hangjával, sokszor halk, törékeny verzéket hallhattunk most is, amiket dühös, karcosabb, már-már ordító refrének váltottak fel. Az előadásmód is szinte már színészi volt, mindamellett nem félt a közönségtől sem, így egy crowdsurf körre is bevetette magát, de gitározott is egy sort a tömegben.
A zenekar többi tagja, azaz Joey Morrow (gitár), Alex Espiritu (basszusgitár) és Anthony Sonetti (dob) is hozta a papírformát élőben, a fogós dallamok és a modern hangzásvilág mára lételemükké vált. Olyan dalokat hoztak el nekünk, mint a debütáló, 2019-es OK, I’M SICK nagylemezükről a Heroin, a Ghost és a The Jester vagy a 2021-es This Is How The World Ends-ről a Don’t Hate Me, a Johnny Wants to Fight és a Stalker. Legújabb dalként az idén megjelent Number 1 szólalt meg, de olyan kezdeti dalokhoz is visszanyúltak, mint a Drop Dead és a Move Me.
Elég sok zenekart ismerek hasonló műfajokban, de a Badflower-t mindig is az egyik legkülönlegesebb formációként tartottam számon. Bátran ajánlom mindenkinek, hogy nézzen utánuk, ha most nem látta esetleg őket, egészen biztos, hogy mindenki fog olyan dalt találni a repertoárban, amivel tud rezonálni. Csak bízni tudok abban, hogy hamarosan egy önálló koncerttel is visszatérnek hozzánk a srácok és 10 dalnál többet hallhatunk tőlük.
Mielőtt rátérek az este igazi sztárjainak a koncertjére, kicsit tekintsünk vissza a ,,történelemben”. A zenekar 1992 és 1995 között Groundswell néven működött, majd két év kihagyás után, 1997-ben született meg a Three Days Grace. A torontói banda eredeti felállását Adam Gontier (ének), Neil Sanderson (dob) és Brad Walst (basszusgitár) alkotta, akikhez 2003-ban csatlakozott gitáron Barry Stock. Ebben az évben adták ki első lemezüket Three Days Grace címmel, amit 2006-ban a One-X, 2009-ben a Life Starts Now és 2012-ben a Transit Of Venus korongok követtek. 2013-ban Gontier kilépett a zenekarból, helyét pedig Walst fiatalabb testvére, Matt vette át, aki egyébként korábban is segítette a csapatot dalszerzésben. Ebben a formációban látott napvilágot 2015-ben a Human, 2018-ban az Outsider és 2022-ben az EXPLOSIONS anyaga. 2024 október 2-án a közösségi média felületeken a zenekar felfedte, hogy stúdióba vonultak Gontier társaságában, a videó alatti felirat pedig csupán ennyiből állt: ,,Three Days Grace 2X”. A következő napon hivatalosan is bejelentették, hogy Adam visszatért a zenekarba, miközben Matt is ugyanúgy marad a fronton. November 22-én jelent meg az első új dal Mayday címmel, néhány single után pedig idén augusztus 22-én kiadták a 12 szerzeményből álló Alienation-t. Mi, magyarok kétszer láthattuk már a Budapest Parkban a zenekart, azonban ez a mostani történelmi pillanatnak számított sokak számára, hiszen a legnagyobb klasszikusok nagy részét most hallhattuk először az eredeti énekessel.
Nem csoda, hogy ezek után nagy volt az érdeklődés az esemény iránt, olyannyira, hogy a kezdésre minden jegy el is kelt.
Amikor megjelent az album én gyakorlatilag rögtön kijelentettem, hogy ha nem a Dominate-tel fogják kezdeni a koncertet, nagyon szomorú leszek. A korábbi setlistekre rápillantottam azért és fel is készültem az apró csalódásra, csakhogy egy csavarral mégiscsak megnyertem a lottó ötöst és a Dominate volt az a dal, amely elsőként felrobbantotta az arénát. (Ezzel egyébként nálunk is debütált élőben.) Hirtelen nagyon szürreális érzés volt látni egy szívemnek meglehetősen kedves zenekart úgy, hogy két ilyen ikonikus alak viszi a frontot. Ezt követően jöhetett a következő ,,pofon”, nem aprózták el a bevezetést, ugyanis második dalként az Animal I Have Become olyan energiákat szabadított fel a nézőtér minden egyes zugában, amilyet nem sokszor éreztem még koncerten. Szavakkal gyakorlatilag nem is tudnám kifejezni azt az érzést, hogy az eredeti énekes ott állt előttünk pár méterre és énekelte azt a dal, ami gyakorlatilag a jelenlevő közösség egy elkerülhetetlen klasszikusa lett és a Three Days Grace egyik legsikeresebb nótája is egyben.
A setlist zseniálisan lett összeválogatva, szépen váltogatták egymást az Adam és Matt frontos szerzemények. Néha érezhető volt, hogy Adam rajongói tábora nagyobb, amit én személy szerint nem tartok jogosnak, hiszen az utóbbi években is születtek kiemelkedő szerzemények, de mint tudjuk, vannak olyan emberek, akik nem bírják elviselni a változást… A dalok nagy részében a fő ének megmaradt az eredeti énekesnek, a másikuk sokszor vokálokban és főként a refrénekben segített be, de többször is ,,az első fele az enyém, a másik fele a tied” elosztást hallhattuk. Matt is és Adam is többször gitárt is ragadott, de ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy a helyhez kötött ember háttérbe vonult volna. Egy kisebb kifutó is a színpad részét képezte, amit az énekesek szépen ki is használtak, azonban nagyon figyeltek arra, hogy egyszerre ne nagyon tartózkodjanak rajta. Nettó 3 perc volt nagyjából az egész koncert alatt, amikor egymás mellett álltak a kifutón. Bejárták az egész színpadot, így az oldalt állók is sokszor közelről láthatták őket. Ez már csak azért is volt jó, mert kivetítőt nem helyeztek el a színpad mellett. A hátteret egy nagy függöny alkotta, amin az Alienation album mintája volt látható, illetve a szépen megemelt dobbal egy szintben két oldalt 1-1 fekvő ledfalon jelentek meg a különböző vizuálok. Ezek általában a dalok szövegéhez igazodtak, de itt villogott a szünetekben a tömeg skandálásának ütemet adó Three Days Grace felirat is.
A zenekar nagy meglepetést nem okozott, Barry Stock gitárjátékát továbbra is élmény nézni, pláne, amikor egy állványon lévő akusztikus gitárt penget, majd egy másodperc múlva átnyúl a nyakában lógóra úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Brad Walst basszusgitározásáról is csupa jó emlékem volt, mindig jó azt látni, hogy a színpadon is jól érzik magukat az emberek, az ő arcára pedig sokszor kiült az a bizonyos mosoly. Neil Sanderson pedig a dobok mögött ismét szépen alakított, végig feszes tempót diktált, miközben pontos tudott maradni.
Bár az egész este különleges volt, akadt néhány kiemelkedő pillanat. Ilyen volt például az I Hate Everything About You fekcsendülése, ami a zenekar legelső kiadott dala vagy a Painkiller, ami Matt első nótája volt. Amíg a többieknek volt egy kis szünet, Gontier egyszál gitárral elénekelte a Rooster-t az Alice In Chains-től, ami szintén okozott néhány megható percet. A Dominate mellett most debütált élőben a Don’t Wanna Go Home Tonight is, amikor Cale Gontier (Adam kuzinja) is csatlakozott akusztikus gitárral a formációhoz, az aréna pedig telefonok vakuiban és öngyújtók fényében úszott. Hasonló volt a helyzet az örök kedvenc és sokaknak reményt adó Never Too Late estében is. Gyakorlatilag kettőt pislogtunk és már a Riot-ot kellett skandálni, egy utolsó energialöket, az utolsó pogók és visszataps nélkül vége is volt a koncertnek.
A zenekar és Matt már korábban is tisztában volt a magyarok fanatizmusával, nem véletlen, hogy 2022-ben nálunk forgatták az I Am The Weapon videóklipjét, most viszont Adam-nek is 110%-ban bebizonyítottuk, hogy érdemes Budapestet minél többször útba ejteni. Hihetetlenül szerencsésnek érzem magam, hogy a Three Days Grace mind a három itthoni buliján ott lehettem és kétség sem fér hozzá, hogy ez a mostani nem csak az évem, de az életem eddigi kedvenc koncertje lett. Sok ilyet kívánok még nekünk!
A koncerten elhangzott dalok:
- Dominate
- Animal I Have Become
- So Called Life
- Break
- Home
- The Mountain
- Mayday
- Pain
- Kill Me Fast
- I Hate Everything About You
- Time of Dying
- Apologies
- Rooster
- Don’t Wanna Go Home Tonight
- I Am Machine
- The Good Life
- Painkiller
- Never Too Late
- Riot
Írta: Matyi-Szabó Nóri
Credit: Hetessy-Németh Tünde
Szervező: Live Nation
Kapcsolódó tartalom: