Kezdhetnénk elölről? Újra és újra? Hátha egyszer tökéletes lesz! – Enter Shikari, Lake Malice koncertbeszámoló
(Enter Shikari, Lake Malice 2023.11.10. Budapest, Barba Negra)
Az Enter Shikari újra egyik kedvenc városukba látogatott napra pontosan két évvel a legutóbbi koncertjük után. 2021 novemberében az A38 Hajót ringatták meg a Dunán egy laza teltházzal, most pedig a csepeli Barba Negra Red Stagenél dördülhetett a startpisztoly energikus bulijukhoz. Kíváncsi voltam, sikerülhet-e a jóval nagyobb helyszín esetében is összehozni a teltházat Budapesten annak a zenekarnak, amelyiknek az Egyesült Királyság és sok európai város nagyobb arénáiban mostanra sikerülni szokott ez. A London környéki St Albansból származó banda a pénteki koncertnapra magával hozta az esőfelhőket, így számítani lehetett arra, hogy akik utolsó pillanatra hagyták a döntést, hogy elinduljanak-e megnézni a zenekarokat, azok esélyes, hogy inkább otthon maradtak, vagy más programot választhattak.
Az előzetesen kihirdetett menetrendhez igazodva 20:15 magasságában színpadra lépett a Brightonból induló Lake Malice, akik új projektként így egészen hamar lehetőséget kaptak a nagyobb európai koncerthelyszíneken történő fellépésekre. Az Alice Guala énekesnő és Blake Cornwall multiinstrumentalista megfejtő / zeneszerző alkotta duó élő fellépéseikre kiegészült egy dobossal, így hármasban vezették fel a jó értelemben vett zenei rumlijukat.
Az idén már a Bring Me The Horizon előzenekaraként láthattuk a Spiritboxot, amelyik szintén női énekkel és hörgéssel felváltva szedte le az arcunkat, és bizony az énektémákat tekintve a Lake Malice zenéjét hallva is többször eszünkbe juthattak. A háttérbe vetített zenekari logó, illetve a nem kevés mennyiségben rendelkezésre álló fények erős kiegészítést nyújtottak a banda performanszához.
A Magic Square című dalukkal berobbantak a színpadra, és a verzében a szavak gyors egymás utáni záporozása közben nem tudtunk elvonatkoztatni attól, hogy ez olyan “Rou Reynoldsos” – olyan, amit az Enter Shikari frontemberétől már sok-sok dalban megszokhattunk, mégis a legjobb ismeretség érzését nyújtotta mindez. A refréneknél a Paramore jutott eszembe, szóval a Lake Malice előtt tényleg nagyon sok kiváló példa volt, és zenéjükben ezt a rengeteg hatást próbálják a legizgalmasabb módon vegyíteni.
A copfokkal fellépő, öltözködésében is extravagáns énekesnő simán elmehetett volna japán anime karakternek, de összhatásában olyan figuraként jellemezném, akit annak idején a Mortal Kombatban is szívesen választottam volna saját harcosomként. Jól váltott a nagyívű éneklések és a könyörtelen kiabálások, hörgések között. Néha kicsit talán elfogyott egy-egy magasabb énektéma kiéneklésénél, de összességében minden követ megmozgatott frontemberként.
Az elektronikus alapok ütöttek, a három zenész pedig nem sok pihenést engedett a félórás szettjük alatt maguknak és a szépen gyülekező közönségnek sem. A tényleg nem régóta létező és koncertező zenekar rövid idő alatt annyi élő koncertfellépésre és tapasztalatra tesz szert jelenleg, hogy mindezzel a tengernyi élménnyel és beépíthető tudással még sokra vihetik a későbbiekben. Egyelőre nagyrészt első minialbumuk, a Post-Genesis dalait tudták bemutatni, és nem vitás, gyors tempóban kell majd újabb dalokat készíteniük, hogy önállóan is képesek legyenek minimum 1 órát szórakoztatni a közönséget.
A menetrend szerint 21:30-kor következett az Enter Shikari, ami a Lake Malice koncertjének befejezése után 45 percnyi átállást, várakozást jelentett. Ennyi idő alatt bőven sorra lehetett kerülni étel-italért, illetve a merch pultnál is volt lehetőség megnézni a zenekarok kínálatait. Ment egy kis soundcheck, de lássuk be, hogy a koncert kezdését megelőző negyed órában már csak az időhúzás zajlott olyan fedőtevékenységekkel, mint például az egyik zenekari road seprése a színpadon. A rajongók lelkesedése páratlannak tűnt, ugyanis már ekkor óriási ujjongással és biztatással kísérték az akciót, aminek következtében a roadnak is fülig ért a szája.
21:30-kor pontban elindult a kivetítőn az intro, ami egy egyfajta elmúlást és újjászületést szimbolizált. Az elpusztult semmiből kikelő virág látványára sorban megérkeztek az este főszereplői, Rou Reynolds énekes ezúttal kényelmesen, rövid tornanadrágban jelent meg, és perceken belül meg is értettük, miért bizonyult ez a legjobb választásnak számára. Harmóniában énekelve bele is csaptak az idén megjelent albumuk második dalába, a (pls) set me on fire-be. Éééééés, ekkor jött az első igazi csalódás, ami ki is tartott jó ideig…
Elektronikus alap, ami HD-ről érkezik, dob, gitár, basszusgitár és énekmikrofonok, szintetizátor – ezeket kellett volna élvezhetőre keverni, de egyáltalán nem sikerült. Egy rock-metál koncerttől joggal elvárható, hogy legyen ütős, erővel teli. Sajnos a keverőpult mellett közvetlenül állva a koncert egy babazsúrként, matinéként indult, Rory Clewlow gitárjátékából szinte semmit nem lehetett hallani, a dobos Rob Rolfe pedig sokkal feszesebben és jobban játszik, mint ahogy azt a dobszettje hangzásban visszaadta ezen az estén. Az, hogy a hangerőt sem sikerült értelmezhető mértékűre belőni, az mindezek mellett számomra már eltörpült – akik közelebb álltak a színpadhoz, azoknak esélyes, hogy ez nem is volt akkora kellemetlenség.
Mindenesetre a zenekar tagjain nem múlt a hangulat, ők szokásukhoz híven kifogyhatatlan energiával voltak jelen, ezeken a srácokon tényleg nem fog az idő. 20 éve zenélnek már így együtt, de én rossz formájukban még sosem láttam őket. A Red Stage méreteinek köszönhetően elfért elegendő plusz fényforrás is a színpadon, és ha hangban nem is, de látványban, fénytechnikában egészen páratlan, lenyűgöző élménynek lehettünk szemtanúi. A világításért felelős Lucy a keverőpult mögött a koncert egészében nagyon kitett magáért, és a nyitódalnál álomvilágba vezetett a fények magas szintű koordinálásával. Megvan az az érzés, amikor annyira szép színekben és kellő módon időzítve dolgoznak a lámpák együtt, hogy a katarzisnál a színpad aljáról feltörő csillagszórás már túlságosan “lakosságinak” hat? Amikor azt érzi az ember, hogy na, erre egyáltalán nem is volt szükségünk? Valahogy így éreztem a koncert folyamán összesen kétszer, rövid pillanatokra előtörő csillagszórásnál, de ez is elnézhető volt. A 80 perces bulin teljesen magával ragadó volt, ahogyan a fények együttműködtek a zenével, az Enter Shikari zenéje bőven nyújtott lehetőséget arra, hogy a színek széles skáláját megmutathassák, és a lézereket is a legjobb dalok alkalmával sütötték el.
Apropó, rövid tornanadrág, kisgatya! Rou Reynolds énekes az első pillanatoktól kezdve mintha tornaórán lett volna, a lábkeresztezésekkel, D’n’B táncmozdulatokkal égette a kalóriákat legnagyobb örömünkre. Az első 5 dal során érintettünk a legelső lemezükről is tételeket, viszont a hangzás csak a szintén új, A Kiss For The Whole World x című szerzeményre kezdett el jelentősen javulni. Ekkorra már a gitárból is egyre többet érzékeltünk, és a Master potméteren is sikerült feljebb tekerni. Fájdalmas volt látni, hogy ugyan elől a szokásos lelkesedés jellemezte a koncertet, és ment a pogózás, mégis csak egy erős félháznak sikerült összejönnie, így egy nagyobb házibuli jellege lett a koncertnek.
Viszont akik eljöttek a házibuliba, azok számára a zenekar biztonságos helyet alakított ki – a frontember utalt rá, hogy odakint a nagyvilágban veszélyek sora vár az emberiségre, viszont ezen a koncerten vigyázzunk egymásra, és a szeretet, illetve a tánc uralja a teret! A “Köszönöm!” szó elhangzása természetesen óriási tetszést váltott ki belőlünk, a banda pedig a koncert felére kellőképpen bedühödött – az Arguing With Thermometersnél a természetet pusztító és kihasználó döntéshozókra haragudhattunk velük, aztán a Zzzonked című dalnál az énekes, illetve a basszusgitáros is lejöttek a közönségbe, és onnan adták bele minden energiájukat egy közös megőrülésbe.
Szeretnek csűrni-csavarni a legnagyobb slágereiken is, így a Sorry, You’re Not a Winner egy újabb remix formájában zárta le a koncertet a ráadás előtt. A visszataps után Rou jött fel, és a System…-et a cappella verzióban szavalta el nekünk, hogy aztán kíméletlenül ránk szabadítsák a …Meltdown-t, és hatalmas erőbedobással pusztíthassunk, énekelhessünk. A Live Outside alatt a kivetítőn a tagok animált verziói bődületesen nagy örömmel, vigyorral futottak együtt kifelé a világból – mindezt VR szemüvegben, amivel a vágyott eszképizmust egészen morbid formában jelenítették meg, így végül nem is tudom pontosan, hogy mi lenne az általuk is elfogadható megoldás az élet nehézségeire.
Rory gitárosnak is jutott a crowd surfölésből a koncert végén, a frontember pedig a mikrofonállvány belógatásával hergelte éneklésre a közönséget, miközben középen végig ment a pogózás. A { The Dreamer’s Hotel } volt az utolsó dal, és ekkorra azt hiszem, már pont belejöttünk a hangulatba, de hirtelen vége lett…
Az Enter Shikari hozzáállásában és mentalitásában nem tudok csalódni, állandó koncertlátogatójuk maradok, még akkor is, ha az újabb dalaikat egyre kevésbé ismerem. Annyira sok jó daluk van, hogy a 2 évvel ezelőtti koncertjükhöz képest itt is maradtak ki alapnak számító tételek (pl. Mothership, Solidarity, Destabilise), de a két koncert dalait összeadva egészen fantasztikus életművet tapasztalhattam meg legutóbbi koncertjeik alkalmával. Látványtechnikában csúcson van a zenekar, és jogosan töltenek meg arénákat a világ bármely pontján, viszont kíváncsi lennék, hogy máshol is ennyire gyengén/üresen indulnak-e a bulijaik hangzásban, vagy csak Budapesten történik mindig ez. Talán a következő alkalommal tisztább hangzás, nagyobb hangerő, és még több ember részvételével emelhető még magasabbra az általuk nyújtott koncertélmény.
Írta: Tüzes Mátyás
Credit: Hetessy-Németh Tünde
Szervező: Honeycomb Live Hungary
Kapcsolódó Tartalom:
Enter Shikari koncertfotók 2023.11.10. Budapest, Barba Negra