„Primus sucks” – izzasztó funkmetál a Barba Negrában – koncertbeszámoló
(Primus koncert 2026.08.04. Budapest, Barba Negra)
– Már megint milyen koncertre mész?
– Primus-ra.
– Fogalmam sincs, kik azok.
– South Park főcíme megvan?
– Jaaaa.
– Na ők.
Hát, kb. ennyit tud egy átlag magyar a Primus-ról, ami egy részről jó, mert legalább tud BÁRMIT róluk, másrészt szomorú, mert aki nem ismeri az elmúlt 40 év egyik legegyedibb, utánozhatatlan (és amúgy teljesen elmebeteg) zenéjét, kimarad valami egészen kivételes zenei élményből. Ha meg végre eljönnek első budapesti koncertjüket tartani, azt kihagyni pedig már-már a blaszfémia határait súrolja. Szerencsére egy Barbanegrányi vájtfülű vállalta a csepeli szaunázást, és a hőkupola árnyékában kivonult a XXI. kerületbe, hogy testközelből megnézze a kaliforniai banda második magyarországi hangversenyét. Bizony második, ugyanis 15 éve már jártak nálunk, akkor a soproni Volt-fesztivál nagyszínpada előtti népeket bizonytalanították el úgy, mint a Macska-összezavaró Kft. a Repülő cirkuszban, de egy fesztiválos fellépés sosem olyan, mint egy saját koncert, ahol korlátlan idővel és többnyire olyan hallgatósággal találkozhatnak, akik ismerik az adott banda életművét. A Barba Negrába elég eklektikus társaság gyűlt össze a hétfő esti kánikulában: rasztahajú reggae-sek, metálosok, gótok és kábé az összes zenei stílus képviselőit felfedezhettük a tömegben, sokan előásták Primus-os pólójukat a ruhásszekrény mélyéből. Ami a zenén túl összekötötte a társaságot, az az izzadás volt, ugyanis a kinti 39 fok bent még melegebbnek érződött, a legyezővel felszerelkezettek irigy pillantásokban hűtötték magukat, de a bárpultoknál is hosszú sorok kígyóztak, (bár e tény az alvajáróként kiszolgáló pultosok tempóján nem igazán változtatott.)
Fél nyolckor el is kezdődött a szeánsz, a trió (és a rockvilág) lángelméje, Les Claypool vagy 5 ventilátorral rakatta körbe magát, hogy kellőképp hűvös fejjel vethessék bele magukat az első dalba: a Those Damned Blue-Collar Tweekers kellőképp be is indította a bulit. A 2011-es Last Salmon Man majd a 2002-es Groundhog’s Day-jel folytatták. „Borlai Gergő itt van valahol?” – kérdezte a mester a kicsit értetlenkedő közönséget, de a zenei híreket figyelemmel követők értették a poént: tavaly a zenekartól egészségügyi okokból elbúcsúzó dobos Tim Alexander helyére a banda nyilvános castingot hirdetett, amire több mint hatezer kalandvágyó adta be jelentkezését. Az immár nemzetközi vizeken nagy sikerrel evező magyar csodadobost, Borlai Gergőt, barátja, a pár hete a Beattel itt járó Tool-ütős, Danny Carey ajánlotta a Primus figyelmébe, aki bizony jól is vette az akadályokat, és ahogy a Youtube-ra felrakott videósorozatból kiderül, második helyen zárt a szoros versenyben. A jobbesetben nyugdíjas állást a Dirtfoot dobverője, John „Hoff” Hoffman nyerte el, aki a csepeli estén is bizonyíthatta rátermettségét és kiváló érzékét a szokatlan hangszerelésekhez és ritmusokhoz. (A kapitányi sapkájától ritkán megváló Les nem tudhatta, hogy Gergőnk épp Kazahsztánban koncertezik a szintén nemrég nálunk, az Aristocrats-ben fellépő gitáristennel, Guthrie Gowannel.) Ha épp itthon jár, beugorhatott volna egy nótára.
De vissza a közvetítéshez: jött a vadiúj The Ol’ Grizz, majd a már 15 éves Jilly’s on Smack. Az első felvonást az azonos című debütáló lemez dala, a Frizzle Fry zárta. A tömeg kirohant sörért, a nézőtér átrendeződött, majd nagyjából 20 perc múlva újra a színpadra lépett a trió. A meleg a „death metal keresztapja”-ként bemutatott Larry LaLonde-t szintén láthatóan megviselte, de ő is hősiesen nyomta végig a bulit, a Les Claypool kivételes basszustechnikái mellett a hosszúhajú gitárhős teljesen formabontó játéka sem hagyott kívánnivalót maga után. (a death metal keresztapaság nem légből kapott, egykori zenekarát, a Possessedet az igazán sötét zenei stílus első képviselőjének tekintik). A második félidőt a szintén ’90-es Too Many Puppies indította, majd a platina státuszt elért második lemezükről játszották el az American Life-ot. Folytatódott az időrend: a harmadik lemezről következett a The Ol’ Diamondback Sturgeon és a Welcome to This World. A legendás My Name Is Mud vezette fel a finálét, hogy talán legnagyobb slágerükkel, a ’91-es Jerry Was a Race Car Driver zárják a koncertet. Az obligát visszataps után még elindították a vastagbőrűeket dél felé: a Southbound Pachyderm méltó zárása volt a teljes zenei őrületnek.
Vannak stílusteremtő zenekarok, és vannak azok, akik lemásolhatatlanok, követhetetlenek, a képzeletbeli rockzenei családfa ágainak végén ülnek ők – erre csak a legnagyobbak képesek. Ilyen volt a Queen, a Pink Floyd vagy például a Rush. Bár a Primus szerényebb sikereket ért el karrierje során, az kétségtelen, hogy nem nagyon látni-hallani olyan bandát, akire az „olyan Primus-os” jelzőt rá lehetne aggatni. Ehhez nagyban hozzájárul (utánozhatatlan slap-basszus játékán túl) Les Claypool agya, aki teljesen furcsán, kiszámíthatatlan dallamokkal és ritmusokkal operál, hozzá éneknek kevésbé mondható Micky egér-szerű kántálással, amellyel a furcsa, de mély dalszövegeit közli – az évek során egymást váltó 10 zenésztárs képességei segítségét igénybe véve – a nagyérdeművel. Sok zenekar tekinti inspirációként, a 2000-es évek numetal zenekarai közül olyanok is nagy tisztelettel beszélnek róluk, mint a Korn, a Limp Bizkit vagy a Deftones tagjai. Nem könnyű olvasmány a Primus, bár az említett Beat/King Crimsonhoz képest kellemes popzenének tűnik, azért egy elsőrandis koncertnek nem ajánlható. Főként negyven fokban.
A legendás magyar ska-pop együttes, a Satöbbi koncertjein kiabálja a közönség évtizedek óta, hogy „vissza a pénzt” és az énekesnek, hogy „hülye vagy Pethő!”, a véletlenül odatévedő néző nagy megrökönyödésére. Nos, nem csak nekünk van ilyen bandánk: a Primus koncertjein szintén régóta hallható a „Primus sucks”, azaz „a Primus sz*r”-kórus, ez persze itt is a pozitív vélemény kinyilatkoztatása, régebben ugyanis Claypool a „We are Primus and we suck”-bemondással indította a koncerteket. A beszólásból meg közönségrutin maradt. Persze a Primus minden csak nem sz*r, egy egészen különleges és elnyűhetetlen, meghatározhatatlan stílusú, 40 éves bandát láthattunk az önkéntes bikram-jógaszalonokat idéző forróságban. Bár a Tommy the Cat és a Grammy-díjra jelölt Wynona’s Big Brown Beaver kihagyásával két nagy sláger is kimaradt, a zilált közönség vigyorogva távozott a hűvösnek még mindig nem mondható éjszakába.
A setlist:
- Those Damned Blue-Collar Tweekers
- Last Salmon Man
- Groundhog’s Day
- The Ol’ Grizz
- Jilly’s on Smack
- Frizzle FrySet 2:
- Too Many Puppies
- American Life
- The Ol’ Diamondback Sturgeon (Fisherman’s Chronicles, Part 3)
- Welcome to This World
- My Name Is Mud
- Jerry Was a Race Car DriverEncore:
- Southbound Pachyderm
Írta: Farkas Péter
Credit: Valentin Szilvia
Szervező: Szervező: Live Nation