Rockmaraton újratöltve – Ilyen volt a fesztivál pénteki napja
(Rockmaraton Fesztivál 2025.07.04. Dunaújváros, Szalki-sziget)
2025-ben július 2-a és 6-a között került megrendezésre a tavaly hamvaiból feltámad Rockmaraton Dunaújváros Szalki-szigetén. A Barba Negra és a H-Music Hungary kezében lévő fesztivál többek között olyan neveket sorakoztatott fel idén, mint Powerwolf, Running Wild, The Hu, Dragonforce, Steel Panther, Rhapsody Of Fire és Grave Digger. Az eddigi évekhez képest kicsit az újabb generációk és a modernebb vonal is jobban be lett vonva és tekintve, hogy nekem ez fekszik igazán, nem volt kérdés, hogy a pénteki napon ott a helyem, amikor a Siamese, a Rise Of The Northstar, a Bury Tomorrow és a Bullet For My Valentine vette be a nagyszínpadot.
A tömegközlekedéssel érkezőknek nem volt szerencséjük, mert vonat helyett pótlóbusz közlekedett Pestről, de annyival hozzájárultak a szervezők a kijutáshoz, hogy a vasútállomástól a fesztivál bejáratáig MÁV volánbuszokkal lehetett tovább menni. Persze ez a hazajutásban nem segített, hiszen a nagyszínpados koncertek végével már rég elment az utolsó jármű, amivel például Budapestre vissza lehetett volna jutni. Az autóval érkezők számára szép mennyiségű parkoló lett kialakítva, illetve segítették is az ottaniak a szabad helyek feltöltését, így ezt mindenképpen jó jelként könyveltem már el. A fesztivál területe nem túl nagy, gyakorlatilag nettó öt perc alatt el lehet sétálni a bejárattól a Borsodi Nagyszínpadig. Természetesen italpultokban és különböző étkezési lehetőségekben sem volt hiány és a tavalyi évvel ellentétben nem hallottam panaszt arra sem, hogy lassú lett volna a kiszolgálás. Egy jól megpakolt merch pultból is lehetett válogatni, ahol a maraton saját termékei és a különböző zenekaros relikviák hatalmas kupacokban álltak. (A külföldi zenekaros pólók nagy része egyébként olcsóbb is volt itt, mint sokszor az önálló koncertjeik alkalmával.) Az egyetlen, amit én hiányosságnak tartottam, hogy a koncerteken kívül nem sok mindenre volt lehetőség napközben. Nyilván napijeggyel ez nem volt probléma, de én például bérletesként egész nap a fesztiválokat szoktam járni, így a délelőtti kreatívabb programlehetőségeket is fontosnak tartom.
Ahogy haladtunk befelé a fesztivál területén először a H-Music Arénába botlottunk bele. Itt már délután 1 órától lehetett bulizni és hajnalban szintén 1 után ért véget az utolsó koncert. Különböző magyar és kisebb külföldi bandák is megfordultak a színpadon, ezen a bizonyos pénteki napon például így nézett ki a lineup: Mirror, Lovecrose, Imperishable (SE), Juhász Marci Band, Dalriada, Massacre (US), Memoriam (UK), Arkona (RU), Zorall, Nevergreen. Összességében a nézőszám itt sose volt igazán magas, de mindenképpen jó alternatívának bizonyult azoknak, akiknek az éppen aktuális nagyobb színpados koncert nem tetszett vagy akik korábban kezdték volna a bulizást.
A Schweppes Nagyszínpad és a Borsodi Nagyszínpad meglehetősen közel, éppenhogy csak nem egymással szemben kapott helyet. Ez azért is volt jó, mert felváltva mentek a koncertek, így aki esetleg nem akart elmozdulni a helyéről, így is végighallgathatta a másik színpad koncertjét is és még egészen jól láthatta is azt. Persze pár kivétellel a tömeg inkább ide-oda ingázott a két helyszín között. A Schweppes Nagyszínpad programját 16:50-kor a Mudfield nyitotta, őket a Leander Kills, majd a Road követte, hajnali 1:20-kor pedig a Down For Whatever oltotta le a villanyokat. A klasszikus slágerek, balladák, régi nagy kedvencek egymás után szólaltak meg, a közönség pedig minden zenekart ugyanolyan kitörő lelkesedéssel fogadott. A legnagyobb bulit talán a Road csapta, még egy komolyabb pirotechnikát is bevetettek az ügy érdekében, de nem maradhattak ki a közönség közé bedobott gigantikus lufik sem. A Down For Whatever pedig a lehető legjobb lezárásnak bizonyult, hiszen a külföldi koncertek végével szinte mindenki ide csoportosult át és tekintve, hogy másodpercre pontosan kezdtek, még a lendületből sem eshetett ki a közönség, ugyanazokkal az energiákkal folytathatták tovább a koncertezést.
A lényeg persze a Borsodi Nagyszínpadon zajlott, ahol jobbnál jobb külföldi zenekarok adták egymásnak át a terepet. A nagy nyári forróságban, délután négy órakor a dán Siamese kezdte meg a gyülekező tömeg bemelegítését több-kevesebb sikerrel. A srácok kicsit több, mint egy éven belül harmadjára álltak színpadon Magyarországon, én pedig mindháromszor láttam is őket, így a koncertjük után az volt az első mondatom, hogy ,,Ez még mindig egy baromi jó zenekar!” Tavaly június elején Corey Taylor előzenekaraként érkeztek a Barba Negrába, majd idén januárban megtartották az első önálló koncertjüket az Analóg Music Hallban, de a koronát talán most tették fel hazai fellépéseikre ezen a hatalmas színpadon. A zenekar felállása kicsit átalakult azóta, de a lényeg maradt. Mirza Radonjica frontember néha lehetetlennek tűnő hangokat énekelt ki (bár egyszer-kétszer megint bele is bicsaklott ezekbe), Joakim Stilling dobolása ismét precíz volt, a fellépést pedig Christian Hjort Lauritzen hegedűjátéka emelte egy magasabb fokra. Ehhez persze hozzájárul az is, hogy a srácok mesterien keverik a heavy metál elemeket a techno és az EDM stílusjegyeivel. Erre tökéletes példa a most is elhangzott Predator vagy On Fire, amikor nem tudod igazán eldönteni, hogy táncolni vagy headbangelni szeretnél szívesebben. Az 50 perces szett alatt azért valamennyire megtelt már a küzdőtér, a This Is Not A Song alatt pedig a legelszántabbak kialakították az első moshpitet is a nagyszínpad előtt. Összességében egy jó hangulatú koncert volt és viszonylag sokaktól hallottam vissza, hogy mennyire tetszett nekik a zenekar, így egészen biztos, hogy a dánok pár újabb rajongót szereztek maguknak.
A koncerten elhangzott dalok:
- Predator
- Numb
- Home
- Chemistry
- On Fire
- Holy
- Vertigo
- The Shape Of Water
- This Is Not A Song
- Sloboda
- Ocean Bed
Utánuk 17:55-kor egy órára elfoglalta a színpadot a francia Rise Of The Northstar. A heavy metált hip-hop, hardcore punk és japán kultúrai elemekkel vegyítő együttes nem sűrűn látogat el hazánkba, így nem is volt csoda, hogy rengetegen örültek neki, amikor bejelentették őket. Én nem hallottam tőlük korábban egyetlen dalt sem és amikor elkezdtem utánuk nézni kicsit meg is ijedtem, ugyanis a japán mangák világa, amikből szövegeik is többször táplálkoznak meglehetősen távol állnak tőlem (sőt…). Ahogy viszont elkezdtem hallgatni őket minden kételyem szertefoszlott és nem tudott már érdekelni az a vonal sem, amit képviselnek. Ha valami bizonytalanság még maradt is bennem, a koncertjük azt is porrá zúzta. Olyan energiákat szabadítottak fel ez alatt az egy óra alatt a srácok, hogy azt öröm volt nézni. Igyekszem személy szerint mindig minden tagra a lehető legtöbbet figyelni, de a főhős, Victor „Vithia” Leroy eléggé megnehezítette most a helyzetemet. Olyan volt, mintha ez az ember egész életében színpadon élt volna és szinte már azzal együtt is lélegezne. Annyira természetesen és lendületesen mozgott végig, hogy azt receptre kellene írni a frontemberek számára. Összességében véve is jó volt látni azt az egységet, amit a zenekar képviselt. A fekete ,,egyenruha” már sokaknál bevett szokás, itt azonban ez egy fokkal magasabbra lett emelve, többek között saját zenekaros logókkal, feliratokkal ellátott mezekkel. Brice „Eva-B” Gauthier gitáros az ikonikus, klipekben is megjelenő maszkjában lépett fel, ezen felül még a frontember sapkája alól éppenhogy csak kilátszó két szeme alá festett fekete csíkok egészítették ki a megjelenésüket. A közönség lelkesedése nem csupán előzetesen a kommentszekcióban nyilvánult meg, hanem a helyszínen is, ugyanis egy kifejezetten nagy circle pit alakult ki már ekkorra és a fesztiválozók úgy tomboltak, mintha nem 6-7 órával később értek volna csak véget a koncertek. Vithia egyébként olyan rendes volt például, hogy a koncert végén le is ment a színpad előtti árokba egy rajongó által hozott CD-t dedikálni, később pedig a csak Phantom néven emlegetett dobos is tiszteletét tette pár közös fotó és pacsi erejéig. Persze a legtöbb zenekart napközben is könnyedén el lehetett csípni, hiszen megnézték egymás koncertjét, de még a hazai zenekarokra is kíváncsiak voltak.
A koncerten elhangzott dalok:
- Nekketsu
- Welcame (Furyo State of Mind)
- Crank It Up
- Here Comes the Boom
- One Love
- Showdown
- Neo Paris
- Bosozoku
- Demonstrating My Saiya Style
- Rise
- Again and Again
Este nyolc óra után tíz perccel kezdődött az a koncert, amit én személy szerint a legjobban vártam, amikor is az angol Bury Tomorrow-é lett a terep. A srácokat 2022 novemberében láttam először az Akvárium Klubban az August Burns Red társaságában és annyira szerettem azt a koncertet, hogy azóta is élénken él bennem szinte minden pillanata. Akkor is dőlt el, hogy valamilyen formában kötelező a Rockmaratonon történő megjelenésem, amikor kiderült, hogy ők is jönnek. Azóta persze már duplán is örülhettem, hiszen november 24-én az Electric Callboy társaságában is fel fognak lépni az MVM Dome-ban, de a jó zenekarok koncertjéből ugyebár egy sose elég. Elég szépen válogatták össze a dalokat, a legnagyobb favoritok mellett igyekeztek népszerűsíteni a viszonylag frissen, május 16-án megjelent Will You Haunt Me, With That Same Patience címre keresztelt nyolcadik nagylemezüket. A fesztiválozók nagy része már erre a show-ra azért meg is jelent, de egyáltalán nem volt nyomorgás szerencsére. Ahogy érzékeltem nem csak nekem voltak ők a napom fénypontjai, rengetegen énekelték teli torokból a dalokat és pontosan tudták, hogy mikor melyik breakdown a legalkalmasabb a legdurvább pogókra. Bár alapjáraton ha valaki ránéz erre a hatosfogatra, elég morcos férfiakat láthat, de a színpadon néha pont úgy vigyorogtak a tomboló közönségre, mint a nyolcéves kisgyerekek a vattacukorra. A zenekar kiabátora, Daniel Winter-Bates nagyjából a koncert felénél tartott egy kis monológot arról, hogy annak ellenére, hogy milyen politikai viták és összetűzések zajlanak a világban és az országunkban, itt, a fesztiválon mindenki egy, nem számít a neme, az életkora, a bőrszíne vagy az, hogy kihez vonzódik. Tény, hogy ez az egyik legnagyobb klisé, ami el szokott hangzani a koncerteken, de valahol azért mindenkinek jól szokott esni, ha ilyen és ehhez hasonló gondolatokat hall azoktól az emberektől, akikre valamilyen szempontból felnéz. Persze ez a kis megható jelenet csupán a töredékét tette ki a shownak. Aminek én kifejezetten nem örültem, hogy megtörtént a crowdsurf kezdeményezése a Black Flame alatt, így a dalra nem igazán tudtam figyelni, hanem arra kellett koncentrálnom, hogy lehetőleg senki ne rúgjon fejbe. A biztonsági szolgálatot végzők nem unatkoztak ebben a pár percben, de szerencsére még a közönség soraiból is segítették a munkájukat, így nekik hála baleset nélkül mindenki megúszta az esetet. Ezt félretéve egy komplett, jól felépített, lendületes, precíz koncertet adtak a srácok, amit elejétől a végéig imádtam. (A koncert után én is elkaptam Dan-t egy fotóra, aki meg is jegyezte, hogy ,,láttalak téged, végigénekelted az egész koncertet”, ezzel pedig megkoronázta a napomat is. 😀)
A koncerten elhangzott dalok:
- Abandon Us
- Earthbound
- DEATH (Ever Colder)
- Let Go
- Boltcutter
- Villain Arc
- What If Burn
- Waiting
- Black Flame
- LIFE (Paradise Denied)
- Cannibal
- Choke
A három koncert után kicsit a színpadkép is átalakult, így már érezhettük, hogy az este fő produkciója, azaz a Bullet For My Valentine alatt nem csupán egy egyszerű zenekari logó fog hátterül szolgálni. A dobszett szép magasra került, de erre szükség is volt, hiszen a dobogó előtt is LED falak voltak, amik a vizuált kiemelték és még inkább térhatásúvá tették. Háromnegyed tizenegykor egy kis múltidézés kezdődött, a kivetítőn a zenekar kezdeti éveiből láthattunk különböző jeleneteket koncertekből, interjúkból vagy éppen díjátadókból. A zenekar idén ünnepli az első nagylemezük, azaz a The Poison 20. évfordulóját, így gyakorlatilag az egész évüket e köré építették fel. A Triviummal közös turnéjukhoz (melynek igen hirtelen vetettek véget) hasonlóan a Rockmaratonos fellépésük sem egy best of válogatás volt, hanem szinte teljes egészében eljátszották a mai napig gyakorlatilag legnépszerűbb albumukat. Utoljára egyébként 2023 elején koncerteztek nálunk, a Barba Negrában a Jinjer és az Atreyu társaságában, akik szintén hamarosan önálló koncertek keretében térnek vissza hazánkba. Én még nem láttam soha a BFMV produkcióját, de pont azt kaptam tőlük, amit vártam, se kevesebbet, se többet. Na jó, egy kicsit kevesebbet mégis, mert a másfél órásnak meghirdetett műsordítő csupán csak egy és negyed órás volt, de ettől függetlenül mind a látvány, mind a hangzás, mind pedig a zenekari tagok játéka tökéletes volt. Arra pedig, hogy Matthew Tuck élőben is hozza ugyanazokat a hangokat, amiket a stúdiófelvételeken, egyszerűen nem találtam szavakat. A zenekarnak ez volt egyébként az utolsó koncertje az idei évre és ennek megfelelően a magyar közönség oda is tette magát annak érdekében, hogy emlékezetes koncertet nyújthasson a srácoknak. Azt hiszem ez sikerült is, Matt többször megköszönte, hogy ennyien eljöttek ünnepelni és velük bulizni és amikor megkérte a tömeget, hogy az eddiginél is több energiát tegyen bele a bulizásba, valahogy tényleg sikerült egy lapáttal még rátenni az addigi hangulatra.
A koncerten elhangzott dalok:
- Her Voice Resides
- 4 Words (to Choke Upon)
- Tears Don’t Fall
- Suffocating Under Words of Sorrow (What Can I Do)
- Hit the Floor
- All These Things I Hate (Revolve Around Me)
- Hand of Blood
- Room 409
- The Poison
- 10 Years Today
- Cries in Vain
- The End
Ráadás:
- Knives
- Waking the Demon
Számomra ez az egész nap egy hatalmas élmény volt. Mind a Rockmaraton kivitelezésében, mind pedig a koncertek milyenségében is abszolút kellemesen csalódtam. Csak bízni tudok benne, hogy a rendezvény ennél is képes tovább fejlődni még és az esetlegesen felmerülő hiányosságok pótolva lesznek, de az biztos, hogy a tavalyihoz képest egy sokkal pozitívabb visszhanggal zárhatták le a szervezők ezt a négy napot. Remélem jövőre is egy olyan felhozatal kerül meghívásra, hogy a modernebb rockzenét kedvelők is bőven találjanak majd nekik tetsző zenekarokat, akik miatt ismételten megéri Dunaújvárosra látogatni.
Írta: Matyi-Szabó Nóri
Credit: Varga László
Szervező: Barba Negra, H Music Hungary