Sok hatás – A BEAT a Barba Negrában – koncertbeszámoló
(BEAT koncert 2026.07.15. Budapest, Barba Negra)
A hatvanas évek végére nagyjából három irányba szakadt a The Beatles és a The Rolling Stones által elképesztő népszerűséget elért rockzene: a hagyományos, populárisabb vonal, mint a Beach Boys vagy a The Doors, a keményebb muzsikák, mint a The Who, a Black Sabbath vagy a Deep Purple, és az elvarázsolt pszichedelikus/progresszív rock, mint a Pink Floyd vagy épp a (régi) Genesis. Ez utóbbi stílus elterjedéséhez nagyban hozzájárult a hallucinogén drogok közkedveltsége, és bár „elszállós” zenei betéteket találunk a Led Zeppelin vagy a Doors zenéjében is bőven, azért a betépett értelmiségi fiatalok igazán a Yes, a Floyd, vagy az Emerson, Lake and Palmer fura dallamaira szerettek zöldeket álmodni. Ebbe a közegbe érkezett meg az angol zseni Robert Fripp, aki nagyjából átvéve az irányítást az akkor már King Crimsonnak nevezett zenekarban, új, még kísérletezőbb utakat választott. Az átjáróház bandában ő számított egyedül állandó tagnak, majd kimaxolva a kor szellemét, 1975-ben, hat év működés és hat lemez után beszüntette a működésüket. A mindent elsöprő punkmozgalom hazavágta a komplett progresszív műfajt, így hát Fripp, némi filozofálgatás után, New Yorkba költözött, ahol magába szívta az újhullám és a punk egyszerű, de nagyszerű szellőjét, hogy a legendás CBGB klubban megvilágosodva új irányba indítsa el zenei karrierjét. (A Ramonesen kívül) kb. mindenkivel összeszűrte a levet a CBGB nagy nevei közül, dolgozott a Blondie-val, a Talking Heads-sel, Brian Enoval, majd együttműködött Peter Gabriellel, Daryl Hall-al és David Bowie-val is. Újra kedve támadt valami saját produkcióra, így két szólólemez után új zenekart is akart. Elcsábította hát a Talking Heads-et és Frank Zappát is megjárt Adrian Belew-t; a Peter Gabrielnél megismert basszusgitárost, Tony Levint; szólt a korábbi Yes és King Crimson dobosnak, Bill Brufordnak, majd Discipline néven el is kezdtek koncertezni. A punk és new vawe egyszerűbb, szögelős stílusa jól vegyült Fripp őrült dallamaival, Belew-ben pedig társgitáros-énekesre és szövegíróra is szert tett.
A sztori olyan jól sült el, hogy kikiáltotta ezt a formációt a ’80-as évek King Crimsonjának, és 1981-ben meg is jelentettek egy új KC-lemezt, a Discipline-t. A közönség jól fogadta, így hát folytatódhatott a muzsikálás, jött a ’80-as évek trilógia második albuma, a ’82-es Beat, majd végül a ’84-es Three of a Perfect Pair. Addigra Fripp és Belew stílusbeli különbségei már veszekedésekig fajultak, Belew frontemberként próbált egyensúlyt tartani a közönség igényei és a zenei stílus között, míg Fripp továbbra is a teljesen zabolátlan és minden szabályosságot nélkülöző kompozíciók mellett tette le a voksot. Ennek eredményeként a lemez egyik oldalára közfogyasztásra alkalmas dalok kerültek, míg a másik az „ereszdelahajam”-jegyében fogant. A sok konfliktus felőrölte a tagok idegeit, Tony Levin békítési tevékenységei ellenére, a zenekar újra téliálomra szenderült, hogy később még kétszer (a 90-es és a 2000-es években) újra feléledjen. De ezeket a későbbi szakaszokat most nem tárgyaljuk, ugyanis 2024-ben Adrian Belew megunta a semmittevést. Felhívta hát Tony Levint, hogy kapja elő a Chapman Sticks nevű speckó hangszerét, a Tool világbajnok ütősét, Danny Carey-t hogy legyen szíves kitalálni egy új dobszerkót magának, mert jön velük turnézni, és hát mivel még egy gitáros is kell, kinek szóljon, ha nem az egyik legeszementebb húrnyűvőnek, Steve Vai-nak, hogy pakolja ő is a koffert. Az urak nem mondtak nemet és így létrejött az egykori lemez nevét viselő BEAT, hogy a Crimson ’80-as évekbeli trilógiáját kicsit megszellőztesse. És milyen jól is tették. Mivel Fripp korábban kijelentette, hogy a King Crimson többet nem fog lemezt megjelentetni vagy turnézni, ez a lehető legközelebbi KC-élmény, amihez egy furazenéket kedvelő zenerajongó manapság kerülhet.
A csepeli 30 fokos estébe 50-es férfiak tömegei érkeztek, hogy a VB-elődöntő angol-argentín meccse helyett némi progresszív zenére mozgolódjanak. A ventilátorok ellenére szaunaállapotokat hozó Barba Negra nagysátra csurig megtelt igényes zenerajongóval, hogy a meghirdetekkel ellenében nem hétkor, hanem fél nyolckor csapjon a húrokba a szupergrupp. A hatalmas elefántfej előtt nem sokat teketóriáztak a muzsikusok, rögtön belevágtak a Neuroticába, hogy a Neal and Jack and Me-vel, majd a Heartbeattel folytassák a szeánszt. A már említett furcsa hangszerével, a Chapman Sticks-szel kezdte a már 80 éves Tony Levin a Sartori in Tangiert, majd a ’80-as években szívesen használt elektromos, Simmons-dobok hangzását reprodukáló dobszerkóval kiválóan idézték fel a Dig me-t, Tony Levin ezúttal billentyűzött. Jött a Model Man, a Man With an Open Heart majd egy eszement őrjöngés, az Industry. A Steve Vai által kezdett Larks’ Tongues in Aspic (Part III)-mal zárták az első félidőt.
20 perc hidratációs szünet után Danny szólójával indult a Waiting Man – később Adrian is becsatlakozott a dobolásba. A The Sheltering Sky-ban a Robert Fripp által kitalált párhuzamos gitározásban gyönyörködhettünk, de végre egy jó hosszú Vai szólótól sem fosztották meg a hathúros hangszer rajongóit. (A higanymozgású gitáristen az első felvonásban viselt Miami Vice-os drogbáró szerkóját, a második részre kungfu film-szereplőre cserélte). Basszus intróval startolt a Sleepless, Tony Levin Peter Gabrielnél kitalált, ujjakra rögzített kis dobverőkkel szólaltatta meg hangszerét. A gitárokkal induló Frame by Frame után a Fleetwood Mac Albatross-ára hasonlító Matte Kudasai-jal folytatódott a hangverseny, az Elephant Talkban élőben hallhattuk Belew úr elefánttrombitálást imitáló gitáreffektjeit, majd a Three of a Perfect Pairrel, és Tony és Danny duettjével kezdődő, zúzós Indiscipline-nel végződött a hivatalos rész. A visszataps után Adrian a Redben megköszönte a korábbi tagoknak a művészetet, majd a Thela Hun Ginjeet zárta az időutazást. Jó volt zsongó fejjel kijönni a harmincvalahány fokos sátorból.
A BEAT koncertje olyan élmény, mint ha egy étteremben nem enni kapnánk, hanem a séf minket készítene el előételnek, főfogásnak és egyben desszertnek. A progresszív zene nem véletlenül rétegzene: próbatétel mind a zenei befogadóképességnek, mind az általános nyitottságnak. Mint egy extrém divatbemutató: senki nem venné fel az ott felvonultatott ruhákat, mégsem tudja a tekintetét elfordítani az látottakról. Szélsőséges múzeumi látogatáson jártunk, ahol egy elmúlt kor dallamai szólaltak meg. Ez a fajta zene már nem létezik, a manapság progresszívnek mondott együttesek sokkal kevésbé mernek ennyire vadulni, vagy minden konvenciót és szabályt felrúgva borzolni a kedélyeket. Az akkor elképesztő hangzásokat bárki elő tudná állítani most egy egyszerű számítógépes programmal, a 40 évvel ezelőtti technikák akkor űrkorszakot idéztek, ma már megmosolyogtatnák az újabb generációkat. Mégis, ahogy mozgó-üvöltő robotdínókat nézünk a kiállításon, úgy nézhetjük ezt a fajta produkciót is: szájtátva, hogy egykor ilyenek is jártak a világban (és úgy tűnik, egy ideig még mindig van létjogosultságuk).
Sokk, hatás, sokkhatás, sok hatás – ez a King Crimson és ez a BEAT. Egy hullámvasút, amire az embernek van kedve felülni, közben megbánja, de mégis élvezi, és a végén azt gondolja, ezt kár lett volna kihagyni. Elképesztő dallamok elképesztő tudással előadva. Nem volt véletlen a teltház.
(A cikk címe szándékos, nem elírás)
Set 1:
Neurotica
Neal and Jack and Me
Heartbeat
Sartori in Tangier
Dig Me
Model Man
Man With an Open Heart
Industry
Larks’ Tongues in Aspic (Part III)
Set 2:
Waiting Man
The Sheltering Sky
Sleepless
Frame by Frame
Matte Kudasai
Elephant Talk
Three of a Perfect Pair
Indiscipline
+
Red
Thela Hun Ginjeet
Írta: Farkas Péter
Credit: Hetessy-Németh Tünde
Szervező: Live Nation
Kapcsolódó tartalom:
