Sting Reloaded – Sting 3.0 az MVM Dome-ban -koncertbeszámoló
(Sting 2026.06.18. Budapest, MVM Dome)
„Jaj, már megint a Sting? Lassan vehet itt egy lakást…” – nyögte a telefonba cimborám, mikor az MVM Dome-ba tartva felhívtam. Hát, soha rosszabb szomszédot ne kívánjon senki (főként, hogy azt jelentené, hogy mellette én is egy kastélyban laknék). Bár Gordon Matthew Sumner nagyjából 2-3 évente tiszteletét teszi Magyarországon, az egymás utáni teltházak a bizonyíték rá: az igényes zene nem megy ki a divatból, és egy ilyen életművel a háta mögött bárki sikerre számíthat (szerencsére) nálunk is. Sting karrierje jó 50 éve indult, a csíkos felsőjéről a Fullánk becenevet kapó angoltanárból punkrockerbe váltó bőgős másik két, szintén teljesen eszement szőkével, csak úgy simán létrehozta minden idők egyik legnagyobb zenekarát, a The Police-t.
Első nagyobb (ma este is eljátszott) slágerüket, a Roxane-t először fel sem akarták rakni debütáló korongjukra, csak véletlen mutatták meg a dobos Stewart Copeland zenei producer bátyjának. „Uraim, önök rocktörténelmet írtak!” – mondta a legenda szerint a szakember, így a kuka helyett a dal a slágerlistákon végezte, a világhír felé katapultálva a zseniális triót. Miután hét év együttlét, számtalan stadionkoncert, világturné és egymás agyára menés után feloszlottak, Sting, addig is sokat bizonyított dalszerzői es szövegírói képességeit kihasználva, önerőből is megasztár lett. Csupa színesbőrű jazz-zenészt maga köré gyűjtve, világturnéra is indult első szólólemezét a The Dream of the Blue Turtles-t (és sok áthangszerelt Police-slágert) promotálandó. A turnéról készült Bring on the Night koncertfilm és -lemez hidat tudott képezni a pop- és a jazzrajongók között, Sting pedig közéleti aktivitásával szólóban is a világ kedvence maradt. Az apja halála után írt The Soul Cages lemeze sötétebb oldalát mutatta be, de az azt követő további albumok egy többnyire jókedvű, alkotásban és közlésben érdekelt zseni dalait hoztàk. A ’99-es Desert Rose-os kollaborációja a Rai-zene hercegével, Cheb Mamival, az arab világban is további rajongókat szerzett neki és ezt követő lemezei (bár világslágerek már nem nagyon születtek az elmúlt 20 évben) rendre bizonyítják, hogy a rockzene fullánkja még 75 évesen is szúr, ha szükség van rá. Aktuális, 3.0 című turnéja a The Police minimál felállásával operál, évtizedes gitáros-harcostársa Dominic Miller mellett, a luxemburgi Chris Maas dobos püföli kiválóan a dobokat, Omar Hakim, Manu Katché és az isteni Vinnie Colaiuta nyomában járva. Ezeknek tudatában készültünk az újabb látogatásra a fülledt pesti estén.
Stingünk előtt a leginkább Kate Bush megszólalására emlékeztető, ír Dea Matrona együttes kiváló választás volt a büfésorokból becsordogáló, Stingre vágyó népek bemelegítésére. Kellemes ír-angolszász rockzenéjüket kellemes tapsokkal honorálta az akkor még csak hàromnegyedig megtelt MVM Dome. Hálálkodtak, hogy itt lehetnek, örültek Stingnek, és jönnek jövőre is. Kell ennél több egy közönségnek és egy előzenekarnak?
És egy jó fél óra szünet után, már érkezett is a mester, kéttagú háttérzenekarával. A kezdést nem is bízta a véletlenre Stingünk, a Message in a Bottle Police dallal rúgták ránk a szentmihályi presszóajtót, majd egyből egy új dallal el is fojtotta a kialakuló bulit: a 2024-es I Wrote Your Name (Upon My Heart) nem biztos, hogy jó választás volt az elejére. A ’91-es (még a Disturbed által is feldolgozott) If I Ever Lose My Faith in You következett, némi templomhangulatú vetítéssel, és jött is az első nagy sláger: az Englishman in New York-ra pattant fel először a vendégsereg. A The Police egyik legismertebb dala, az Every Little Thing She Does is Magic fokozta a hangulatot, amit a közönségkedvenc Fields of Gold ültetett le újfent. A Sacred Love-ról érkezett a Never Coming Home, benne egy jó kis When the World Is Running Down, You Make the Best of What’s Still Around-zúzással. A Soul Cages egyik legjobb alkotása, a keleties hangzású Mad About You után újabb Police-dallam csendült fel: a drámai Wrapped Around Your Finger azonban szintén nem izgatta fel túlontúl a felületes ismeretekkel rendelkezőket. A ’96-os Mercury Falling album You Still Touch Me-je a minimálfelállásra kicsit haloványra sikeredett, az eredeti, fúvósokra épülő hangszerelés nagyon hiányzott a megszólalásból. Az egyszer még Robert Downey Jr. által is előadott Driven to Tears újfent a platinaszőke triót idézte meg, majd a lassú When We Dance és a ’85-ös Fortress Around Your Heart fogta vissza a hangulatot. A Police egyik legnagyobb sikere, a debütáló lemezük Can’t Stand Losing You-jának nagyon örültek, akik ismerték, de a közönségkedvenc Shape of My Heartot jóval nagyobb tapssal honorálta az MVM Dome izzadó népe. Elrepülhettünk a Holdra a Walking on the Moonban, és magányoskodhattunk a So Lonely-ban ( mindkettő The Police dalok), miután a felcsendülő arab dallamokra újra felpattantak páran, a korábban említett Desert Rose-ban háttértrackek tették teljessé a hangzást – rögtön teltebben szólt az egész produkció. A Retrorádió hallgatók körében szintén nem túl ismert Police-os King of Pain vezette fel a finálét, utána a Police hattyúdalával, az Every Breath You Take-kel sem lehetett mellényúlni. Némi taps után jött a karrierindító Roxanne és zárásként természetesen a Fragile.
A műsorszámok kiválasztása igazán rajongóbarátra sikeredett, de nem jöhetünk el amellett szó nélkül, hogy a közönség egy része bizony unatkozott a kevésbé ismert dalok alatt, túl sokszor ült le a hangulat. Míg Police- és Stingrajongóként kifejezetten örültem a ritkább csemegéknek, a körülöttem lévők a rádióslágereken kívül inkább a telefonjaikat nyomkodták, vagy (sajnos) felhangon beszélgettek. Ha beesett egy-egy ismertebb nóta, tapsoltak, kiabáltak, azon túl igazából végig üldögélték minden idők egyik legtehetségesebb könnyűzenészének koncertjét. Az elhangzott 21 dalból kb. 7-8-at egy Sting karrierjét behatóbban nem ismerő hallgató jogosan érezhetett idegennek, ugyanakkor a mester maga pedig joggal gondolhatja azt, hogy az elmúlt 50 évben azért volt elég idő elmerülni munkásságában, és azt játszik, amihez kedve van. A jelenlegi rockos felállás elsősorban a Police nóták előadására optimális, szólólemezeit túl sűrűn és változatosan hangszerelték, ami jelen esetben hátrányt jelent, sok helyen hiányzik a szinti, vagy a fúvósok, vagy akár az összetettebb vokál. Sting esetében a változatosság azt jelenti, hogy hol kicsi, hol nagyzenekarral érkezik, hol (számomra érthetelen módon) Shaggy-vel kollaborál, és nagyjából ugyanazt a hibátlan produkciót hozza többé-kevésbé ugyanazokkal a főbb dalokkal és ízléses háttérvetítésekkel. Anyagi okai nem lehetnek annak, hogy minimálzenekarral nyomja (csak a Roxane jogdíja napi 2 ezer dollárt hoz neki), inkább az lehet mögötte, hogy 75 évesen nem akar bajlódni egy csomó hisztis zenésszel. Csak épp így feláldozza a fülünkben megszokott csodahangzásokat a nyers rockmegszólalás oltárán. Félreértés ne essék, újfent kiváló koncert volt, kiváló setlisttel, csak lehet, hogy ’96 óta túl sokszor találkoztunk. Azért nem bánnék újra egy Bring on the Night-féle hat fős zenekart mögötte…
Setlist
- Message in a Bottle (The Police)
- I Wrote Your Name (Upon My Heart)
- If I Ever Lose My Faith in You
- Englishman in New York
- Every Little Thing She Does Is Magic (The Police)
- Fields of Gold
- Never Coming Home
- Mad About You
- Wrapped Around Your Finger (The Police)
- Driven to Tears (The Police)
- When We Dance
- You Touch Me
- Can’t Stand Losing You (The Police)
- Shape of My Heart
- Walking on the Moon (The Police)
- So Lonely (The Police)
- Desert Rose
- King of Pain (The Police)
- Every Breath You Take (The Police)
+
- Roxanne (The Police)
- Fragile
Írta: Farkas Péter
Credit: Hetessy-Németh Tünde
Szervező: Live Nation
Kapcsolódó tartalom:
