Summer Hell Feszt – EXODUS – ABBATH DOOM OCCULTA – ABORTED – MISERY INDEX – koncertbeszámoló
(EXODUS – ABBATH DOOM OCCULTA – ABORTED – MISERY INDEX koncertek, 2024.08.06. Budapest, Barba Negra)
Az idei nyáron hozzászokhattunk a huzamos ideig tartó forrósághoz, pusztulat meleghez, így azt is gondolhatnánk, hogy a Barba Negra koncertszervezői a jövőbe láttak, amikor februárban bejelentették a 2021-ben útjára indított Summer Hell minifesztivál folytatását. Az elnevezés és az időjárási körülmények tökéletesen összepasszoltak, a rock-metál rajongókat pedig egy igazán változatos, stílusirányzatokban is különböző zenei menüsorral csábították be a keddre eső koncertnapra. A kiemelt fellépőkként jelzett Exodus, Abbath Doom Occulta, Deicide és Aborted mellett fellépett a Skeletal Remains, a Misery Index, a Noble Victory és a KillerSick is, a 8 zenekart számláló estéhez természetesen mindkét színpadra szükség volt.
A zenekarok felváltva játszottak, azaz amint az egyik színpadon befejezte egy banda a fellépését, perceken belül a másikon indult egy következő buli. Ez húzós ütemtervet nyújtott elsősorban azoknak, akik kapunyitásra érkeztek, és minden fellépőt megtiszteltek a figyelmükkel – óriási tisztelet jár nekik! Én sajnos a munkából nem tudtam korábban elszabadulni, így a KillerSick, a Noble Victory és a Skeletal Remains fellépésein túl az est egyik főfellépőjeként emlegetett Deicide koncertjére sem sikerült odaérnem, ami azért fájdalmas, mert az ő zenéjükre kifejezetten kíváncsi lettem volna ebből a felhozatalból…
19:20-ra értem a Red Stagehez, ahol Abbath Doom Occulta és csapata segítségével igazi múltidézésben vehettünk részt. A norvég black metal szcéna kultikus frontembere a nevével fémjelzett bandájával idén februárban már játszott a kisebb színpadon főzenekarként, ahol szintén hallhattunk pár Immortal dalt is, most azonban csak és kizárólag Immortal szerzeményekkel készültek. A négy festett arcú zenész mindent beleadott kezdettől fogva, a Mount North alatt közelebb is merészkedtünk hozzájuk, ami a szellős félházban nem is jelentett hatalmas kihívást. Abbathot szegecsekkel és szimbólumokkal tarkított bőrszerkójában, bordó színű, tekintélyt parancsoló mellvértjében csodálhattuk meg, és ha éppen nem énekelt, akkor nyelvnyújtogatásaival, grimaszaival kommunikált folyamatosan a publikummal.
Mire zenésztársait is szemügyre vettük kicsit jobban, máris a The Call Of The Wintermoonnal és a Sons of Northern Darknessel folytatták, a rajongók pedig hallhatóan hálásak voltak az egymás után érkező klasszikusokért. A hirtelen váltásokkal operáló szerzeményeikből, a lemezeiken émelyítőre komponált káoszból a keverőpult előtti részen sajnos zeneileg nem igazán volt élvezhető és értelmezhető, amit hallhattunk… Emiatt már viszonylag hamar eldöntöttem, hogy inkább majd hátrébb húzódom, mert a sátor bejáratainál tapasztalataim szerint klasszisokkal jobban szoktak megszólalni a Red Stage koncertjei. Viszont maradtam még, hogy jobban megfigyelhessem a zenészek odaadását, közönséghergelési módszereit, és öröm volt látni, ahogyan Abbath és zenésztársai tényleg mindent beleadtak egy órás műsorukba – nem rajtuk múlt, hogy hangulatában visszafogottabb lett ez a koncert.
A kivetítőn néha változtak az Immortal albumborítók, a fények jól szolgálták a műsort, hátrébbról hallgatva pedig a koncert felétől már egész szépen kikerekedett a hangzás is. Két dal volt, amelyek már a februári Abbath koncerten is elhangzottak, és jó volt érezni, hogy nem lehettünk teljesen biztosak abban, mikor melyik dalok következtek. Az Immortal diszkográfia tartogat elég izgalmat, így sokaknak még a frontember idei budapesti duplázása után is maradhatott hiányérzete, amiért kimaradtak bizonyos szerzemények.
A percre pontosan egyórás műsorban 10 dalt sorakoztattak fel, a ráadás az At The Heart of Winter fagyoskodásával indulhatott meg. Külön kiemelném a koncert legvégét, a Blashyrk (Mighty Ravendark) előadásához Abbath egy lebilincselő látványt nyújtó, hátrafele hajló agancsokkal tarkított fejdíszt, maszkot vett fel. Az amúgy is hátborzongató színpadi megjelenésüket csak tovább fokozta ezzel, a koncertjük legnagyobb részében előforduló pörgős, hörgős zenei kavalkádot pedig megkoronázták a gyors – lassú – gyors felépítésű remekművel. Epikus lett a finálé, és még egyszer oda tudnék csak visszakanyarodni, hogy ami a színpadon történt, az kifogástalan volt, a zenekar igyekezett megteremteni a zenéjükhöz méltó atmoszférát – azonban az átütő lelkesedést, pazar koncerthangulatot egyáltalán nem éreztem a publikumon, amihez a hangosítás zűrzavar és a szellős sorok is hozzájárulhattak.
A Red Stageen átszerelés következett, miközben a Blue Stagehez odaérve a Misery Index azonnal bele is csapott fél órára kalkulált szettjébe. Lehengerlő döngölés vette kezdetét, a Baltimoreból érkező death metal csapat rövidre szabott fellépésük alatt átmozgatta a kisszínpad leglelkesebb tagjait. A rövidke, de annál pusztítóbb halálhimnuszok úgy rohantak át rajtunk, hogy meg se tudnám már állapítani, hány szerzemény fért bele a műsorukba, viszont bravúros volt az egész produkció. Amit külön feljegyeztem, hogy a dobost messziről nézve azt hittem, a System of a Down ütőse jött el velük – a fizimiska is hasonlított, illetve a dobolási technikában is sok egyezést véltem felfedezni.
A Summer Hell fesztivál főműsoridejét a nagyszínpadon az Exodus kapta meg, akikről bevallom őszintén, nagyon kevés háttérinformációval rendelkeztem, így mérsékelt érdeklődéssel keveredtem vissza a Red Stagehez. A thrash metal szcénában sosem merültem el igazán, így csak a koncert után csodálkozhattam rá, hogy az Exodus 45 éve alakult, és a mai napig a Metallicat erősítő Kirk Hammett is az alapítótagok között volt! Ugyan a banda a 45 éves pályafutás alatt tartott pár év szünetet is, de mai napig hihetetlen elszántsággal és energiával turnéznak, és erről mi is megbizonyosodhattunk!
A masszív Marshall gitárerősítőkből összeálló háttér bármekkora rockkoncert klisé is legyen, mégis jólesett látni, a zenekar pedig már az első dalnál rögtön belopta magát a szívünkbe, hiszen a kivetítőn látható Exodus logó a magyar trikolorral lett beborítva. Az énekes Steve “Zetro” Souza végig azon volt, hogy a lehető legjobban bevonja a közönséget a buliba, lelkesítette őket, aminek meg is lett az eredménye, ugyanis a dalok közti “EXODUS!!!” bekiabálások a kezdetektől fogva a koncert végéig nem csillapodtak. Nekem Zetro mélyebb énektémái jobban tetszettek, mint amikor a magas hangokkal próbálkozott, viszont mivel nem ismerem igazán a diszkográfiát, nem szeretném megítélni sem, hogy az énekteljesítménye mennyire volt jó.
A dobos Tom Hunting játékából számomra leginkább a “tuka-tuka tuka-tuka” maradt meg, amely erős alapra fenomenális gitárjátékot lehetett illeszteni. Gary Holt és Lee Altus gitárosok is kitettek magukért, ontották magukból a pimasz riffeket, lehetett bólogatni és bemozdulni a tekerős témákra. Az aktív kapcsolattartás a közönséggel egy nagyon élénk, jó hangulatú, bő 70 perces koncertet eredményezett, amibe 13 dal fért bele. Ha csak a zenekar és közönség megteremtett szinergiájából indulunk ki, akkor lehetett volna ebből is egy 16 szerzeményt felvonultató teljes koncert, de a minifesztivál határaihoz kellett igazodnia az Exodusnak is. Emlékezetes, igazi thrash metal koncertélményt nyújtott a banda, panaszra laikusként nem lehetett okom esetükben.
A Summer Hell minifesztivált a kisszínpadon a belga death metal zenekar, az Aborted zárta, akik a legnagyobb meglepetést jelentették számomra. Arra érkeztem közvetlenül az Exodus zárása után a Blue Stagehez, hogy az énekes a Fűrész filmekből ismerős álarcban (Jigsaw maszk?) bólogat a filmből ismerős beszédhangot tartalmazó intróra. Kettőt sem pisloghattunk, a négytagú zenekar már a színpadon is termett, és a Retrogore taktusaira beindították az aprítást. Kegyelem nem volt, háttérvetítésként végig csak az Aborted logós videót láthattuk, viszont egyéb színpadi látványként csontvázat is felfedezhettünk világító üveges koporsóban, illetve elborzasztó bőr nélküli embermaradványokat – az biztos, hogy a zenéjükhöz illő sötét hangulat meg lett teremtve ezek által is.
A triggerelt dobból a maximum lett kipörgetve, az összes hangszer arányai szépen el lettek találva, így összességében igényes megszólalás jellemezte a haláltaktusokat. Külön elismerés azért, hogy a füstgépek is a lehető legjobbkor aktivizálódtak, érződött az egész produkción, hogy itt minden másodpercre pontosan meg lett tervezve. Felidézni nem tudnám, hogy pontosan hány dal szólalt meg, de bő 40 percben irgalmatlan energiával és erőbedobással szedték le az arcunkat – meggyőző volt az egész! Tartogattak a srácok egy kis mókát is nekünk, a brutális megszólalású death metal dalok után a koncertet Darude – Sandstorm trance slágerével zárták, amire együtt ugrálhattunk, őrülhettünk meg a frontemberrel. Szürreális, de jópofa befejezése lett ez a Summer Hell minifesztiválnak. Bízzunk benne, hogy jövőre is visszatér a minifeszt, és újabb legendákat / aktuális zenekarokat nézhetünk majd meg!
Írta: Tüzes Mátyás
Credit: Hetessy-Németh Tünde
Szervező: H Music Hungary
Kapcsolódó tartalom:
Abbath koncertfotók (Summer Hell Fesztivál) 2024.08.06. Budapest, Barba Negra
Exodus koncertfotók (Summer Hell Fesztivál) 2024.08.06. Budapest, Barba Negra