Tényleg van, amire megéri várni? – Hollywood Vampires beszámoló
(Ivan and the Pazarol, Hollywood Vampires 2026.10.08. Papp László Budapest Sportaréna)
A meg nem valósult 2023-as Hollywood Vampires koncert után, új szervezővel (Barracuda Music GmbH), de végre sor került a rock szupercsapat koncertjére a Papp László Budapest Sportarénában. Alice Cooper, Joe Perry, Johnny Depp és Tommy Henriksen zenekara bár egy igen csekély nézőszám előtt, de végre fellépett Magyarországon és egészen biztos, hogy sokak számára egy felejthetetlen estét varázsolt.
Az Ivan and the Parazol legénysége felelt a bemelegítésért és bár azt sajnos nem mondhatjuk, hogy a koncertjük alatt szépen gyűlt a tömeg, a srácok egy kellemes fél órában részesítettek minket. Nem mindenki tudta igazán értékelni őket és bár az én szívemhez sem állnak annyira közel, az biztos, hogy egy zseniális zenekarról van szó, amely hamarosan akár a saját Arénás koncertjükre is készülhetne.
Mi is valójában a Hollywood Vampires? Egy haknizenekar, amelyik abból él, hogy ,,híresek” a tagok, miközben feldolgozásokat játszanak? Részben igen. Az már az első pillanattól egyértelmű volt, hogy amennyire Johnny Deppért voltak odáig a legtöbben, nagyjából annyira is nyújtott keveset. Mielőtt bárki nekem esne, nem arról van szó, hogy ne csinált volna semmit, hiszen három dalt is ő énekelt (bár néha inkább az az ének dallamos beszédre hasonlított), és végig gitár volt a kezében. Utóbbi megfogalmazás sem véletlen, hiszen több dalban is csak párszor megpengette hangszerét és csak sétálgatott a színpadon. A hangját nem mondanám kiemelkedően jónak, ennek ellenére David Bowie Heroes-a alatt a hideg futkosott a hátamon tőle. Azt sem rejtem véka alá, hogy bennem megvolt a ,,hát ez mégis csak Johnny Depp” érzés, amikor megláttam a színpadon. Szimpatikus volt egyébként, hogy egyáltalán nem körülötte forgott a műsor, nem játszotta el a világsztárt, igazából szinte meg sem szólalt.
Aki a figyelmem 60%-át birtokolta a nagyjából másfél óra alatt, az egyértelműen Alice Cooper volt. Láttam már élőben a Mötley Crüe-t, az AC/DC-t, a Guns N’ Rosest, de aki igazán hiányzott még a listámról (Bon Jovit és az Aerosmith-t leszámítva), az Alice Cooper neve. Bár ez közelébe se ért az önálló koncertjéhez, azért a megjelenése és az a kisugárzása, ami még a mai napig páratlan (annak ellenére, hogy 78 évesen meglehetősen csúnya már a bácsi) valamennyire kárpótolt a valószínűleg soha el nem érkező Alice Cooper headline koncertért. Néhányszor mondjuk felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mennyire van élőben megbabrálva a hangja, hogy így szóljon, mert nem létezik, hogy majdnem 80 évesen valaki még (kis túlzással, de) úgy énekeljen, mint fénykorában. Ő sem csak a frontember szerepét öltötte magára, többször háttérbe vonult, gitározott, de még a szájharmonikája is előkerült.
Joe Perry. Akit szintén sosem fogunk már elcsípni az Aerosmith gitárosaként élőben. Leírhatatlan élmény volt látni egy ilyen legendát, aki néha úgy nyúzta gitárját, mintha éjjel-nappal a kezében lenne. A három elhangzott Aerosmith nóta, azaz a Livin’ on the Edge, a Bright Light Fright és a Walk This Way így meglehetősen keserédes volt, de az, hogy Perryt még énekelni is hallhattuk alattuk, szinte mindent felülmúlt. Nem szabad megfeledkezni Tommy Henriksenről sem, aki úgy nyomta el a Highway to Hell vokálját, mintha erre született volna. A játéka is megér egy misét, csakúgy, mint a basszusgitáros Chris Wyse-é, a dobos Glen Sobelé és a billentyűs (olykor gitáros) Buck Johnsoné is. Így heten egy olyan erős formációt tudnának alkotni, ami sokkal többre is hivatott lehetne, mint általuk és általunk szeretett örökzöld dalok feldolgozására.
A látvány legfőbb eleme a színpad felett lógó gigantikus vámpír fogsor volt és igazán a háttérben húzódó LED-falra kivetített vizuáloktól sem dobtam el magam. Sokszor különböző sírokat és sírköveket láthattunk rajta, de több alkalommal is olyan legendákat idéztek fel, akik már nincsenek közöttünk. A színpadkép sem adott semmi pluszt, tényleg mindent a tagok jelenlétére építettek. Ez sokszor pozitívum egyébként, most viszont én vártam volna még valami extrát egy ilyen grandiózus neveket felsorakoztató csapattól.
Maga a koncert jó volt, de nem kaptam meg tőle azt az adrenalinlöketet, amitől még egy héttel a buli után is pörögni tudok. Ez tényleg csak arról szól, hogy kiemelkedő zenészek és Johnny Depp eljött kicsit szórakoztatni a borsos jegyárak megfizetni képes és még nem teljesen kiábrándult közönséget. Összességében viszont azt kell mondjam, hogy menő belegondolni, hogy Alice Coopert, Joe Perryt, Johnny Deppet és Tommy Henriksent egy színpadon láttam. 🙂
A koncerten elhangzott dalok:
- I Want My Now
- Raise the Dead
- I’m Eighteen (Alice Cooper cover)
- My Dead Drunk Friends
- The Boogieman Surprise
- Venus in Furs (The Velvet Underground cover- Johnny Depp ének)
- People Who Died (The Jim Carroll Band cover – Johnny Depp ének)
- You Can’t Put Your Arms Round a Memory (Johnny Thunders cover – Joe Perry ének)
- Who’s Laughing Now
- Livin’ on the Edge (Aerosmith cover)
- Baba O’Riley (The Who cover)
- Bright Light Fright (Aerosmith cover – Joe Perry ének)
- Beck’s Bolero (Jeff Beck cover)
- Roadhouse Blues (The Doors cover)
- The Death and Resurrection Show (Killing Joke cover – Johnny Depp ének)
- Heroes (David Bowie cover – Johnny Depp ének)
- Highway to Hell (AC/DC cover – Tommy Henriksen énekével)
- Walk This Way (Aerosmith cover)
- School’s Out / Another Brick in the Wall
Ráadás:
- The Train Kept A-Rollin’ (Tiny Bradshaw cover)
Írta: Matyi-Szabó Nóri
Credit: Varga László (Rockstation) 1 mobilos fotó: Matyi-Szabó Nóra
Szervező: Barracuda Music GmbH
