W.A.S.P. koncertbeszámoló
(W.A.S.P. – Budapest, 2025.10.27, Barba Negra)
Igen rég nem járt felénk a W.A.S.P., és első blikkre sajnos úgy tűnt, hogy ezzel a tematikus turnéval is elkerülik majd hazánkat. Pont most, amikor egy igazi régisulis programmal terveztek… Ez a nosztalgiafaktor nem új keletű egyébként, sok hasonló kort megért patinás csapatot meglegyintett már korábban is, ahogy maga a W.A.S.P. is futott már hasonló köröket, bár akkor nem pont ezzel a stratégiával, mint most.
Nem is meglepő, hogy amikor a körutat behirdették, és mi nem voltunk a listán, a legközelebbi zsolnai szlovák helyszín felé fordult leginkább a magyar figyelem. Én nyekeregtem kb. csak, a cimboráknak, mondván, ezúttal kivárom, amíg tényleg nekiindulnak, lássam meg, az öreg Blackie mennyit hajlandó majd játszani, lévén máig módfelett baszta a csőröm, hogy a legutóbbi három önálló találkozásunkkor rendre épp csak karcolta a játékidő a 60 percet… Gondolom erre jó páran emlékeznek még az utóbbi két pesti koncert kapcsán, s nekem ott volt még 2017 telén a csehországi Hlukban a Crimson Idol-idéző turné is, ahonnan szintén félig éhesen távoztunk, ahhoz képest, hogy ott is a vastagabban fogó cerkát vették elő, amikor az árakat kalkulálták. Közben persze evett a fene, hogy csak meg kellene nézni őket, amíg lehet. És örökké sajnos nem lehet majd. Blackie is 70-et tölti jövőre, és bármilyen jól is tartja magát jelenleg, fiatalabb már ő sem lesz.
Az élet aztán feloldotta az önjelölt hisztim és a menni kell közti dilemmámat, egyrészt, mivel végre újra közel másfél órás programmal indultak el, másrészt, mire ez kiderült, utólag még hozzátoldottak pár állomást a körúthoz, többek közt ezt a pesti dátumot is.
A turné persze külföldön is jól fut(ott), és hát a korábbi hazai bulikon is rendre szép számban voltunk, de ezzel együtt sem jósoltam volna ilyen sok nézőt erre az estére. Az, hogy rég nem jártak erre, meg a tény, hogy pont egy ilyen klasszikus retro turnéval tértek vissza, azt eredményezte, hogy az egyik legnagyobb nézőszámot hoztuk össze sacc. kétezer+ fővel, nem mellesleg, ahogy néztem, a hazai helyszín is a turnén a legnagyobbak közé volt sorolható.
A program ezúttal tudottan és előre beharangozottan az ultra-klasszik debütalbum jubileumának megünneplésére épült, ennek megfelelően a buli első fele lényegében kódolva volt. Blackie egy-egy ponton megeresztett némi sztorizgatást, a menedzsment felvetette ötlet kapcsán, miszerint vegyék elő a teljes első albumot egy turné erejéig, s egy idei bizonytalan volt, vajon működne-e ez majd (nem is értem), másrészről, hogy szinte tanulni kellett, hogyan mozgassák ki a több évtizede nyitónótának betokosodott On Your Knees-t polt pozíciójából a lemezen elfoglalt helyére (nem is értem no.2). Egy ilyen nosztalgia turnéval, egy ilyen hatású klasszikus albummal a tarsolyban kb. papírforma, hogy nem lehet mellélőni, másrészt, ha már úgyis teljes lemez, hát túl sokat nem kell a dalsorrenden sem agyalni. Egyszeri rajongóként nekem legalábbis marha jól esett, hogy nem kavartak semmit, vagy nem kivonatoltak, egyes tételeket mellőzve (mint pl. a már említett Crimson Idol szeánszon anno).
A csapat egyébként több mint stabilnak mondható, Mike Duda cirka három évtizede, de Doug Blair is jó húsz éve szolgál már főállásban is a főnök mellett. Aquiles Priester ehhez képest az „új fiú”, de ez is csak idézőjelben értendő, ezekhez a távlatokhoz mérten. Nyilván mindhárman felső kategóriás muzsikusok, az összeszokottság is mellettük állt, akárcsak a 80-as években gyökerező látványos előadásmód, ami egy ilyen retro programhoz kb. elengedhetetlen. A színpadkép is kellően régivágású volt. Blackie sokat fogyott, mióta nem láttam, jobban is fest, és jól is tartja magát a jelek szerint. Külön üdítő volt, amikor sok esetben a klasszikus klippek mentek a hátsó kivetítőn mögöttük, és a fiatal meg a közel hetven éves Blackie közt ránézésre nem láttál ordas nagy szakadékot. Nyilván a smink, meg a tupír haj is segít a hasonlóságban, ahogy a fehér rojtos csizma is, de a testhez tapadó cicagúnya sem rajzolt ki kéretlen formákat.
Ami a hangzást illeti, kétségkívül remek volt, ennek kapcsán viszont máris megy a világhálón a megfejtősdi, vajon minden élőben szólt-e. Jómagam hajlamos vagyok azt gondolni, hogy azok a mankók, amiket bevallottan is használnak, inkább csak színeznek és nem helyettesítenek, azok is főként vokál-ének témák esetében, amit amúgy a többiek is hoztak Blackie alá, de teljes igazságot úgysem tudunk tenni. A top kommentet egyébként e téma kapcsán egy hölgy részéről láttam valahol, egy érzékletes hasonlat képében, miszerint, ha otthon bizonyos intim pillanatokban bevet az ember lánya némi segédeszközt is, az csak növelheti, de semmiképpen nem csorbítja az élményt. Ezzel az érvvel viszonylag nehéz vitatkozni, hehe. Számomra az egész egyáltalán nem volt bántó, sem túlzó, így ezen nem is rugóznék feleslegesen.
A W.A.S.P. klasszikusokat montázsoló introt követően az első album végül az eredeti dalsorrendjében hangzott el, ami nyilván azt hozta magával, hogy ráadásba illő klasszikusok kerültek rögtön a program első felébe, ez pedig adott egy kis plusz izgalmi értéket is a dologhoz. A teljes album úgy pörgött végig, hogy szinte ki se találtam a libabőrből. És nyilván ezt lehetett volna még fokozni, de aki netán az innen anno leszorult Animal (Fuck Like a Beast)-ben is reménykedett, annak csalódnia kellett. Tudott, hogy onnantól, hogy a szentlélek belé bújt, Blackie sokáig gyakorlatilag megtagadta azt a dalt, nem is vártam, hogy itt most majd belenyúljanak. Nem is tették, bár megjegyzem, ezzel az erővel akkor a Tormentort is száműzhetné, lévén annak tán még inkább megkérdőjelezhető a szövege egy ájtatos lélek számára. A koncert legemblematikusabb pillanatait számomra épp az ehhez hasonló ritkaságok hozták, az említett Tormentor, ami egyenesen 1986 óta nem volt programban, vagy a The Torture Never Stops, amit szintén kb. most az egyszer volt esély hallani, és amit az életben még egyszer aligha vesznek majd elő.
A ráadások tették helyére a teljes játékidőt, ezúttal nem fukarkodtak, persze a régisulis tematika jegyében itt sem nyúltak a nyolcvanas évektől fentebb. A Wild Child, meg a Blind In Texas kb. borítékolható, számomra még a Forever Free és a Headless Children megidézése is, szintúgy a The Real Me, de azért ebbe a blokkba is jutott egy kis érdekesség az Inside The Electric Circus és az I Don’t Need No Doctor egyvelegébe behúzott Scream Until You Like It megidézésével.
Ez az este úgy volt hibátlan, ahogy volt. Jelen formájában, jelen erejében bármikor hajlandó lennék újra megnézni őket, azt pedig csak remélni tudom, hogy a siker és a szép nézőszám újra felhelyezi majd egymás térképére a zenekart és a szervezőket.
Írta: SzG
Fotó: Hetessy-Németh Tünde
Szervező: LiveSound
Kapcsolódó tartalom: