25 év slágerei és (33 év) története egy estében – Robbie Williams koncerten jártunk

25 év slágerei és (33 év) története egy estében – Robbie Williams koncerten jártunk

25 év slágerei és (33 év) története egy estében – Robbie Williams koncerten jártunk

(Robbie Williams koncert 2023.03. 14. Papp László Budapest Sportaréna, koncertbeszámoló)

 

 

Amikor zenész kollégákkal beszélgetünk arról, hogy melyikek azok a zenekarok/előadók, akik (ha akarnak) meg tudnak tölteni egy egész koncertet csak a saját slágereikkel, általában három zenekar jut eszünkbe. Ezek a Beatles, az Abba és a Queen. Ha legközelebb szóba kerül ez a téma most már eszembe fog jutni, hogy Robbie Williams is az ilyen előadók közé tartozik. Ez a buli tökéletes példája volt ennek. Ritka az olyan koncert, még ha kifejezetten ismerem és szeretem is a fellépőt, ahol maximum egy-két számot nem ismerek. Nem kategorizálnám magam keménymagos Robbie Williams rajongónak, mégis sikerült ezt elérnie.

 

 

A Papp László sportaréna adta a helyszínt, ami egyrészt jó hír mert sokan befértünk (meg is telt az egész épület), másrészt ad egy kis izgalomra is okot, mert tud szuperül és nagyon nehézkesen is szólni. Szerencsére talán az egyik legjobban kevert koncertet kaptuk Robbie stábjától. A látványos vizuális elemek között 11 fős zenekar kísérte, sőt sokszor helyettesítette Robbie Williams éneklését, és ebbe még nem számoltam bele a hat táncos lányt. Amikor azt mondom, hogy helyettesítették, olyankor arra a tényre utalok, amit tapasztalt Robbie Williams koncert hallgatók már tudnak. Robbie Williams zseniális énekes a stúdióban, zseniális frontember, illetve szórakoztató élőben a színpadon. Ez azzal jár, hogy sok refrén inkább a közönség és a vokalisták feladata. A dalok egyéb részeit meg akkor énekli, ha éppen ráér. Sokszor azért nem ér rá, mert ugrál, táncol, a közönséget öleli vagy éppen valami más dologgal szórakoztat minket.

 

 

Az idei koncert kifejezetten intimre sikerült. A közel két órás műsornak legalább a negyede azzal telt, hogy bár zenei kísérettel, de Robbie Williams zenei élettörténetét ismerhettük meg. Mesélt nekünk arról, hogy hogy alakultak a korai Take That-es évek, hogyan dobták ki őt onnan, hogyan érintette az életét a sztárrá válás. Beszélt a drog problémáiról, a családjáról és az élet fontos dolgairól. De nem csak érzelgősködés volt a tarsolyában, hanem rengeteg apró poén. Meglepően jó poénok. Nem először csinálja, sőt valószínűleg előre kitalált része a műsornak, ettől függetlenül zseniális trollkodás, hogy a hosszú mesélés után végre megszólaló számot rövid idő után megszakítja Robbie azért, hogy felhívja a figyelmünket arra, hogy éppen két hölgy a mosdóba tart. Nekik külön mosdóba tartó szerenádot is improvizált. Volt még közönség átültető, óriás kivetítőn a meztelen fenekét túl hosszú ideig mutató és rengeteg egyéb trollkodás is.

 

 

Zenei is volt azért nem kevés. Kétféle dalt hallhattunk a saját számaiból. Pontosabban eleve kétféle dalt ír Robbie Williams. Az egyik típus arról szól, hogy ő a világ legnagyobb májere, a másik pedig arról, hogy ő a világ legnagyobb lúzere. Ez persze túlzó leegyszerűsítése a dalainak, de mentségemre szóljon, hogy ő mondta. Hívjuk az elsőt bulisnak a másikat meg összeborulósnak. Elhangzott a bulisak közül két olyan is, amiket kb. koncert indító dalnak írhattak eredetileg, ezért stílusosan ezek is voltak a nyitó dalok, a ’Hey Wow Yeah Yeah’ (bár több, mint 10 éves dal, nekem mégis ez volt az egyik ismeretlen) és a nagy klasszikus ’Let me entertain you’. Később még a ’Monsoon’, ’Candy’, ’Kids’ (a remek vokalistákkal a női részekben) és a ’Rock DJ’ csinált már az ülőhelyeken is állós bulit. Legutóbbi ráadásul egy ügyes kis zenei poénnal, a Jungle Boogie c. régi diszkósláger bevezetésével indult.

 

 

Kaptunk pár feldolgozást, a Take That évekből kettőt is. Kellemes meglepetés volt a ’Land of a thousand dances’ c. dal, ami régi nagy sláger, talán Wilson Pickett verziója a legismertebb belőle, tökéletes táncoltató, énekeltető dal (aki címről nem tudná, az most ebből sem fogja feltétlenül felismerni, de ez az a dal, aminek Nananana a refrénjének a szövege és nem a ’Vidéki sanzon’). A nagy sztorizgatás legjobb része pedig egy Oasis dal volt. Ők azért kerültek szóba, mert ők voltak a történet szerint a Take That-ből való kiválás katalizátora. Nem sokkal azután rúgták ki Robbie-t, miután (tilosban járva) a Glastonbury fesztiválon bulizott együtt az Oasis tagjaival. Ennek örömére énekeltünk vele közösen egy ’Don’t look back in anger’-t.

Valószínűleg RW színpadi perszónája (ami amúgy elég igaznak tűnik) a szép, szomorú, néha kicsit depis, sokszor önmarcangoló slágerei miatt működik annyira. Ez a nagyképű, hangos, magabiztos, rosszfiú-fenegyerek érem másik oldala, és ettől olyan szerethető karakter. Nem véletlenül kapták ezek a dalok a nagyobb hangsúlyt. ’Strong’, ’Come undone’, ’Eternity’, ’Feel’, ’No regrets’, ’She’s the one’, és végül, de nagyon nem utolsó sorban az ’Angels’. Mind az érzékeny lélek kiöntésére szolgáló dalok, csoportos terápiaként énekelte őket a közönség is. Jól összerakott műsor, nagyon jól megírt (és eljátszott) dalok és remek közönségkezelés voltak a vélhető okai, hogy ennyi lassú dallal egy koncert egyáltalán nem volt unalmas.

 

 

Az egyetlen hátránya a sok viccnek, a néha szomorú, néha érdekes, sokszor inspiráló történeteknek, hogy összesen 19 dal fért csak bele a ránk szánt időbe. A visszataps utáni záró elem egy nagy utolsó közönség énekeltetés volt a már elhangzott dalokból, színpadon csak a főhős, a zenekar már elment a büfébe, ez is hozzáadott a bensőséges hangulathoz. Nekem volt legalább 5-6 konkrét dal még, amiben reménykedtem, hogy előkerül, de így is megérte elmenni, és majd a következőn kis szerencsével azok is elhangzanak. Ott leszek.

 

Írta: Sághy-Új Gordon

Credit: Szilvia Valentin

Szervező: Live Nation