A brit acélt nem fogja a rozsda – Judas Priest koncerten voltunk!

A brit acélt nem fogja a rozsda – Judas Priest koncerten voltunk!

A brit acélt nem fogja a rozsda – Judas Priest koncerten voltunk!

(Judas Priest koncert 2022.07.11. Papp László Budapest Aréna, koncertbeszámoló)

 

 

Az egyik legrégebbi aktív heavy metal bandával, a Judas Priesttel folytatódott az elképesztő nyári koncertfelhozatal a két szűk (covid) esztendő után.

Szinte hihetetlen, de a Judas Priest már túl van az ötvenedik évén is. A rajongóik pedig nagyon hálásak lehetnek, hogy Rob Halfordék még mindig szívesen töltik az estéiket idegen országokban, a színpadon állva, ahelyett, hogy otthon a kertben az unokákkal játszanának. Adja magát, hogy párhuzamot vonjunk a Scorpions pár héttel ezelőtti koncertje és a Priest hétfői fellépése között, hiszen a Scorpions is túl van az ötvenen, több tagja pedig a 70-en is. Az a koncert is szenzációs volt. Lehetett bizakodni, hogy öreg rockerek itt sem bizonyulnak majd vén rockereknek.

Személy szerint a Judas Priest életművét mindig távolról tiszteltem. Sosem tartoztak az igazi kedvenceim közé, bár a Painkiller és a Braking the Law kihagyhatatlan volt szinte minden házibuliban. Élőben pedig még sosem volt hozzájuk szerencsém.

 

 

A Priest utoljára 2018 nyarán járt Magyarországon. Csakúgy mint most, a színhely akkor is a Papp László Aréna volt. Egyöntetű vélemény, hogy a Priest azon az estén csúcsteljesítmény nyújtott. Bár azóta csak 4 év telt el, de a Priest régebbi tagjai már abban a korban vannak, amikor ez a 4 év már jelentős különbséget jelenthet a zenei teljesítményben. De azért bíztunk benne, hogy nem így lesz.

A koncert előtt aggodalomra adott okot, hogy az Aréna külső részen szinte alig lézengett egy-két ember. Elmarad a koncert? Vagy kínos lesz a nézőszám? Vagy már mindenki az előzenekar, a Dead Daisies koncertjét várja bent? A koncert szerencsére nem maradt el, a nézőszám nem volt kínos és a Dead Daisies pedig fantasztikus volt, bár csak nagyon rövid blokkot játszottak. Ez volt az első alkalom, hogy az amúgy zenész nagyágyúk gyűjtőhelyként szolgáló banda Glenn Hughesszal (aki mellesleg szintén betöltöte a 70-et) kiegészülve lépett fel nálunk. Sajnos csak 9 dalból állt a setlist, de kárpótlásul volt benne két Deep Purple dal is a Burn albumról. Ezeket még sosem hallottam Glen Huges énekével. A Doug Aldrich – Glenn Hughes – David Lowy – Brian Tichy négyes elképesztően zenélt. Remélem, hogy minél hamarabb hoznak majd nekünk egy teljes két órás programot.

 

 

Rob Halfordék előző turnéja a 2018-as Firepower albumról szólt. Ezt a lemezt a koncert előtt többször is meghallgattam. Mint már említettem sosem voltam a Priest igazi rajongója, ezért lehet, hogy eretnekség, amit most írok, de szerintem az album a legjobb anyagok közé tartozik, amit valaha kiadtak. A mostani turné apropóját pedig az adta (ahogy azt már korábban írtam), hogy a zenekar már az ötvenedik évfordulóján is túl van. Sőt már az ötvenharmadikon is, de a turné európai szakasza többször is tolódott a covid miatt.

 

 

A nézőszám szerencsére nem volt kínosan alacsony, kb. 6 ezer ember lehetett a koncerten. A koncertet megelőző napokban a legfelső szintre is adtak el jegyeket. Ahogy ilyen esetben megszokott: a színpadot elforgatták és így az egyik hosszanti lelátó elé került. Jobban szeretem ezt a fajta elrendezést, mint az eredetit, mert így sokkal kevésbé visszhangosak a koncertek, ezért jobb a hangzás. Szerencsére pontosan így volt most is. A Five Finger Death Punch pár nappal ezelőtt elég gyengén volt hangosítva, de a mostani helyzet ennek a szöges ellentéte volt. A Dead Daisies is kegyetlenül jól szólt, de a a Judas Priest hangzása egyszerűen gyilkos volt. Főleg ami Halford énekét és a gitárokat illeti. A keverőpult oldalától, ahol álltam talán csak a basszus volt kicsit kevés és a dob szólt kicsit aránytalanul (az egyik tam elég hangos volt a többi dobtesthez képest). Így hangzásra rossz szavam nem lehetett, annál inkább a látványra. Persze nem a lepukkant ipartelepet ábrázoló díszlettel vagy a fel-le mozgatott óriási Judas Priest kereszttel vagy az óriási háttérvetítővel voltak bajok. Ezek mind nagyon rendben voltak. Az volt a gond, hogy mostanában elszaporodtak a két méteres metál rajongók, aki természetesen mind előttem akarnak állni. Lehet, hogy be kéne vezetni, hogy a helyezkedés az állóhelyeken tornasor alapján törtéjen. 🙂

 

 

A Halford – Hill – Travis – Sneap – Faulkner ötös a One Shot at Gloryval és a Lightning Strike-kal robbant a színpadra. Ez utóbbi sajnos a Firepower album egyetlen hírmondója maradt a setlistben, nem bántam volna, ha több dalt is játszanak erről a lemezről. A műsor természetesen elsősorban a klasszikus albumokból építkezett, a Painkillerről pl. 4 dal is elhangzott.

 

 

Az elejétől remek hangzás valahol a harmadik dalnál, a You’ve got Another Thing Comingnál lett igazán tökéletes. Itt már mindenki bólogatott a dal sodró lendületű megállás nélkül zakatoló riffjére. A Sneap – Faulkner duó remekül játszott minden klasszikus témát. Egyrészt nagyon szomorú, hogy már Glenn Tipton sincs a zenekarban parkinson kórja miatt. De Andy Sneap remek választás volt a pótlására. Ráadásul Tipton továbbra is részt vesz a dalszerzési fázisban és néha egy-egy este még fel is lép a bandával. Richie Faulkner pedig elképesztően technikás gitáros, szólói közül több is kiemelkedőre sikerült. Nem mehetünk el szó nélkül a dobos, Scott Travis teljesítménye mellett sem. Hihetetlenül erőteljes, metronóm pontosságú, két lábdobbal támogatott atom biztos alapot nyújt a zenekar számára. Ian Hill az egész koncerten háttérbe húzódva, de hiba nélkül tolta végig a dalokat. Az ő hangszere a keverésnél is kicsit háttérbe lett szorítva, nem hiszem, hogy szándékosan. Nem így Rob Halford akinek a sikításai a heavy metal legmeghatározóbb elemi közé tartoznak. Szerencsére – nem úgy, mint több hasonló korú zenekarnál – az ő hangja még mindig nagyon jól szól. Azaz a szimpla ének talán kicsit gyengébb már, mint a korábbi felvételeken, de a sikítások mindenért kárpótolnak. A hangmérnökök is megtettek mindent hogy minden sikolyokat kihangsúlyozzanak delay effekttel. Több példa is volt rá, hogy a sikításokat úgy fogadta a közönség, mintha a hazai csapat gólját egy-egy  focimeccsen.

 

 

A 90 percnél alig hosszabb műsor szinte teljesen best-of felépítésű volt. Megidézték a klasszikus albumokat, nem nagyon volt a dalok között semmi váratlan. Még a ráadás előtt hangzott el a kérdés Scott Travistől, hogy mi az a szám, amit még hallani akarunk. Természetesen a válasz a Painkiller volt, amit azonnal el is játszottak. A ráadásra pedig egy óriási felfújható bika bábu is előkerült és az Electric Eye, Hell Bent for Leather, Breaking the Law és Livin after Midngiht négyest hozta még a csapat. A 90 percnél csak alig hosszabb koncert így fantasztikus véget ért. A Judas Priest bizonyította, hogy a brit acélt nem fogja a rozsda. Nem tudom, hogy mennyi koncert van még bennük, de remélem, hogy leszünk még olyan szerencsések, hogy láthatjuk élőben a Heavy Metal történetének egyik legjelentősebb csapatát.

 

Koncertbeszámoló: B.T.

Credit: Hetessy-Németh Tünde

Kapcsolódó tartalom:

Judas Priest koncertképek 2022.07.011. Papp László Budapest Aréna