A Sziget fesztivál nem csak a nagyszínpadról szól – Ilyen volt Európa legnagyobb zenei fesztiválja 2025-ben – beszámoló
(Sziget Fesztivál 2025.08.06-11 Sziget Fesztivál, Hajógyári Sziget)
Ahogy már korábban is írtuk, idén nagy változásokon ment át a hazai és egy egyben Európa legnagyobb zenei fesztiválja, azaz a Sziget Fesztivál. A szabadság szigetén kialakításra került például a Delta District, mely az elektronikus műfajok kedvelőinek szolgáltatta a jobbnál jobb bulikat, vagy a Szoho, ahol a The Buzz és a Dropyard színpadai voltak megtalálhatóak, mindössze 2 perc sétára egymástól. A Jukebox átkerült az eddigi Dropyard helyére, magyar színpad pedig már nem is volt, de ez persze nem jelentette azt, hogy nem bővelkedett hazai fellépőkben ez a hat nap. A ,,nagy piros sátor”, melyet A38 színpadként és FreeDome-ként is ismertek az emberek, már stabilan Revolut színpadnak maradt meg, azonban a kinézete megváltozott, a piros sátor most leginkább egy mezőgazdasági tárolóra hasonlított.
A nagyszínpad megtelt a fiataloknak kedvező, trendi fellépőkkel, akik nevei hallatán rengeteg volt az ,,Ezek kik?” megjegyzés. Ezzel nagyrészt én is így voltam, de a Google, a YouTube és a streaming platformok mindenki barátai, így pár kattintással már képbe is lehetett kerülni a 2025-ös fellépőkkel. Persze miután kibogoztam a szálakat, rájöttem, hogy idén sem én vagyok az igazi célközönség a rockzene orientált ízlésemmel, de unatkozni így sem volt annyira sok időm.
Augusztus 6. Szerda (RØRY, Palaye Royale, Papa Roach, Empire Of The Sun)
A fesztivál nyitónapja volt egyértelműen az, amely a riffek és breakdownok rajongóinak kedvezett. Be is költöztünk a Revolut színpada elé, hiszen délután 5-kor már kezdetét is vette itt a program. RØRY, azaz a brit Roxanne Emery először járt hazánkban és ennél jobb helyre nem is kerülhetett volna. A színes hajú énekesnő bár sokak által ismeretlen volt, a gyülekező közönség egy részét egészen biztosan megnyerte magának. Ő is a rocksztár életet űzte fiatalkorában, azonban már hosszú évek óta nem hódol sem az alkohol, sem a drogok által nyújtott élvezeteknek. Dalaiban ezek sokszor visszatérő motívumok is, ahogy például az a tény is, hogy Roxanne 40 évesen kezdett bele igazán a zenei karrierjébe. Ezt a koncerten is megemlítette, hogy mennyire félelmetes volt a fiatal generációk közé becsatlakozni és mennyire hálás azért, hogy az emberek kiálltak mellette és olyan lehetőségeket kap, mint például egy Szigetes fellépés. Erről írta például az egyik legnépszerűbb, Sorry I’m Late című dalát is. Az alternatív rock és pop-punk műfajában otthonosan mozgó RØRY és zenekara nem a vidám szövegekről ismert, de ez persze nem is feltétlen baj, hiszen rengetegen így is magukénak tudják érezni azokat.
Roxanne még a Wolves közben el is érzékenyült, hiszen ezt a szerzeményt küldte anyukájának, aki sajnos már nem láthatta, hogy a lánya milyen színpadokon játszhat. Én korábban is ismertem már az előadót és bár kellett egy kis idő, amíg igazán meg tudtam barátkozni az átlagosnak nem mondható énekhangjával, a koncert végével minden kétségem elmúlt. Bár a hivatalos kiíráshoz képest 10 perccel korábban fejezték be a műsort, Roxanne azonnal a kordonoknál termett, hogy akivel csak lehet, válthasson pár szót és fotózkodjon egyet.
Az egyik legjobban várt koncert számomra a Las Vegas-ban, három testvér közös álmából megszületett Palaye Royale-é volt. Remington Leith, Sebastian Danzig és Emerson Barrett imádja Magyarországot, először 2022 márciusában léptek fel nálunk az Akvárium Klubban, majd egy éven belül még a Szigeten és a Barba Negrában is láthattuk őket. Egy kis kihagyás után ismét Csepelen kötöttek ki, legutóbb pedig nagyjából két hónapja az Avenged Sevenfold előzenekaraként játszottak a teltházas Budapest Parkban. Itt egyébként még az is elhangzott, hogy egy év múlva önállóan térnek vissza a Parkba és csak remélni tudom, hogy ez így is lesz. Nekem a Palaye Royale az egyik olyan zenekar, akiket szinte az indulásuktól fogva követek, így fantasztikus érzés látni, hogy hogyan érnek el újabb és újabb mérföldköveket, miközben zenekarként is fejlődnek egyre tovább.
A zenéjükre lehet bulizni, táncolni, de könnyen énekelhető, szövegeikben nincsenek benne az élet nagy megfejtései, mégis könnyedén rezonálnak szinte bárkivel. Ezek az alapkövei egy jó koncertnek és természetesen ez alól a mostani fellépésük sem volt kivétel. Bár már nem csak hárman vannak a színpadon, Emerson pedig, aki az oszlopos dobosa volt a triónak már a billentyűk mögött szívja a cigarettáját, így is egy komplex produkciót tesznek le az asztalra minden egyes alkalommal. A setlistet a nemsokára egy éves Death or Glory dalai uralták, de elhangzott pár érzelmesebb dal is, mint a Lonely, vagy a Fever Dream, melyet nem is olyan régen, rákban elhunyt édesanyjuknak ajánlottak. Minden koncert kötelező darabjai is a lista részét képezték. Ilyen volt például a No Love In LA, a You’ll Be Fine, a Fucking With My Head vagy az ismertségüket elindító Mr. Doctor Man. Aki járt már Palaye Royale koncerten valaha, az tudja, hogy valami mindig történik. Azon túl, hogy Emerson pogózik egyet a rajongókkal és előkerül egy méretes vízipisztoly, Remington felmászott az FOH emelvényre is és a VIP jegyesek számára kialakított emelvényről ugrott le egy gumicsónakra, melyet a közönség tartott. Egy szó, mint száz, a Palaye Royale most is hozta a kötelezőt, nem csak hangzásban, de hangulatban is.
A Covid járvány lezárások előtti utolsó koncertem az arénás Papa Roach volt, akik ezt követően 2022-ben Veszprémben, a Gyárkertben léptek fel. Ideje volt már egy újabb magyar koncertnek, erre pedig szinten itt, a Szigeten került sor. A debütáló Infest nagylemezük idén 25 éves, így az apropó is adott volt. Az ünneplést mondjuk nem vitték annyira túlzásba, hiszen a Between Angels and Insects, a Blood Brothers, a Dead Cell és a Last Resort így is szinte minden koncerten elhangzik, ezeknél többre pedig most sem futotta. Inkább egy best of buli volt, ami kiegészült néhány feldolgozás részlettel. Volt például In The End /Linkin Park/, Blind /Korn/, My Own Summer (Shove It) /Deftones/, Break Stuff /Limp Bizkit/ és Chop Suey! /System Of A Down/ is. Ahogy a Palaye Royale, a Papa Roach is szép tömegeket vonzott a Revolut színpadához, rengetegen csak miattuk érkeztek a fesztiválra. Nyilván lehet háborogni, hogy milyen drága egy napijegy és mennyire nem éri meg, azért aki időben észbe kapott, nagyjából 26 ezer forintért megvehette az első körös beugrókat és lássuk be, ez már egy átlag arénás koncertjegynél is olcsóbbnak számít. A Papa Roach legénysége sem okozott csalódást, két tombolás között azért kaptunk egy öngyilkosság-megelőzési videót közvetlenül a Leave a Light On (Talk Away the Dark) előtt, de az ikonikus Tony Palermo féle dobszóló sem maradhatott ki.
Egy kis pihenés és nézelődés után, éjjel fél 1-kor ismét visszatértem a Revolut színpadához, hogy az Empire of the Sun produkcióját is megnézzem. 10 perccel kezdés előtt már alig volt hely a küzdőtéren, de másnap több videót is láttam, hogy a fedett rész körül még vagy 15-20 méteres sávban is tömve álltak a fesztiválozók. A bejelentéskor mondjuk egészen biztos voltam abban, hogy ez egy nagyszínpados program lesz, de gondolom most így jött ki a lépés. Na de mit is tud az Empire of the Sun? Luke Steele és Littlemore duója a szintipop, a dance és az elektronikus műfajokat vegyítik, nyomokban pedig rockosabb elemeket is becsempésznek zenéjükbe. 8 év kihagyás után, 2024 nyarán adták ki legfrissebb albumukat Ask That God címmel. Mostani népszerűségüket részben a TikTok felhasználóinak köszönhetik, hiszen We Are The People és Walking On A Dream ott terjed el igazán, de ez előtt például az Alive volt az a klasszikusuk, amit akarva-akaratlanul is rengetegen ismertek. A vizuális megjelenést sem szabad szó nélkül hagyni, hiszen a rendhagyó öltözékek mellett különböző show-elemekről is gondoskodott még a produkció. Ez volt az a koncert, ami bennem is elindította magát a fesztiválérzést, a táncoló és együtt bulizó tömeg ténylegesen meghozta azt az élményt, melyet a ,,szabadság szigete” biztosítani szeretne.
Augusztus 8. Péntek (The Kooks, Kid Cudi)
A péntek számomra a minőségi cserék napja volt. Michael Kiwanuka lebetegedése miatt, mindössze 8 nappal a koncert előtt érkezett a bejelentés, hogy a brit The Kooks veszi át a helyét a színpadon. A 2004-ben alapított indie rock zenekar már régóta a bakancslistámon volt, mert bár már többször felléptek a Szigeten, még egyszer sem volt alkalmam látni őket. A Luke Pritchard vezette formáció idén május 9-én adta ki hetedik nagylemezét Never/Know címmel, melyről a címadó dalon kívül elhangzott a Sunny Baby és az If They Could Only Know is. Ők is az a zenekar, akik nem tudják megugrani a debütáló album sikerét. a 2006-os Inside In/Inside Out pont ezért uralta is a műsort, olyan slágerekkel mint a Seaside, a She Moves in Her Own Way, az Ooh La vagy éppen a mai napig leghallgatottabb daluk, azaz a Naive. Egy kellemes, laza, mégis hangulatos nyári esti koncertben részesülhettünk, ami valljuk be, Pogány Induló produkciója után igazán nagy megváltás lehetett a nagyszínpadnál várakozók számára. Nem volt különleges látványelem, táncoslányok vagy egetrengető vizuál, de ez pont így volt tökéletes: a lemenő nap sugaraiban, közös énekléssel egy varázslatos kikapcsolódás.
Eredetileg Rihanna párja, A$AP Rocky lett volna a nap headliner-e, azonban néhány fellépését, köztük a Szigetét is lemondta különösebb indoklás nélkül. A helyére az amerikai rapper, Kid Cudi került. Én 2019-ben a Jexi című vígjátékban találkoztam vele először, melyben felcsendült az Up Up & Away című nótája, ami kifejezetten tetszett, egy lazább, bulizós dal, könnyen megjegyezhető szöveggel. Ahogy közeledett a koncert, kicsit jobban beleástam magam a diszkográfiájába is és bár kiderült, hogy nem feltétlen passzol az ízlésemhez, azért találtam pár olyan dalt, amit azóta is hallgatok. Ilyen például az augusztus 22-én érkező legfrissebb, Free címet viselő nagylemezéről megjelent második single, azaz a Grave vagy a korábban említett Up Up & Away-hez hasonlóan a debütáló, 2009-es Man On The Moon: The End Of The Day korongonon szereplő Soundtrack 2 My Life is. A 41 éves Scott Ramon Seguro Mescudi produkciójától nem vártam sokat, de kapni még annál is kevesebbet kaptam. Se DJ, se különösebb vizuál, csak egy férfi, egy mikrofon, na meg persze 3 súgógép. Persze amilyen mashup-okat lenyomott az ember, elhiszem, hogy szüksége volt ezekre és összességében annyira nem rontotta az összképet, hogy olykor egyértelmű volt, hogy mit is néz maga előtt a földön. Amit mindenképpen értékelek viszont, hogy nem követte a nyitó napon fellépő Charli xcx példáját és nem playback volt az ének. Persze alá volt támasztva, de manapság már csoda, ha akár egy zenekarnál sem hallani a háttérvokálokat. Kid Cudi-nak nagy volt ez a színpad, az biztos. Legtöbbször a kifutó elején álldogált, így csomóan csak a hátát láthatták a buli 80%-ában. Féltem attól is, hogy kevesen lesznek, hiszen nem feltétlen őt várták a fesztiválozók, viszont ezen a téren abszolút pozitívan csalódtam. Rengetegen tévedtek a nagyszínpadhoz és a hangulat is nagyon jó volt, Kid Cudi pedig szinte végig mosollyal az arcán állt a színpadon. Ráadásul a kiíráshoz képest 20 perccel tovább is szórakoztatta közönségét, így összességében bennem egyáltalán nem hagyott rossz érzéseket.
Augusztus 10. Vasárnap (Call Me Karizma, Post Malone)
Az egész fesztiválon talán Call Me Karizma koncertjét vártam leginkább. Morgan Francis Parriott és zenekara harmadjára jár Magyarországon és minden alkalommal egyre magasabbra teszi a lécet. 2022-ben járt először nálunk a Szigeten, amikor még annyira sem volt itthon ismert, mint most. Nem sokkal később, egy szükséges halasztás után, 2024 november elején, a Turbina nagytermét rakta tele. Az Európa turné során, egyébként a hazai volt az egyetlen teltházas koncertje, nem is csoda, hogy szeret nálunk lenni. Ezen előzmények után egyértelmű volt, hogy ismét a Szigeten a helye, mégpedig a Buzz színpadán. Bár viszonylag korán, 18:40-kor kezdődött a koncert, a terület szépen megtelt emberekkel. Újabb dalokban sem volt hiány, elhangzott a legfrissebb Balloons, miközben piros kisebb-nagyobb lufikat dobálták le színpadról, de volt American Idol, Johnny 2 és Acid Wash is. Nem maradhattak ki a nagyobb, régebbi kedvencek, mint a Monster (Under My Bed) vagy a Rockstar sem. Akkora circle pit alakult ki, amekkorát idén szerintem a nagyszínpad nem látott, Morgan még be is ment a közepére kő, papír, ollót játszani a vállalkozó szelleműekkel. Persze az utolsó dal, azaz a Black Leather alatt még a közönségre is ráugrott egy gyors crowdsurf erejéig. Call Me Karizma csalódást még nekem nem okozott, ha önfeledt bulizásban szeretne valaki részesülni és nem riad meg a punk és a hip hop műfajok vegyítésétől, mindenképpen ajánlom a következő koncertjét. Remélhetőleg erre jövőre sor is kerül, hiszen Riz kijelentette, hogy EU turnét úgy nem fog szervezni, hogy Magyarország ne szerepelne az állomások között.
Post Malone koncertjéről sokat nem tudok írni, nem láttam az egészet és akkor is csak a kivetítőt. Pár dolog azért így is szembetűnő volt. A hip-hop, trap műfajából induló előadó, mára átfordult egy country-sabb irányba, ennek hála pedig az élő zenekara kicsit rockosabb formába öntötte a nótákat. Ez kifejezetten jót tett a produkciónak, nem úgy, mint Post Malone maga. Az egy dolog, hogy az ember nem volt józan, de szinte többet beszélt, mint énekelt, ráadásul néha még értelme se volt a mondandójának. Egy korábbi fellépéséről készült népszerű videón láthattuk is már, hogy amint sörével koccintani próbál egy rajongóval, leesik a színpadról. Ilyen most nem volt, de nem vagyok benne biztos, hogy sok kellett volna hozzá. Ahogy a kamerák a tömeget pásztázták, sokszor csak egyhelyben álldogáló, unott arcú embereket láttam, amit nem feltétlenül értettem, hiszen a zenei részét igazán nagy panasz nem érhette a koncertnek, inkább csak a körítést.
08.11. Hétfő (Lavina, Kingfishr, Refused)
A fesztivál utolsó napján, amikor a többség már bőven köhögött a portól és nem, hogy azt nem tudta, hogy milyen nap van, de azt sem, hogy melyik univerzumban tartózkodik, még bőven volt látnivaló. Míg abban az országban, ahol be akarták tiltani a pride-ot, a nagyszínpadon a legnagyobb leszbikus ikon, azaz Chappell Roan zárta a programot, a zúzós riffek, de a kellemes indie dallamok kedvelői is találtak maguknak megfelelő zenekart.
Lehet, hogy egy kicsit elfogult vagyok, mert ismerem a srácokat, de a szerb Lavina igazi ínyenceknek való koncertet tolt le. A 17 órás kezdés nem sokakat vonzott még oda, de így sem kongott a Buzz előtti terület az ürességtől. A progresszív metálban utazó hatosfogatot nem érdekelte a kánikula, bőrszerkóban, csuklyában vagy szimplán csak tetőtől talpig feketébe öltözve tolta le a szettet. A frontember Luka Arandjelovic a sminket sem hanyagolta és még egy fém gerincoszlopot is ráoperált köldökig érő bőrdzsekijére, nem is beszélve a karmokról, melyeket jobb kézfején viselt. Bár tavaly nyáron jártak nálunk az S8-ban, kétlem, hogy sok embernek ismerős lenne a nevük, így ha meg szeretné bárki ismerni munkásságukat, mindenképpen ajánlom az Id, a this, too will pass. és az IRON WILL című szerzeményeiket.
Még maradtam a Buzz környékén, ugyanis az ír, indie folk Kingfishr folytatta a napi sorozatomat. Az I Cried, I Wept című dalukkal kezdtek, ami (csak, hogy érthető legyen azoknak is, akik nem ismerik őket,) nagyjából olyan volt, mintha az AC/DC a Back In Black-kel nyitná a koncertjét. Itt már bőven akadt néző, hála az égnek, hiszen így volt, aki megtartsa Eddie Keogh frontembert, amíg a tömegre támaszkodva szájharmonikázott rajongótábora közepén. A The Kooks-hoz hasonlóan ez is egy kis kellemes, integetős, néhol tapsolós, aranyos koncert volt, amire valljuk be, a fesztiválozók nagyjának már szüksége is volt. A szintén augusztus 22-én megjelenő Halycon című debütáló nagylemezükről előkerült még a szintúgy korábban kiadott Next To Me, Man On The Moon, Gloria és Diamonds & Roses is.
Az estét és magát a Szigetet is ott fejeztem be, ahol kezdtem: a Revolut színpadnál, ugyanis a svéd Refused most járt nálunk először és utoljára. A hardcore punk zenekar nemrégiben jelentette be feloszlását, melynek már szükségét érezték, annak ellenére, hogy semmi viszály vagy zenekaron belüli ellentét nem húzódik ennek hátterében (elvileg). Én azon szerencsések közé tartoztam, akik részesei lehettek ennek az egyszeri és megismételhetetlen élménynek, sok rajongó azonban ezt nem mondhatja el magáról. Lehet panaszkodni, hogy a Sziget már nem a régi és hiányzik a metál színpad, de ahogy látszott most is az emberek hiányán, azért van ez így, mert nincs rá igény. Persze, mint ahogy említettem korábban is, lehet azzal takarózni, hogy egy előadó miatt nem éri meg a napijegyet kifizetni, de egyrészt első körben (amikor például már a Refused is be lett jelentve) még jóval megfizethetőbbek voltak a jegyek, illetve mint ahogy a cikkem is mutatja, egy kis utánajárás után azért lehet találni még izgalmas előadókat is az adott napokon. A Refused-ban persze nem csalódtunk, buliztunk, pogóztunk, kiénekeltük a lelkünket olyan dalokra, mint a The Shape Of Punk To Come, a Rather Be Dead, a Circle Pit, a Refused Are Fucking Dead vagy a kihagyhatatlan New Noise. Egy kis Raining Blood is volt a Slayertől, illetve pár pillanatra a Symptom of the Universe is felcsendült a Black Sabbath-tól. Mondjuk nem hittem volna, hogy 2025-ben, amikor a nagyszínpadot az LMBTQ+ közösség oszlopos tagjai uralják, én éppen egy hc bulin leszek a Szigeten, de hát ez az igazán szép a szabadság szigetében, nem?
Írta: Matyi-Szabó Nóri
Credit: Hetessy-Németh Tünde
Szervező: Sziget Fesztivál
Kapcsolódó tartalom:
Sziget 2025 – Életképek koncertfotók 2025.08.06. 1. nap, szerda, SZIGET Fesztivál
Sziget 2025 – Payale Royale koncertfotók 1. nap, szerda 2025.08.06. Sziget Fesztivál
Sziget 2025 – Papa Roach koncertfotók 2025.08.06. 1. nap, szerda, SZIGET Fesztivál
Sziget 2025 – Rory koncertfotók. 1. nap, szerda, Sziget Fesztivál
Sziget 2025 – Kiss of Life koncertfotók 2025.08.06. 1. nap, szerda, Sziget Fesztivál 2025