Az este, amikor elszabadult a táncirigység – Electric Callboy koncertbeszámoló
(Warsgasm, Bury Tomorrow, Electric Callboy 2025.11.24. Budapest, MVM Dome)
Hatalmas ünnepre készülhettek a magyarok, ugyanis november 24-én az Electric Callboy két év kihagyás után ismét hazánkban járt. A német zenekar eddigi legnagyobb turnéját járja, mely legújabb daluk után a TANZNEID (,,táncirigység”) nevet viseli. A Barba Negrát legutóbb is tele rakták, ezért a mostani helyszínt egy nagyobb ugrással az MVM Dome biztosította. A Concerto Music szervezésében megvalósult este színes társaságban telt, a WARGASM nyitotta a bulit, majd a Bury Tomorrow folytatta a hangulat forrósítását.
A Londonban alapított WARGASM tulajdonképpen egy elektronikus és modern metál vonalon mozgó duó, mely Sam Matlock és Milkie Way nevéhez fűződik. Élőben nem ennyiből állt a produkció, sokkal több élő hangszer szólalt meg szerencsére, de az elektronikus vonal így sem szorult háttérbe. Tökéletesen hallatszódott, hogy milyen zenekarok voltak hatással rájuk, gyakorlatilag olyan a hangzásuk, mintha nu-metal, post-hardcore és alternatív metál zenekarokat kevertek volna össze egy nagy adag elektronikával. Ezzel már érthető is, hogy miért nyithatták az estét.
Engem annyira nem ragadott meg a produkció, de hangolódásra abszolút alkalmas volt. A női és férfi ének jól passzol egymáshoz, a lágyabb részek és a scream-ek váltása is hibátlan. A kivetítőn is szereplő ,,angry songs for sad people”, azaz ,,mérges dalok szomorú embereknek” felirat tökéletesen leírja azt, amit a WARGASM képvisel. Egy viszonylag fiatal, 2018-as formációról van szó, akik csupán két nagylemezzel büszkélkedhetnek, így egészen biztos, hogy karrierjük még felfelé fog ívelni a következő évek során. Ez már abból is látszik, hogy az utóbbi időben olyan zenekarok és előadók kérték fel őket közreműködőnek, mint a Bad Omens, a Pendulum, az Enter Shikari, DeathbyRomy vagy Scene Queen.
Én akkor csaptam le arra a bizonyos kiemelt álló jegyre, amikor jött a hír, hogy a turné különleges vendége a szintén brit Bury Tomorrow lesz. Idén nyáron már láttam a srácokat a Rockmaraton pénteki napján (akkor épp a Bullet For My Valentine előtt) és akkor is írtam egy kisregényt róluk, de ami jó, azt természetesen nem elég egyszer megnézni. A főhős, Daniel Winter-Bates azóta valószínűleg edzéstervet váltott, mert bár pár hónappal ezelőtt sem nézett ki rosszul, most néha igencsak igyekeznem kellett, hogy a csupa izom karjain kívül mást is nézzek.
Ami a zenekart illeti, abban most sem volt hiba, legalábbis miután sikerült a hangosítást finomhangolni. Ami (vagyis inkább aki) a zenekar egyik legnagyobb erőssége, az nem más, mint Tom Prendergast, aki többek között a tiszta énekért is felel. Szerencsére akad azért jó néhány olyan előadó, aki képes a stúdióminőséget élőben is hozni, Tom pedig határozottan közéjük tartozik. Ez egyébként Dan-re is tökéletesen igaz, de az ő részei nem olyan kiemelkedően különlegesek.
A koncert eleje és vége volt az erősebb, a közepén kicsit alább hagyhatott azok lelkesedése, akik nem ismerik igazán a zenekart. Elhangzott például a 2020-as Cannibal nagylemezről a címadó dal és a Choke, a 2023-as The Seventh Sun-ról a Boltcutter és az Abandon Us, valamint az idén májusban kiadott Will You Haunt Me, With That Same Patience korongról a Villain Arc, a Let Go és a What If I Burn is. Utóbbi alatt a telefonok vakuja árasztotta el az MVM Dome-ot, míg a zenekar mai napig egyik legkedveltebb nótája, azaz a Black Flame alatt néhány crowdsurf kezdeményezést láthattunk Dan buzdítására.
Az járt jól, aki az Electric Callboy előtt már a helyén maradt, ugyanis a kiemelt álló helyről a mosdókig nagyjából egy 20 perces, centinként haladós küzdelem volt a kijutás ára. Ilyen lassú totyogást nem tapasztaltam még korábban, pedig párszor már megfordultam a MVM Dome tömött küzdőterén. Általában egyébként ezen a helyszínen egy kategóriában szoktak a küzdőtérre jegyet árusítani és az, hogy szinte triplája volt a kiemelt álló a három évvel ezelőtti Barba Negrás jegyárnak, kicsit erős inflációnak érződött. A legnagyobb előnye ennek viszont az volt, hogy a tömeg két részre oszlott, így nem volt akkora nyomorgás se a színpadhoz közelebbi se az attól távolabbi szekcióban. A karzatokon is akadtak azért jó páran, bár ez nem feltétlen az a koncert, ahol ülni szeretne az ember és ez egyébként érződött is. Ennek ellenére rengeteg fiatalt is láttam, akik gyakran még csak egy kis óvatos bólogatás erejéig sem mozdultak meg székükön. (Lehet, hogy valakivel fogadást kötöttek erről, mert más indokot nem tudok kitalálni, hogy az év metál buliján miért nem akarna valaki egy kicsit sem mozgolódni.)
Az igen hamar kiderült, hogy ez a produkció már messze nem a Barba Negra kategória, hacsak nem egy igen hamar leégő sátor a cél. A tüzeskedés királya azért idén megmaradt a Parkway Drive, de itt sem volt hiány hatalmas lángoszlopokból és lángcsóvákból sem. Nagyobb hangsúlyt kaptak viszont a tűzijátékok és a petárdák, amiket néhányan határozottan nem értékeltek, de mint tudjuk, valamit valamiért. Konfetti is akadt bőven, reméljük nem sok környezetvédő tartózkodott a helyszínen, mert egyszer még egy nagy adag fényes konfetti is kilövésre került, ami mint tudjuk, nem bomlik le és sok fesztiválon be is van tiltva. A színpadkép megmutatta, hogy nincs szükség gigantikus díszletekre ahhoz, hogy különleges látványvilág táruljon elénk. A hátsó nagy LED-falat 2-2 álló panel egészítette ki a színpad két szélén, a plafonról pedig egy gigantikus X alakú elem lógott le, ami hol villogott, hol füstöt okádott, hol feliratokat futtatott magán körbe.
A vizuál maga is rendkívül igényes volt, a turnéplakáton is szereplő robot köszönt vissza sokszor, olyan 3D-s megoldásokkal, hogy először például azt hittem, hogy egy díszlet elemet fújnak fel a háttérben. Kicsit tartottam attól, hogy ez a vonal túl lesz tolva és csicsás lesz, de a megálmodók megtalálták a tökéletes egyensúlyt, amivel még nem estek át a ló túloldalára, de jelentősen emelni tudták a koncert színvonalát. Ehhez még hozzá tartozott az Electric Callboy legénységének kinézete is, akik többször (3-4 dalonként) átöltöztek, a zenekar különböző korszakainak vagy ikonikus videoklipjeinek megidézéséhez passzoló, néha kifejezetten kellemetlen öltözékbe. Persze ezeket a közönség tökéletesen értette, de ha valakinek nem mond semmit az Electric Callboy név, azt hiheti, hogy ,,Az év legrondább parókája” verseny jelöltjeit láthatja vagy csak szimplán rosszul lesz a túlságosan rövid, zöld selyemnadrág láttán.
A két főhős, Kevin Ratajczak és Nico Sallach egy rendkívül különleges duót alkot. Az, hogy hangilag tökéletesen passzolnak egymáshoz, nem is kérdés, Nico tiszta éneke és Kevin screm-je is végig stabil volt, valószínűleg komoly munkát fektettek az évek során ebbe, jobban is szóltak, mint a pár évvel ezelőtti koncerteken. A páros színpadi kémiája is kiemelendő, sokszor léptek egymással interakcióba, közös pillanataik is voltak, de nem érződött túlságosan mesterkéltnek egyik jelenet sem. A turné dobosa a Sum 41 feloszlása után nem sokat pihenő Frank Zummo, akiről rosszat most sem lehet írni. Ő az a dobos, akit bármikor öröm nézni és akinek a dobszólója sosem tud elég hosszú lenni. Utóbbi most sem ,,csak úgy” történt meg, a már említett robot animációjával egy párbajt vívott a szett vége felé. Persze a két gitáros, Daniel „Danskimo” Haniß és Pascal Schillo, valamint a basszusgitáros, Daniel Klossek nélkül nem tartana ezen a szinten a zenekar, már csak azért sem, már csak azért sem, mert a 2010-es még Eskimo Callboy néven alapított felállás oszlopos tagjai mindannyian.
Egy sláger szettet hallhattunk gyakorlatilag, olyan buli-himnuszokkal, mint a Tekkno Train, a Hypa Hypa, a Pump It, az MC Tunder vagy a We Got The Moves. A legújabb szerzemények sem maradtak ki, mint például a turné névadója és egyben nyitódala, azaz a TANZNEID, de elhangzott a Sum 41 Still Waiting feldolgozása is (egy kis technikai bakival), a BABYMETAL-lal közös RATATATA vagy az idén kiadott Elevator Operator és Revery is. Két medley is bekerült a dallistába, a Hurrikan eleje után ugyanis jöhetett egy erősen elektronikus hatású feldolgozás-hullám, amibe még a Blink-182 és a Drowning Pool is belefért például. A hardcore rajongókra is gondoltak és hallhattunk pár részletet olyan dalokból, mint a Monsieur Moustache vs. Clitcat, a Muffin Purper-Gurk, a We Are the Mess és a Crystals. Egy akusztikus blokkot is kaptunk, a Fuckboi a sima állójegyesek között elhelyezkedett frontemberekkel csendült fel, illetve Maggie Reilly Every Time We Touch feldolgozása is itt kezdődött, majd ment át gigantikus bulizásba, amikor a srácok visszasétáltak a színpadra.
Az biztos, hogy a küzdőtéren nem maradt senki szárazon. A pogótól, a táncolástól, az ugrálástól vagy az indokolatlanul repülő poharaktól mindenki csuromvizesen (vagy sörösen), de egy gigantikus mosollyal és egy életre szóló élménnyel indult haza a show után. Az Electric Callboy meglehetősen magasra tette a lécet ezzel az estével és alig várjuk, hogy a következő turnén ismét szintet lépjenek, remélhetőleg Budapesten is.
A koncerten elhangzott dalok:
- TANZNEID
- Still Waiting //Sum 41 feldolgozás//
- Tekkno Train
- Hypa Hypa
- MC Thunder
- Neon
- Pump It
- Hurrikan / Overkill / All the Small Things / Bodies / Song Request
- Revery
- Hate/Love
- Mindreader
- Monsieur Moustache vs. Clitcat / Muffin Purper-Gurk / We Are the Mess / Crystals
- Drum Solo
- Fuckboi
- Everytime We Touch //Maggie Reilly feldolgozás//
- MC Thunder II (Dancing Like a Ninja)
- Elevator Operator
Ráadás:
- RATATATA
- Spaceman
- We Got the Moves
Írta: Matyi-Szabó Nóri
Credit: Hetessy-Németh Tünde
Szervező: Concerto Music
Kapcsolódó tartalom:
Electric Callboy koncertfotók 2025.11.24. Budapest, MVM Dome
