Évindító arénás metalcore megmozdulás – Architects koncertbeszámoló
(The President, Landmvrks, Architects koncertek 2026.01.27. Budapest Aréna)
A brit metalcore egyik legkiemelkedőbb csillaga, azaz az Architects ismét meghódította Budapestet. A zenekar megalakulása után nem sokkal már rendszeres látogatója lett hazánknak, így nem is csoda, hogy a tizenegyedik nagylemezük, azaz az a The Sky, The Earth & All Between lemezbemutató turné során is útba ejtettek minket is. A Live Nation szervezésében, január 27-én megvalósult koncert különlegessége viszont az volt, hogy először láthattuk a őket arénában fellépni.
A Papp László Budapest Sportarénában egy igen díszes társaság gyűlt össze. Az estét az egészen konkrétan tavaly alakult President nyitotta meg, akik mindenféle előzetes megjelenés nélkül a Download Festival fellépői között tűntek fel elsőként. A szintén brit formáció egyelőre teljesen anonim, a tagok kiléte nem ismert, már Sleep Token 2.0-ként is hivatkoztak rájuk. Azt már megtanultuk, hogy a titokzatosság kifizetődő tud lenni, ha valaki jól tudja mozgatni a megfelelő szálakat. Presidenték esetében az én megítélésem alapján ez abszolút így is történik, hiszen egy friss zenekarról van szó, de valahogy mégis hamarabb eljutott hozzám is a hírük, minthogy a koncert be lett volna jelentve. Nagy reményekkel vártam őket (és meglehetősen kíváncsian is), hogy vajon ad-e többet majd ez a fél óra, mint néhány maszkos figurát. Spoiler: adott. Nekem legalábbis mindenképpen. Egy olyan metalcore-t és elektronikus zenét ötvöző zenekarról van szó, amelyben bár több, ismertebb együttest is felfedezhetünk, mégis egy egyedi hangzásvilágot kapunk végeredményként. A The President (Az Elnök) néven futó, öregember arcát viselő és elegánsan kiöltözött főhőst kiegészíti Heist (Rablás) gitáron, Protest (Tiltakozás) basszusgitáron és Vice (Helyettes) a dobok mögött. Rajtuk minden fekete, egyenruhát hordanak, egyedül egy rózsaszín csík virít a jobb kezükön, amely pont olyan színű, mint az elnöki pulpitus elején világító zenekari logó. Összesen 6 dalra futotta tőlük, de aki nem ismerte őket, egészen biztos, hogy a Fearless, a Destroy Me vagy az In the Name of the Father után meg lett győzve arról, hogy a Presidentre igenis érdemes figyelni a jövőben. Végre egy elnök, aki minden téren szimpatikus.
Őket követte egyenesen Marseille-ből, a 2024-ben az Akvárium Klubot meghódító Landmvrks. A francia metalcore csapatnak az első magyar koncertjük után ez határozottan egy erős váltás volt, Kishallból arénába (még ha csak a felébe is) átkerülni elég összetett feladat. Én az első koncertjükről sajnos lemaradtam, így friss szemmel tudtam nézni az ő produkciójukra is. Az biztos, hogy a nagy színpaddal már csak az öt fős létszám miatt sem volt probléma, de látszott is, hogy kifejezetten jól érzik magukat egy ekkora térben.
Florent Salfati frontember mellett hárman is vokáloznak élőben (is), ami sokat adott hozzá a produkcióhoz. Persze ez leginkább akkor érződött, amikor a hangosítást sikerült jobban megoldani és a dob nem nyomta el az éneket. A zenéjük sokszínű, a nu-metal, a hardcore punk, a punk rock és a hip-hop stílusjegyeit is fel lehet benne fedezni. Salfati tiszta vokálja néha már a plafont csapkodta magasságában, majd olyan scream részekbe váltott át mindenféle gond nélkül, ami határozottan dicséretet érdemel (még ha ez el is várható ebben a műfajban). A 2025 áprilisában megjelent The Darkest Place I’ve Ever Been-ről elhangzott például a koncertet nyitó Creature, az A Line in the Dust és a Blood Red, a 2021-es Lost In the Waves-ről pedig a Death, a Rainfall és utolsó dalként a Self-Made Black Hole is.
Bevallom őszintén, én az utóbbi évek során jobban eltávolodtam az Architects-től. Az utolsó lemezük, ami igazán közel állt a szívemhez a 2018-as Holy Hell volt, utána kezdtem úgy érezni, hogy az újabb anyagokon számomra (!!) több a töltelék dal, mint az, ami igazán tetszik. Persze így is születtek olyan nóták, amik elsőre megfogtak, de a lelkesedésem határozottan visszaesett. Nem is láttam őket még élőben, akkora hiányérzetem nem is volt ezzel kapcsolatban, de a úgy voltam vele, hogy legalább egyszer mindenképpen sort kell rájuk is keríteni, mert megérdemlik. A 2025 február 28-án kiadott The Sky, The Earth & All Between lemeztől egyenesen féltem, tekintve, hogy a Bring Me The Horizon-ból (jogosan) eltávolított Jordan Fish-t illette a produceri munka. Ahogy várható is volt, kaptunk egy BMTH 2.0-t, de szerencsére megmaradtak a tipikus Architects védjegyek is, Sam Carter hangja pedig itt is hozta a papírformát. Összességében pozitívan csalódtam ebben az anyagban, bár pár dal kivételével túl mély nyomot ez sem hagyott bennem.
Azért igyekeztem nyitott lenni és vártam azt a tipikus, ,,Igen, megérkeztem!” érzést, amit a koncerteken rendszeresen átélek. Itt erre nem sok lehetőségem volt, ugyanis gyakorlatilag az első pillanatban már a moshpit és az egyéb zavaró tényezők ellen kellett védekezni. Nem egy, nem két koncerten fordultam már meg az elmúlt évek során, ráadásul sokkal ,,kegyetlenebb” zenekarokén is, de esküszöm, hogy ilyen bunkó gyülekezettel még nem találkoztam. Alapból a moshpit, mint jelenség nem zavar, ha valaki szeret a szanaszét izzadt testek között vergődni, nyugodtan tegye meg, na de az, amikor egymás után jönnek az önkéntes furakodók, akik még a dalok közötti szünetben is minden egyes kilójukkal nekifeszülnek az embernek, hogy előrébb jussanak, igencsak bosszantani szokott. A koncert etikett bármely pontjának be nem tartása gyakorlatilag az egyetlen olyan, ami egy ilyenkor ki tud hozni a sodromból. Régimódi vagyok, ha egy koncerten fontos számomra, hogy lássak (és az esetek 90%-ában az), akkor időben érkezek meg, elfoglalom a helyemet és el sem mozdulok onnan. Ez persze mellékes, forduljunk rá inkább magára a koncertre.
A legfontosabb, ami mellett bármikor kiállok, hogy Sam Carter egy fantasztikus frontember, olyan hanggal, amit nem lehet eléggé dicsérni. Bár az elején megijedtem a szinte mindent elnyomó dobtól, az első dal alatt sikerült orvosolni a problémát és ha nem is tökéletesen, de mindent és mindenkit lehetett hallani. Persze lehet jó a főhős, ha a zenekara kutyaütő, de ekkora bandák esetében ez szerencsére ritkán szokott előfordulni. Dan Searle (dob), Alex „Ali” Dean (basszusgitár, billentyűk, dobpad) és Adam Christianson (gitár) kiegészülve két session zenésszel, Ryan Burnett-tel (billentyűk, gitár) és Martyn Evans-szel (gitár) egy olyan élő produkciót szólaltatott meg, ami nem véletlen, hogy a világ legnagyobb színpadain és fesztiváljain is megállja a helyét. Olyan energiája volt végig az összes tagnak, hogy azt sem tudtam, mikor kit nézzek éppen. (Persze csak amikor nem azt kellett figyelnem, hogy a crowdsurf-ösök ne rúgjanak fejbe.)
Amiben nekem hiányérzetem volt, az kizárólag a látványban nyilvánult meg. Alapból kifejezetten szeretem a letisztult látványvilágot, egy arénás koncert esetében azonban szoktam várni valami ,,pluszt”. Egy hatalmas Architects feliratú molinó biztosította a hátteret, ami extra pedig volt a produkcióban, az mind a fénytechnikus érdeme. Számítottam valami különlegességre, már csak azért is, mert egy ismertebb magyar zenekar is lekoppintotta pár éve a teljes színpadképüket (na meg részben az egyik dalukat is), így nem hittem, hogy most szinte egy üres színpadot fogunk látni. Persze a turnézás költségei is brutálisan megemelkedtek, egy ,,minimál” szettet könnyebb és jóval olcsóbb egyik országból a másikba szállítani, így nyilván nem fogom ezt hatalmas negatívumnak felróni.
A setlistet megnézve gondolom senki nem csodálkozott azon, hogy a legújabb album uralta a listát 8 dallal. Az ezt megelőző, 2022-es the classic symptoms of a broken spirit-ről a deep fake és a when we were young hangzott el, a 2021-es For Those That Wish to Exist szintén szép számban jelen volt, a Meteor, a Black Lungs, az Impermanence és a koncertet lezáró Animals is sorra került. Azért a régebbi korszakok rajongóinak is kedveztek, volt a Doomsday (Holy Hell, 2018), az A Match Made in Heaven és a Gone With the Wind (All Our Gods Have Abandoned Us, 2016), de nem maradt ki a Gravedigger és a Red Hypergiant (Lost Forever // Lost Together, 2014) sem.
Ha a három koncertet nézzük, egy kifejezetten erős évkezdésben részesültünk. Az, hogy a közönség milyen, másodlagos, ezt a részét pedig amúgy is mindenki másképpen éli meg. Az egészen biztos, hogy az Architects-re van itthon igény (nem véletlenül), de a Landmvrks és a President legénysége is egy határozottan befogadó közösségre talált ennek a turnénak hála.
A koncerten elhangzott dalok:
- Elegy
- Whiplash
- when we were young
- Black Lungs
- Curse
- A Match Made in Heaven
- deep fake
- Impermanence
- Red Hypergiant
- Gravedigger
- Broken Mirror
- Brain Dead (Florent Salfati közreműködésével)
- Meteor
- Everything Ends
- Gone With the Wind (részlet)
- Doomsday
- Blackhole
Ráadás:
- Seeing Red
- Animals
Írta: Matyi-Szabó Nóri
Credit: Hetessy-Németh Tünde
Szervező: Live Nation
Kapcsolódó tartalom: