Grandiózus slágerektől lángoló színpad, Parkway Drive koncertbeszámoló
(The Amity Affliction, Thy Art Is Murder, Parkway Drive 2025.11.08. Budapest, MVM Dome)
Ha volt olyan esemény, ami miatt, több mint egy évig izgultam, akkor az határozottan a november 8-án megrendezésre került Parkway Drive koncertje volt. A Concerto Music szervezésében megvalósult esemény egy igen különleges, a zenekar több, mint 20 évét ünneplő európai turné keretén belül valósulhatott meg az MVM Dome-ban. Egy ilyen nem mindennapi apropóhoz díszes társaság is dukál, így a turnét a The Amity Affliction és a Thy Art Is Murder kíséri végig.
Aki kicsit ismeri a zenei ízlésemet, tudhatja, hogy a The Amity Affliction az egyik abszolút favoritom, így nem volt kérdés, hogy a 17 órás kapunyitáskor már kötelező jelleggel ott is leszek. A beengedés egyébként most nagyon kulturáltra sikerült, a külföldön már elterjedt ,,barricade walk” módszerét a biztonságiak két oldalról, szalagok segítségével kísérték végig, így futásra (és balesetekre) esélye sem volt a rajongóknak. Ami rögtön egy kis csalódással töltött el, hogy gyakorlatilag nem volt kifutó. Amit annak lehet nevezni, az igazából a nagyobb koncerteken B színpadként szolgál, itt azonban közvetlenül a rendes színpad előtt volt. Csak annyit láttunk, hogy ennek a közepén valami félig leeresztett állapotban le volt takarva. Természetesen egyértelmű volt, hogy egy dobszettről van szó, ahogy sajnos az is kiderült, hogy az előzenekarok bizony nem használhatják ezt a területet.
A The Amity Affliction legénysége hat órakor foglalta el a színpadot és indította el az estét egy már egészen szép nézőszám előtt. Joel Birch, a zenekar frontembere a turnéval kapcsolatban adott korábbi interjújában említette, hogy ahogy a másik két zenekar megköveteli, a legdurvább dalaikból fognak válogatni. Ezt az ígéretet be is tartották és persze lehetne kötekedni, azért a zenekar igencsak odatette magát. Az, hogy a Pittsburgh (No Intro) volt az első dal, amely felcsendült, már sokaknál rögtön katarzisként hatott. A leginkább visszafogott dalok a Drag The Lake és a Soak Me In Bleach volt egyébként és érződött, hogy a közönség nagyjához ezek is állnak közelebb. A 2023 májusában megjelent Not Without My Ghosts nagylemezről elhangzott az It’s Hell Down Here, illetve az I See Dead People is, mely alatt még a Thy Art Is Murder frontembere, Tyler Miller is csatlakozott a zenekarhoz.
A zenekar körül kialakult egyébként egy kisebb botrány az elmúlt évben, amely az alapító Ahren Stringer kilépéséhez és/vagy kipaterolásához vezetett. Hogy az esetben kinek van igaza, sose tudjuk meg, a döntés elvileg Ahren mentális és fizikai egészségéért és a zenekar gördülékeny működéséért lett meghozva. Tavaly is már, amikor még a szakítás nem volt kimondva, Jonathan Reeves vokálozott és basszusgitározott a turnék során. A munka és a kémia is jól működött vele, ugyanis idén már hivatalosan is a zenekar tagja. A napokban lett hivatalos, hogy fel lett véve a legújabb nagylemez is, ami már a jelenlegi felállással készült, ahogy az idén májusban megjelent és a koncerten is elhangzott All That I Remember single is.
A négyesfogat tavaly nyáron az Akvárium Klubban már bizonyított egyszer, engem akkor is meggyőztek arról, hogy Jonny-nak itt van a helye, erre pedig most csak ráerősíteni tudtak. Az energiaszint a toppon volt, Birch és Reeves hangja tökéletesen kiegészítik egymást, amely Dan Brown gitáros vokáljaival még színesebb is sokszor. A zenekar harmadik ‘j’ betűse, Joe Longobardi pedig még mindig úgy püföli a dobot, mintha az élete múlna rajta.
Egy gyors átpakolás és már szinte kezdhetett is a Thy Art Is Murder. Az este során ők bizonyultak a fekete báránynak, két metalcore csapat között a deathcore csillagként szántották fel a színpadot. Őket is tavaly nyáron láthattuk utoljára, akkor a Barba Negra kisebbik színpadán. A deathcore műfaja megosztó lehet, egyesek a kecskeáldozás jelenségével tudják leginkább jellemezni, mások boldogabb pillanataikban is bármikor előveszik az ilyen korongokat. Az egészen biztos, hogy a Thy Art Is Murder egy ékköve a fülek erőszakolóinak és egy másodpercre sem fordult meg a fejemben a gondolat, hogy mit is kereshetnek ezen a turnén.
Az, hogy a zenekar egyáltalán nem a kecskeáldozás híve, nem csak a kinézetükből derül ki (teljesen átlagos kinézet, boldog mosolyok mindenhol), hanem már csak abból is, hogy a bevált intrójuk a Vengaboys-tól a We Like to Party! (The Vengabus), amely a retro bulik kihagyhatatlan klasszikusa. Miután a metál közösség is belelkesült és már lélekben a csíkos partiszemüvegeket is felvette, arcon is csapott a kontraszt és megszólalt a Blood Throne a zenekar legújabb, 2023-as nagylemezéről. A Godlike-ról még eljátszották a Join Me In Armageddon-t és a Keres-t is. 2015-nél visszább nem is nyúltak, a Holy War és a Fur and Claw bizonyult a legrégebbi darabnak az este során. Ez persze nem baj, így is egy stabil 9 dalos válogatást kaptunk, ami nem csak tovább melegítette, de hergelte is a közönséget. Tekintve, hogy itt a szöveg éneklése nem a legegyszerűbb feladat, de annál könnyebb a pogóba vetődni, sokan éltek az utóbbi lehetőséggel.
Negyed kilenckor ismét kihunytak a fények és a küzdőtér hátuljáról két gigantikus zászló között felsorakozva megindult a Parkway Drive legénysége a színpad felé. A rajongóikat eközben végig pacsikkal látták el, amiből az első sor nagyjának is jutott, miután kimásztak a kordon mögül. A kifutó végén (tehát a B színpadon) foglalták el a helyüket, de elkezdeni nem tudták rögtön a show-t, ugyanis a közönség úgy kezdte el skandálni a zenekar nevét, hogy hirtelen esélyük sem volt a hangjukkal szemben. Végül egy nagy lendülettel belekezdtek a műsorba Carrion című dalukkal és még itt hangzott el rögtön a Prey is, amely végképp beindította az estét. Néhány táncos biztosított egy kis átmenetet majd egy hatalmas durranás és lehullott a nagy színpadot letakaró függöny és szemünk elé tárult a teljes díszlet is. A gigantikus logó és a dobszett volt egyértelműen az első kettő, ami magára vonta az ember figyelmét.
Jöhetett a Glitch, ami megkapta már a méltán híressé vált pirotechnikát is. Az egész este során tűzijáték, petárda és minden irányból érkező tűz váltogatta egymást. Fontos azonban megjegyezni, hogy a hangsúly nem ezeken volt. Olyan látványvilágot teremtettek néha a pirotechnika által, hogy szó szerint leesett az állam, de a 17 dalos setlist során csupán 8 volt olyan, ahol valamelyik formáját bevetették. Játszottak a szikrák intenzitásával, a lángok irányával, váltogatták az oldalakat is, hogy mikor melyik részt borítsa el a forróság. Teljes mértékben ki lett minden használva, de nem történt meg az, amitől kicsit tartottam előzőleg, hogy a lényeg a látványon és nem magán a zenén lesz. Tökéletesen kiegészítette egymást a kettő, a dalok katarzisa plusz egy löketet kapott a látvány által.
Ugyanígy lettek a már korábban is említett táncosok is beépítve, akik növelték az este színvonalát és kicsit a koncert show-érzetét is. Hol a dalok témáját igyekeztek elénk varázsolni, hogy ,,kellékekként” gyújtottak tüzeket, hol pedig a crowdsurf-ből vették ki a részüket. Nem csak velük találkozhattunk, három hölgy is a színpadra tévedt még egy kis élő szimfonikus beütést adva a daloknak.
Bár a színpad nagy volt és a díszlettől még inkább monumentálissá vált, a zenészek mégsem vesztek el benne. Jeff Ling, gitáros kapta meg a legtöbb reflektorfényt a főhős, Winston McCall után. De Luke Kilpatrick gitáros és Jia O’Connor basszusgitáros is bejárta a teljes teret. Bár Ben Gondon a dobok mögött elég messze volt, a látványos dobogó miatt akarva, akaratlanul is odatévedt az ember tekintete. Végig látszott az összhang közöttük, ami nem is csoda, hiszen a 2003-as indulás óta egyedül a basszusgitáros lett leváltva, de O’Connor is már 2006 óta a csapat tagja. Tökéletesen riffeket hallhattunk, de például az akusztikus gitár is előkerült.
A dallistát igazi klasszikusok alkották, igyekeztek a zenekar legnagyobb slágereit összegyűjteni, ami nagyjából sikerült is. Sokak örömére visszakerült egy medley is a 2006-os Killing With A Smile dalaiból. A legdurvább részeket gyűjtötték össze, hogy kedvezzenek a verekedő szekciónak és a vérbeli rajongóknak is. Előtte még azért Winstont eláztatták egy kicsit, ugyanis a Wishing Wells alatt nem csak a tűzé, hanem a kifutó közepére lezúduló vízé is volt a főszerep. Emberünk egy ponton a küzdőtéren is kikötött, körülötte pedig minél többen igyekeztek valaki nyakába ülni, hogy egy szinten lehessenek vele.
Az igazi durranás (szó szerint és átvitt értelemben is) a visszataps után következett. Ben dobszólója önmagában is megérhet egy misét, de amikor emberünket elkezdték megfordítani, egészen addig, amíg fejjel lefelé nem dobolt, az egészen elképesztő dolog volt. Persze le lehet szólni, hogy onnan lehet tudni, hogy egy zenekar kimerítette kreativitását, hogy a dobosát fejre állítja, de úgy gondolom, hogy ez ettől függetlenül egy hatalmas teljesítmény és látványelemnek sem utolsó. Arról nem is beszélve, hogy egy idő után nem csak a forgató szerkezet, de az egész színpad is lángolt. Amikor pedig már felcsendült a Crushed, McCall kiemelkedett a kifutó közepéből és már egy tériszonyosoknak kihívást jelentő magasságból kezdett el énekelni. Az összes pirotechnika be lett vetve, minden égett, miközben Ben forgott össze-vissza és a felemelt színpadelem aljáról is ömlöttek a szikrák. Itt már tényleg nem tudtam néha, hogy hova nézzek, de ez nem is volt baj. (Fázni mindenesetre nem fáztam.) Ezt követően a teljes zenekar a kifutó elejére sétált és megköszönték az estét, valamint azt a rengeteg energiát, amit kaptak. A közönség kérés nélkül rázendített a Wild Eyes dallamára, melyből hamar kikerekedett a show tökéletes befejezése.
Ha van olyan este, amit még egyszer szívesen átélnék az elsőtől az utolsó percig, akkor ez határozottan olyan volt. Szentül hiszem, hogy mind a The Amity Affliction, mind pedig a Thy Art Is Murder megérdemli, hogy ekkora színpadokon játsszon, az pedig nem is kérdés, hogy a Parkway Drive a legnagyobb arénák megtöltésére is alkalmas. Alig várom, hogy mindhárom zenekar visszatérjen hozzánk és újból ezekhez hasonló pillanatok részesei lehessünk.
A koncerten elhangzott dalok:
- Carrion
- Prey
- Glitch
- Sacred
- Vice Grip
- Horizons
- Cemetery Bloom
- The Void
- Wishing Wells
- Killing With A Smile Medley (Gimme a D / Anasasis (Xenophontis) / Mutiny / It’s Hard to Speak Without a Tongue / Smoke ‘Em If Ya Got ‘Em / Romance Is Dead)
- Idols and Anchors
- Chronos
- Darker Still
- Bottom Feeder
Ráadás:
- Drum Solo
- Crushed
- Wild Eyes
Írta: Matyi-Szabó Nóri
Credit: Hetessy-Németh Tünde
Szervező: Concerto Music
Kapcsolódó tartalom:
The Amity Affiction koncertfotók 2025.11.08. Budapest, MVM Dome