Heilung, Zeal & Ardor – A maximális eksztázis – koncertbeszámoló
(Heilung, Zeal & Ardor koncertek, 2024.09.09. Budapest, Barba Negra)
Megvan az a pillanat, amikor meglátod egy koncert plakátját az utcán, vagy egy közösségi média posztban, eseményben a buli borítóképét, és azonnal érzed, hogy ez érdekel? Teljesen mindegy, hogy hallottál-e bármit is az adott előadótól, tudod, hogy valami bevonz, észrevétlenül és megmagyarázhatatlanul magával ragad. Ezt tapasztaltam már hónapokkal ezelőtt, amikor értesültem a Heilung koncertjéről, és végül úgy adódott, hogy meg is nézhettem második budapesti fellépésüket a Barba Negraban – a megérzésem pedig nem csalt, ezt a rituálét tényleg kár lett volna kihagyni! A bandát ezen a turnén a Zeal & Ardor kísérte, akiket nem is sértenék meg az előzenekar titulussal, olyannyira komplex volt a műsoruk.
A Manuel Gagneux gitáros-énekes szólóprojektjeként indult Zeal & Ardor immáron negyedszerre jutott el Budapestre. A zenei stíluskavalkád miatt egyszerűen csak avantgárd metált játszó zenekarként hivatkoznak rájuk. A 18:45-ös kiírt kezdést szigorúan betartották, én pedig a másfél perces intrójukról / kezdő dalukról, színpadra lépésük pillanatairól sajnos lemaradtam. A Spotifyon kiemelkedő hallgatottságot elért Götterdämmerung című dalukkal rúgták be a bulit, ami lehengerlő kezdésnek bizonyult. Krákogós-hörgős vokáltémák, a ritmusszekció döngölése váltakozott a kiállásokban jól érvényesülő tiszta énekkel, a zenekar energiái pedig azonnal magukkal ragadtak minket. A frontember mellett két férfi vokalista tette még színesebbé a dalokat, a több szólamban éneklős részekkel igéztek meg leginkább, például a lecsillapodós To my ilk című szerzeményben.
A hattagú zenekarból mindenki óriási beleéléssel, vérprofin tette hozzá a műsorhoz a saját részét. Külön öröm volt, hogy a hang keverése is jól sikerült, pedig egy ennyire változatos zenei megoldásokkal, stílusváltásokkal operáló zenekarnál könnyen katyvasszá válhatott volna a hangzás. A kitűnő hangmérnöki munkán túl a Zeal & Ardor fellépése attól lett igazán teljes, hogy a fénytechnikát is másodpercre pontosan megtervezték minden egyes dalhoz. Felüdülés volt látni, hogy a háttérben kifeszített zenekari logóba is illesztettek fényforrásokat. Miközben a lábdob géppuskaként dördült az egyik dalban, a fények ennek ütemét követték a színpad szélétől a közepéig haladva, ami persze önmagában nem egy megoldhatatlan, különleges effekt, viszont a koncert 45 percében ugyanez a precizitás volt jellemző a látványtechnikai megoldásokat illetően.
A Devil Is Fine közben átfutott rajtam pár vallással kapcsolatos gondolat, aztán megpróbáltam újra a színpadi történésekre koncentrálni, és fel is tűnt, hogy a dal végén a basszeros és a gitáros kicsit mintha félrejátszottak volna, az összhang pár pillanatra felbomlott. A gőzhenger azonban megállíthatatlannak bizonyult, az I Caught You és a Clawing Out zárásként alaposan szétszedett minket. A zenekar megköszönte a lehetőséget a Heilungnak, és az outro közben szimpatikusan integetve vonultak le a színpadról. Kitűnő hangzás, tűélesen beprogramozott fénytechnika, remek, változatos dalok, és az érdeklődést végig fenntartó előadásmód keverékéből adódóan nem is tudnék mást mondani, minthogy a Zeal & Ardor kihagyhatatlan legközelebb is, ha erre járnak!
A félórás átszerelés idejére óriási függönnyel takarták el a színpadot, amivel megóvták a Heilung produkcióját övező misztikumot – kicsit kiábrándító lett volna végignézni, ahogyan megteremtik az erdős színpadképet különböző elemeket pakolgatva az ügyeskedő roadok. A várakozás alatt madárcsicsergés hangjai, az erdő neszei hallatszódtak, ami megnyugvást hozott egészen addig, míg a kiírt kezdés előtt picivel el nem húzták a függönyt, és betekintést nyerhettünk a Heilung erdős színterébe.
Hatalmas ováció és lelkesedés fogadta már ezt a látványt is, majd megjelent Kai Uwe Faust, a rituálé vezetője, a sámán. Izgalmas volt 5-10 percen keresztül követni a szakállas frontembert levelekkel is díszített fejfedőjében, ahogyan akkurátusan a színpadon található összes hangszert, minden színpadi elemet, önmagát és a közönséget is végighintette a kezében található füstölővel.
Innen már a hozzám hasonló tudatlanoknak is nyilvánvalóvá válhatott, hogy ha csak a ráhangolódás, a megfelelő atmoszféra kialakítása ennyi időbe telt, akkor itt tényleg nincs más esélyünk, mint átszellemülni, átengedni magunkat ennek a felszabadító, meditatív utazásnak. Azt tapasztaltam, hogy annyira jól sikerült az intro előtti hangulatteremtés, hogy senki le se vette a szemeit a pódiumon történtekről, és miután a Heilung többi zenésze, illetve az összes színpadi szereplő is csatlakozott, már annyi impulzus ért minket, hogy ez lehetetlennek is bizonyult.
Nagy körbe állt minden előadóművész, és az Opening Ceremony című szerzemény angol nyelvű szövegét közösen, erőteljesen elmondva hivatalosan is belekezdtek a rituáléba. Az In Maidjan kürtös kezdése után a dobok lüktetése adta meg a tempót a törzsi zenebonához, a dalszövegek közös kántálásához, és a felszabadult kurjongatásokhoz. Annyira magával ragadó volt ez a fajta szabadság, amit már a 12 és fél perces (!!!) kezdő dalban is megtapasztalhattunk a színpadon transzállapotba kerülő művészektől, hogy csak elismerően bólogatni tudtam akkor is, ha épp mögöttem egyes rajongók ugyanolyan elánnal üvöltötték, krákogták, csujogtatták ki magukból a bennük felgyülemlett energiákat. Bizony, ilyen is volt, de összességében inkább azt éreztem, hogy a műsor nagy részében maximális figyelemmel, koncentrációval azon volt a közönség, hogy mindent megfigyeljen a Heilung intenzív szertartásából. Megpróbálták a művészekhez hasonlóan átérezni a zenét, és az együttlétünk néhol súlyosabb, nehezebben befogadható pillanatait, illetve a relaxált, megnyugtató, felszabadító momentumait is.
A sámán frontember gurgulázós, a manapság gégemikrofonokból elővarázsolható gépies torokéneklésével vitte a prímet a koncert nagy részében. Egyik fő zenésztársa, Christopher Juul a kürt fújásával, különböző csörgők, dobszettek püfölésével és vokáljaival támasztotta alá a produkciót – és megfigyelésem szerint nem is annyira elbújtatva voltak előtte modern elektronikus hangszerek / mixer is, amiket csavargathatott a megfelelő hangzások elérése érdekében. Az első számú énekesnő, Maria Franz hihetetlen hangmagasságokban, szoprán hangfekvésben csűrte-csavarta énektémáit, dobolt, vagy speciális vonós hangszeren húzta el az adott nótákat.
A zenészeken kívül természetesen megemlítendőek a Heilung harcosai is, akik egyes dalokban fegyverrel, néha alakzatokban állva, félmeztelenül, átszellemülve, de mégis koreográfia szerint mozogtak, és tették még bővebbé a látványvilágot és emelték a performansz hangulatát. Néha megnyugtató volt a jelenlétükhöz nézőként is csatlakozni, máskor az őrületbe, szorongásba húztak minket magukkal, például amikor egy áldozás részesei lehettünk a sámán által, vagy tüzes artista bemutatóba hajlott egy-egy dalnál a színpadi történés – szóval mélybe húzott, máskor magasba repített a majd kétórás szeánsz. Irigylem azokat, akik az első sorokból nézhették végig mindezt, ugyanis a színpad minden szereplőjét érdemes volt tetőtől talpig megfigyelni, a ruházatuk, az arc- és testfestéseik, a kellékek és hangszereik minden egyes részlete rejtett izgalmakat.
A Heilung turnézenészeként vagy harcosaként nem akárkik csatlakozhatnak, a budapesti koncert azonban mégis különleges lett több dolog miatt is. A koncert vége felé, a Galgaldr című dal közben egy addig nem látott karakter körözött a színpadon, akiről később kiderült a zenekar Instagram posztjából, hogy a Mayhem / Tormentor frontember, Csihar Attila volt az – állítólag a Heilung történetében először engedtek színpadra olyan résztvevőt, aki nincs benne a turnéműsorban.
Ezen kívül a koncert legvégén, a rituálé befejezésekor a sámán Kai egy egyáltalán nem várt, tisztán kimondott “köszönöm!” elmormogásával tette fel az i-re a pontot számunkra – perceken keresztül szűnni nem akaró tapsvihar, ováció, kiabálás zúdult a transzállapotból éppen csak visszatérő zenekartagokra, amely köszönetnyilvánításra szintén úgy hivatkoztak a posztjukban, hogy a banda históriájában mi voltunk a leghangosabb publikum. Ez tényleg nem semmi, meg lettünk babonázva teljesen, és való igaz, hogy a Heilung performansza maradandó, örök élményt nyújtott. Ugyan az este előtt, bevallom, nem éreztem, hogy lenne türelmem végighallgatni kellő figyelemmel a dalaikat, de a koncert csak megerősített abban, hogy még szükségem lehet rájuk a későbbiekben is – elmélyülni, átszellemülni, gyógyulni a szerzeményeik által, felfedezni zenéjük mélyebb rétegeit.
Írta: Tüzes Mátyás
Credit: Hetessy-Németh Tünde
Szervező: H Music Hungary
Kapcsolódó tartalom: