Lehengerlő svéd diadal – In Flames, Arch Enemy koncerten jártunk
(In fLames, Arch Enemy 2024.10.23. Budapest, Barba Negra)
Majdnem egy évvel ezelőtt jelentették be, hogy a Rising From The North turné keretein belül a svéd melodikus death metál szcéna három jól ismert zenekara együtt érkezik a Barba Negra Red Stagere. A buli már nyárra teltházas lett, a jegyekről lemaradó fanok pedig nagyobb koncerthelyszínért epekedtek, de végül maradt minden az eredeti tervek szerint. Az In Flames és az Arch Enemy a co-headline turnéjuk különleges vendégeként a Soilworköt hívták bemelegítésnek, így érdemes volt időben érkezni.
Míg a két főzenekartól már huszonéve is hallgattam egy-egy dalt, és a munkásságuk sem teljesen ismeretlen számomra, a Soilworknek csak a neve rémlett innen-onnan, így könnyű szívvel fogadtam el a tényt, hogy csak a záróakkordjaikra értem a Red Stagehez. A 40 perces szettjüket követően 25 perces színpadi tereprendezés következett, amit a közönség nagy része is kihasznált italozásra, levegőzésre. A Motörhead Ace of Spades című dalának felcsendülésénél már jól tudtuk, hogy ideje bemenni a sátorba, hiszen pillanatokon belül színpadra lép az Arch Enemy!
A Deceiver, Deceiver első taktusai pulzáló fénytechnikával kiegészülve fergeteges koncertindítónak bizonyult. A húrnyűvők mellé egy hatalmas dobbantással érkezett meg Alissa White-Gluz énekesnő, aki kék hajával, különleges fellépőruhájával és kegyetlen hörgéseivel kapásból elvarázsolt minket. A dalszövegek sorai közti szünetekben kézmozdulatokkal is hergelte, biztatta a közönséget, hogy adjanak bele mindent, aztán azonnali váltásokkal morgott tovább megállíthatatlanul. A hangzás az első pár dalnál még döcögött, a gitárok arányos megszólalásának a hiányosságai főleg a szólótémáknál voltak igazán feltűnőek, de ezen a téren dalról-dalra jobb lett a helyzet.
Alissa az első dalban tapasztalható izgágasága után kissé meglepő módon inkább a dobfelszerelés emelvényét választotta mozgástérként. Ugyan a közönségtől így távolabb került, a melót nem spórolta meg, és a gitárszólók közben is aktívan headbangelt, helyezkedett, és átadta a kibontakozás lehetőségét a zenekar gitárosainak. A fények és a füstgépek is tökéletesen voltak programozva a dalokhoz, így Alissa is jobban járt, hogy később a My Apocalypse közben már visszatért a színpad közepére énekelni, mert nem kellett megküzdenie az emelvény mellől feltörő füstcsóvákkal.
Míg a két évvel ezelőtti koncertjükön az akkor megjelent Deceivers című albumuk tételeire került a fő hangsúly, ezen a fellépésükön még változatosabb dallistával készültek. A 2025 tavaszán megjelenő Blood Dynasty című lemezükről két szerzeményt is hoztak újdonságként a koncert első felében. A Dream Stealer hivatalos verziójához képest élőben Alissa több tiszta énekkel adta elő a refrént, ami kifejezetten tetszett, de mindez csak pillanatnyi fellángolás volt, ugyanis a már jól bejáratott hörgésekkel gurguláztunk tovább a soron következő dalokban is. A koncertet megelőző napokban jött ki a második videóklip a Liars & Thieves című új tételhez is, ami hallhatóan nem tért el a banda bejáratott irányvonalától, így a rajongók tűkön ülve várhatják a márciusi lemezmegjelenést.
A zenekar hangszeres tagjai profin hozták a témáikat, a keresztül-kasul gitárszólózások kifejezetten jól működtek, és a buli második felére a hangzás is kitisztult. A közönség lelkesedését az utolsó pillanatokig ki lehetett használni, az örök klasszikus Nemesis közben óriási fekete, logózott léggömböket is bepaskoltak a pitbe, hogy még több inger és móka érje a publikumot. A közönségtapsoltatás, énekeltetés is működött az Arch Enemy 70 perces szettjének legvégén is, nekem valami mégis hiányzott. Kitűnő zenészek, pazar fénytechnikával kiegészülve egy igazán eklektikus koncertet nyújtottak, Alissa is kitett magáért, énektechnikailag számomra kifogástalan volt, amit hallhattunk tőle. Helyezkedett a színpad minden részén, mikrofonállványt pörgetett, zászlót lengetett, közönséget hergelt, azonban egyáltalán nem tűnt olyan oldottnak és laza mozgásúnak, mint amilyennek a koncertfelvételekbe belenézve más alkalmakkor láthattuk. A frontember kisugárzása ugyan nem volt a helyén ezen az estén, de a zenekar nagyon egyben volt, úgyhogy számunkra legközelebbi látogatásukkor is kihagyhatatlanok lesznek!
Az Arch Enemy elköszönésétől kezdve egy erős 40 percnyi átszerelés következett, majd a magyar rajongók 10 évnyi várakozása után az In Flames lépett színpadra. A szintetizátoros felvezetésből kezdésként a Cloud Connectedbe csaptak bele, és már az első dalból érezhető volt, hogy a főzenekar koncertjén jóval többet fogja a szövegeket kiabálni és énekelni a közönség, mint az Arch Enemynél. Ez nem is annyira meglepő, ugyanis az In Flames mindig is kitűnően vegyítette a gépies, morgós hörgéseket a tiszta énekkel, így a rajongók hol a morcosabb verzékre, hol a fülbemászó refrénekre tudtak megfelelően rácsatlakozni a csordavokállal.
A háttérben kifeszítve egy nagy In Flames logó, illetve a színpad teljes szélességében, vízszintesen futkározó neonfények felváltva pulzálása bőven elegendő volt látványelemekként zenéjükhöz. A lényeg úgyis az volt, amit a 6 zenész produkált, azzal pedig az első hangoktól elégedettek lehettünk, és kifelé is arányosan, kellő erővel szólaltak meg a kezdetektől fogva. Az volt az érzésem, hogy letisztult, felesleges körítésektől mentes, de mégis modern, és pontosan elegendő volt minden tekintetben a produkciójuk.
Érkezett a Take This Life, a Deliver Us, a Paralyzed és az In The Dark, és ahogyan haladtunk előre a dalokkal, úgy érintettünk az In Flames bő 30 éves fennállásának különböző korszakaiból egyre többet. A 16 előadott dal 11 különböző nagylemezükről származott, igazán nagy merítést kaphattunk az életműből – de persze így is kimaradhattak nagy kedvencek. Az egész csapat nagyon energikusan prezentálta a dalokat, Anders Fridén énekesben pedig megvolt az a fajta kettősség, hogy vérprofin, megkérdőjelezhetetlen alázattal, mindent beleadva, a közönséget feltüzelve, de mégis olyan feltűnő lazasággal létezett a színpadon, hogy nehéz volt szabadulni a bűvköréből.
A frontember a dalok között nagy lelkesedéssel dicsérte zenésztársait, sőt, budapesti visszatérésükre is kitért pár mondatban – megmelengette a lelkünket, ahogyan beszámolt a városnézős, illetve gasztronómiai élményeikről. A lazaság célt ért, a koncert közepe táján elhelyezett In Flames “klasszikusokkal” a koncertjük egyre inkább fesztiválhangulatba csapott át. Innentől már nem csupán a circle pitek, állandósult pogózás, hanem egy-egy dalban crowd surf áradat is előfordult a közönségben.
Az In Flames diszkográfiájából csak egy-egy dalt hallgattam rongyosra annak idején, és azok el sem hangzottak ezen a fellépésükön, de még így is teljesen behúzott a koncert dinamikája. Egy-két újabb tétel esetén kaptam csak fel a fejemet azon, hogy az énektémák nem voltak eléggé fogósak – mint ős-In Flames rajongó barátomtól megtudtam, ezt nem is éreztem rosszul… Viszont ezen kívül tényleg lehetetlen bármi rosszat is elmondani arról, amit a majdnem 80 percnyi műsorukkal átadtak nekünk. A buli vége után, friss levegőhöz jutva csak az tudott megfogalmazódni bennem, hogy erről baromi nehéz lesz írni hosszan. Ha valami jó, akkor azt nem is kell túlragozni. Márpedig itt mindenből pont annyit kaptunk, amennyit kellett.
Hiába, a svéd metál továbbra is prémium minőséget, maradandó élményt képes nyújtani. A zenekarokat szeretettel várjuk vissza legközelebb is! Az In Flames érkezhet úgy is, hogy csak a Pinball Mapet nyomják 75 percen keresztül – számomra már nem kérdés, hogy legalább ugyanennyire elégedett lennék velük!
Írta: Tüzes Mátyás
Credit: Hetessy-Németh Tünde
Szervező: H Music Hungary
Kapcsolódó tartalom: