Lux Aeterna – Örök világosság Metallica 1. nap a Puskás Arénában – koncertbeszámoló
(Avatar, Pantera, Metallica 2026.06.11. Budapest, Puskás Aréna)
A Masters of Puppets volt az utolsó normális albumuk…
Az …And Justice for All-on nem szól a basszus…
A négyéves unokaöcsém jobban dobol, mint Lars…
Kirk ugyanazt a szólót játssza minden számban…
A St.Angeren pergő helyett egy olajoskannát használtak…
Lars egy k*csög volt a Napster-ügyben…
Stb-stb.
És persze még sorolhatnánk a szokásos Metallica-kommenteket bármilyen videójuk vagy cikk alatt: mindig voltak, mindig lesznek. Egy dolgot azonban ne veszítsünk szem elől:
A METALLICA 34 ÉVE A VILÁG LEGNAGYOBB ROCKZENEKARA!!! (valószínűleg előtte is, csak arról még kevesebben tudtak)
Játszottak másfél millió ember előtt a rendszerváltott Moszkvában, úgy-ahogy túltették magukat első basszusgitárosuk tragikus halálán, megnyitották a Freddie Mercury-emlékkoncertet, Elton John minden idők egyik legjobb dalának nevezte a Nothing Else Matters-t, kaptak 9 Grammy-díjat, bekerültek a Rock’N’Roll Hall of Fame-be, és eladtak úgy 100 millió lemezt karrierjük során. Úgyhogy tessen nyugodtan ekézni, valószínűleg a legkisebb mértékben nem érdekli már őket. Élik a hatvanas rockerek kellemes életét szerte a világban, miért is idegeskednének ilyeneken. És ez a fajta nyugalom, ami jellemzi a thrash-kvartettet, érezhető a jelenlegi M72 világturnén is. A bandatagok esténként szépen besétálnak a stadionok közepére épült színpadhoz, pacsiznak az eksztatikus állapotban lévő rajongókkal, majd némi kézfertőtlenítés (Hetfield papa esetében pár slukk szivar után) kényelmesen felmennek a körgyűrűre, és nekiállnak lebontani a kedves nagyérdemű arcszerkezetét.
És eljövé a június 11., s bizony mondom néktek, nem tettek másképp a Puskás Arénában sem.
De ne szaladjunk előre ennyire, a matinédélutánra odaérők fél hattól a Brandon Lee hollómaszkjára festett svéd Avatar művészetével kezdhették a hosszú metálestét. A mölndali társaság nem keltett megszeppent benyomást, bár egy ekkora legenda előtt fellépni önmagában is nyomasztó, a korai kezdés sem tette könnyebbé dolgukat. A folyamatosan növekvő létszámú közönség udvarias tapsokkal honorálta a skandináv fáradozásokat, sokan még a dalaikat is énekelték. Az idén 25 éves, leginkább a Marilyn Mansonra hasonlító produkció a bő félórás szett után elégedetten távozhatott.
Fél hétkor nem kisebb név, mint a Pantera (2.0-ás verziója), lépett a színpadra, a rockersereg nagy megelégedésére. Kell ennél jobb program, mint Metallica-koncerten a Walk-ra headbangelni bemelegítésképp? Dehogy. Bár sajnálatosan korán távozott testvérpár Dimebag Darrel és Vinnie Paul nélkül turnézik jó pár éve a legendás társaság, a helyettesítő figurák se kisebb nevek: Ozzy évtizedes harcostársával, az utolsó igazi rockerrel, az előző nap még a Barba Negrában szólóprojektjével randalírozó Zakk Wylde-dal és az Anthrax hétpróbás dobverőjével, Charlie Bennante-val társult Phil Anselmo és Rex Brown, hogy újra felvegye a boxkesztyűt és végigverje a világ dobhártyáit.
Az elmúlt három évben háromszor is felléptek Budapesten, minden alkalommal eloszlatva a kételyeket, hogy van-e egy ilyen hibrid formációnak létjogosultsága. Mert jogosan merül fel a kérdés, hogy ha Ringo Starr és Paul McCartney turnéra indulna két random zenésszel, használhatnák-e a Beatles nevet, vagy a queenes Roger és Brian jól teszi-e, hogy Adam Lamberttel kiegészülve Queen-ként lép fel manapság, valahogy a Panteránál nem érzi ezt a hallgató zavarónak, jó hogy legalább két eredeti tag még él (bár tudjuk, hogy Anselmo úr mindent elkövetett maga ellen, amit csak lehetett), és élőben hallgathatjuk a klasszikusokat.
Szépen el is játszották mindet, csak még hangosabban, mint legutóbb. Felcsendült a Mouth for War, a 5 Minutes Alone, a This Love, a Fucking Hostile, a Walk, sőt, a Cemetery Gates bejátszás alatt az Abbott testvérekre emlékeztető videóvetítés sem maradt el. A minibulit a Cowboys from Hell zárta, és már semmi sem választotta el a fekete sereget az est csúcspontjától.
A kezdődő VB örömére némi mexikói hullámzás, és félórányi átszerelés után felcsendült az AC/DC It’s a Long Way to the Top örökzöldje, hogy az apokalipszis négy lovasa marcona szekuritik fala között, a Youtube-videókról jól ismert módon megérkezzen legnagyobb arénánk küzdőterére. A Jó, a rossz és a csúf szokásos videóbejátszása, az elképesztően hatásos Extasy of Gold témája késztette először kórusdalolásra a teltházas stadiont, majd elkezdődött a kíméletlenkedés.
A Creeping Death rettegett riffje startpisztolyként indította a thrash hosszúhétvége első fő attrakcióját. Több sem kellett a túlélésükért küzdő gladiátorokká változott állójegyeseknek: őrületes fejrázással honorálták a régóta várt metálmisét. A Harvester of Sorrow klasszikusa végképp beindította a rockidőgépet, a metálkoncerteken szokásos, zömében 40-es férfiakból álló közönség elégedetten konstatálta, hogy nem hiába költötte el a havi kosztpénz felét koncertlátogatásra. A név nélküli fekete albumról jött az Of Wolf and Man, majd a ’97-es Reloadról a The Memory Remains. A turnénévadó 72 Seasons és a szintén új If Darkness Had a Son után jött Robert Trujillo és Kirk Hammett sokak által várt produkciója (minden városban egy helyi zenekar számát adják elő legjobb tudomásuk szerint), nyolc éve a Tankcsapda került a budapesti repertoárba, ezúttal egy még régebbi magyar ősmetál banda, a Pokolgép Totális Metál dalát próbálták ledarálni, a közönség legnagyobb meglepetésére. (valljuk be, a Tankcsapda azért nagyobbat ütött). A 2008-as Death Magnetic-ről csendült fel a The Day That Never Comes és a Cyanide. (jesszus, már az is 18 éves lemez!) Kirk elővette a házikedvencét, Greenie nevű Les Paul gitárját, (a Fleetwood Maces cikkünkben többet lehet róla megtudni), és egykori harcostársukra, Cliff Burtonre emlékeztek az Orionnal. Ha már lelassultunk, jöhetett a Nothing Else Matters, majd némi felkonf után indult a nagybetűs metál, a Sad But True. Felrobbanó benzinkannákat idéző pirotechnika színesítette a Fuelt, majd egy jó kis Seek & Destroy és a rockerkedvenc Master of Puppets zárta az estét. Rocksztárjaink végeláthatatlan pengető- és dobverőosztogatásba kezdtek, szépen sorban elköszöntek, elmondták, hogy hogy szeretnek nálunk (jöjjenek gyakrabban), majd az Extasy of Gold rockosított változatára le is vonultak. Talákozó szombaton! (már annak, aki arra hivatalos persze).
Lássuk, mi is a Metallica titka? Bár 45 évvel ezelőtt csak némi Iron Maiden jammelésre keresett társakat Lars Ulrich, hamar összeállt a varázs, remek alkotótársra talált James Hetfieldben, és elkapva a kor szellemét, kőkemény zúzásba kezdtek tizenéves gyerekekként. Cliff Burton tankszerű basszusa, az eredeti szólógitáros Dave Mustaine tekerése, és James kíméletlen riffjei hamar közönségkedvencé tette a bandát a metálosok körében. Mustaine-től való botrányos megválásuk és Burton turnébuszban elszenvedett halála elég ok lett volna, hogy feladják, de inkább a harcot választva, Kirk Hammettel és Jason Newsteddel folytatva érték el az igazi világsikert. Előbb az …And Justice for All robbant be, a zenekar első videoklipjének (is) köszönhetően (a One mára klasszikus klipje felháborította az ős rajongók egy részét, hogy mer egy thrash-banda az MTV-ben szerepelni, grrrr.), majd a 91-es fekete albumuk 31 millió megvásárolt példánnyal minden idők legtöbbet eladott metállemeze lett, megasztárokat varázsolva a hosszúhajú fiúkból. A Thrash-metál Big Four-ja, azaz a négy legnagyobb zenekara, a Metallica, a Slayer, a Megadeth és az Anthrax közül a Metallica érte el a legnagyobb sztárstátuszt karrierje során, ügyesen ötvözve a kemény zenét a fülbemászó dallamokkal, ügyes imageváltásokkal, jó kis botrányokkal, és a lemezek közötti időben kiéheztetett rajongókkal. Sok Metallica-fan a Masters of Puppets-ig veszi komolyan a bandát, utána már csak a „márcsakapénzér’csinálom”-effekttel vádolják őket, de hát hadd ne kelljen már bocsánatot kérniük hogy majd fél évszázaddal a hátuk mögött, még mindig 10 ezrek kíváncsiak rájuk estéről estére. Valószínűleg sosem lesz már akkora slágerük, mint a One, az Enter Sandman vagy a Nothing Else Matters, de semmiképp sem antipatikus a Metallica-jelenség 2026-ban sem. Sőt, sosem tűnt ilyen felszabadultnak a zenekar, kifejezetten élvezik a „felnőttkori” karrierjüket, tét nélkül aratnak minden koncertjükön, kiváló koncertkoncepcióval, tökéletes technikai háttérrel és teljesen vállalható imázzsal.
Kellettek a pofonok az élettől, hogy itt tartsanak. A karrier miatti válások, harcok, gyász(nem)feldolgozások, veszekedések, alkoholproblémák, pereskedések és alkotói válságok mind szükségesek voltak, hogy 60 év felett ilyen lazán és jókedvvel tolják a rocksztárkodást. Örüljünk nekik – mi csak a jó oldalát kapjuk évtizedek óta.
Setlist:
- Creeping death
- Harvester of sorrow
- Of wolf and man
- The memory remains
- 72 Seasons
- If darkness had a son
- Totális Metál
- The day that never comes
- Cyanide
- Orion
- Nothing else matters
- Sad but true
- Battery
- Fuel
- Seek & destroy
- Master of puppets
Írta: Farkas Péter
Credit: Béres Máté
Szervező: Live Nation
Kapcsolódó tartalom:
Metallica METALLICA @ Puskás Aréna, 2.nap koncertfotók 2026.06.13. Budapest, Puskás Aréna
Gojira, Knocked Loose (Metallica) 2. nap koncertfotók 2026.06.13. Budapest, Puskás Aréna