Milyen volt szőkesége, nem tudom már… – Cyndi Lauper a Papp László Sportarénában – koncertbeszámoló
(Cyndi Lauper – Girls Just Wanna Have Fun búcsúturné 2025.02.19. Papp László Budapest Sportaréna)
Olyan öreg vagyok, hogy már emlékszem, amikor úgy ’85 tavaszán, először mutatták be a We Are The World-öt a magyar tévében. Bár mit sem tudtam a benne résztvevőkről, gyerekként is éreztem, hogy ami ott hallható-látható, az valami igazán nagy dolog. És persze feltűnt benne egy mókás hajú, rikácsoló hangú, érdekes ruhájában, furcsán mozgó énekesnő is. Ő volt Cyndi Lauper, a pop kanárimadara, akit addigra – rajtam kívül – már a fél világ ismert, hiszen 1983-ban megjelent She’s So Unusual című lemeze letarolta a slágerlistákat, rajta olyan dalokkal, mint a She Bop, a Time after Time, vagy a szupersikeres feminista himnusz, a Girls Just Want to Have Fun. ’86-ban összejött a siker megismétlése, második albuma, a True Colors szintén jól teljesített, majd az évek során további 10 lemezen hallhattuk egyedi hangját.
Sokrétű tehetségét évtizedek alatt több területen is kamatoztatta: az énekesi pálya mellett színészkedésbe is belekóstolt, ’88-as debütáló filmjében, a Vibrációkban (Vibes) rögtön olyan sztárokkal láthattuk a vásznon, mint Jeff Goldblum, Peter Falk vagy a nemrég elhunyt Julian Sands. Sőt, 2006-ban bemutatott Kinky Boots musicalje nem csak a közönség, de a kritikusok tetszését is elnyerte, majdnem 300 millió dolláros bevételt generálva a Broadway-en.
A sikeres karriert követően kétszeres Grammy-díjas, Emmy-és Tony-díjas New York-i énekesnő úgy döntött, elhagyva a hetedik ikszet, búcsúturnéra indul. Szerencsére Budapestet sem hagyta ki a célállomások listájáról, így február 19-én először lépett magyar közönség elé Cyndi Lauper.
A kb. fél háznyi rajongó és érdeklődő, miután elviselte az előzenekarként fellépő DJ-hölgyet („Ezért ő pénzt kap?” – kérdezte a mellettem álló úr a feleségétől), 9 órakor örömmel fogadta, amiért eljött. A zöld parókában megérkező világsztár és zenekara rögtön a már említett She Boppal rúgta rá az ajtót a vegyes összetételű nagyérdeműre, hogy a Kincsvadászok című gyerekfilmből is ismert The Goonies ‘R’ Good Enough következzék, majd a szintén első lemezéről származó Prince-feldolgozás, a When You Were Mine győzze meg végleg a közönséget, jó programot választott az estére.
A Roy Orbison-cover Drove All Night-ról megtudtuk – lemondva arról, hogy a telefonja tolmácsol majd neki – hogy számára ez egy feminista kinyilatkozás, mert ha egy nő vezetni tud, az bizony a szabadságot jelenti. A Who Let the Rain-ben a dal felénél, a színpadról eltűnő Cyndi-t az előre sompolygó két vokalista helyettesítette, hogy a dal a híres Iko-Iko-ba mehessen át. A művésznő új szettben, rikító sárga hajjal és ugyanilyen ujjú zakóban jelent meg, hogy befejeztesse csapatával a dzsemmelésbe átment muzsikálást.
A Funnel of Love, Wanda Jackson száma alatt fekete-fehérbe váltott a háttérvetítés, majd öltöztetője segítségével, parókájától és a zakótól megszabadulva egy szál kombinében és combfixben láthattuk az önbizalomhiánnyal nem vádolható 71 éves művésznőt. Hosszan mesélt a New York-i gyerekkoráról, ahol nők között nevelkedett, és szomorú sorsú Sally nevű szomszédjuk galambtenyészetéről, amelyről dalt is írt. Következett hát a rajzfilmes vetítéssel kiegészített Sally’s Pigeons. Gene Pittney dalaként jelentette be az I’m Gonna Be Strongot, hogy egy előre felvett, de spontánnak tűnő színpad mögötti átöltözős videóval vezesse fel a felhős háttéres Sisters of Avalont. A vad tánccal kezdődő Change of Heartban bemutatkozhatott a zenekar, színes képek előtt szólóztak a muzsikusok. A Time After Time alatt a világsztár kérésére, a koncert egyik csúcspontját előidézve, telefonfény-áradatba öltözött a nézőtér. A The Brains (nem a magyar zenekar 😉 ) dala, a Money Changes Everything zárta a koncert hivatalos részét.
A szokásosnál kicsit hosszabb visszatapsolási szünet után a Shine-nal kezdődött a ráadás, melynek elején a művésznő nem nagyon találta el a hangnemet, a fülmonitorjára mutogatva jelezvén a technikusnak az anomáliát. Mire a közönségen keresztül az aréna közepén felállított kisszínpadhoz ért, nagyjából sikerült is megoldani a technikai malőrt.
A kisszínpadon bemutatott performance azonban minden hiányosságért kárpótolta a rajongóvá vált nézősereget: ventilátorok által a magasba fújt, a szivárvány minden színében irizáló selyemkendővel mutatott be táncot az est főhőse, könnyeket csalva sokak szemébe. Az LMBTQ-közösség himnuszaként ismert True Colors méltóképp tette fel a pontot az évtizedek óta az emberi jogokért és a nők egyenjogúságáért harcoló énekesnő koncertjére.
Levezetésként következhetett a záródal, a negyvenéves karrier legnagyobb dala, a Girls Just Want to Have Fun. A közönség által túrórudiba öltözött teletubbikként definiált színpadkép azonban többet takart holmi pöttyös vizuális vicceskedésnél. Yayoi Kusama, idén 95 éves japán művésznő világhírű alkotása kelt életre előttünk, a pöttyös nejlonruhák és a pöttyös háttérkép mind a távol-keleti alkotó híres pöttyös műveiből lettek kihalászva, piros-fehér látványorgiával feledtetve a szintén kicsit hamisan előadott világslágert.
A rettentően szimpatikus és kedves Cyndi Lauper bevette Budapestet és tovább is állt, hogy utánunk Lengyelország és Csehország, majd Európa több országa felé vigye tovább a feminizmus és elfogadás zászlaját. Örülünk, hogy bennünket is útba ejtett. Kanáripower forever!
Írta: Farkas Péter
Credit: Balázs Adrienn, koncertmagazin.hu (Telefonos fotók)
Szervező: Live Nation
