Teltházas koncertet adott a Pet Shop Boys a Budapest Parkban!
(Pet Shop Boys koncert 2022.07.06. Budapest Park, koncertbeszámoló)
A Pet Shop Boys-szal való kapcsolatom nagyon intenzíven indult. A legelső műsoros audió kazetta, amit vásároltam a brit duó harmadik albuma, az Introspective volt. Emlékszem, hogy a 80-as évek végén a család sárga Dáciájában addig hallgattuk ezt a kazettát, amíg a szalag szabályosan rongyossá nem vált. Neil Tennant és Chris Lowe, azaz a Pet Shop Boys karrierje nagyon erősen indult. Az első három albumról kimásolt kislemezek hosszú időre kibérelték a slágerlisták legfelső helyeit. A stílusuk nagyon hasonló volt a Depeche Mode-éhoz és a korszak hasonló jelentős szinti pop formációihoz, de valahogy átlengte őket az angol elegancia és a szofisztikáltság és a megmagyarázhatatlan jó kedv. A Music Television naponta tucatnyi alkalommal adta le a Domino Dancing, az It’s a Sin és az Always on My Mind hangulatos klipjeit. Ebből az időszakból minden dalukat imádtam, egyszerűen nem tudtak hibázni.
A 90-es években még egyszer megütötték a főnyereményt, amikor feldolgozták a Village People Go Westjét. Ekkor hónapokon keresztül megint kirobbanthatatlanok voltak a slágerlistákról, a diszkókból és a házibulikból. Sajnos ez dal nekem már egyáltalán nem tetszett. Az eredeti verziót sem szerettem igazán, de a feldolgozást talán még kevésbé.
Hosszú évekre teljesen el is felejtettem a zenekart, de a 2018-as Szegedi Ifjúsági Napokon meglepve konstatáltam, hogy még léteznek és a nagyszínpadon játszanak.
Igaz, hogy a fellépés nem nagyon tetszett (nem szólt jól, és valahogy öregesnek és olcsónak tűnt), de lehetett érezni, hogy a zenekar varázsa még nem kopott meg. Sok ezer ember bulizott önfeledten a régi slágerekre, szép számmal olyanok is, akik a dalok megírásakor még meg sem születtek.
Bár úgy gondoltam, hogy nem fogom többet őket látni élőben, úgy alakult, hogy ott lehettem a Budapest Parkban és újra megnézhettem az angol kettőst.
A kezdés előtt a Budapest Park nézőtere már teljesen teli volt emberekkel, kis túlzással már egy söröspoharat is nehéz lett volna leejteni. Régen láttam már ilyen nagyszámú közönséget összegyűlni itt. A kezdés előtt fél órával már nagyon nehéz volt a keverő állásig előre verekedni magamat. Sok-sok rosszalló pillantás kereszttüzében mégis sikerült ezt megoldani. A hatalmas tömeg pedig igazán befogadó volt az este folyamán, látszott, hogy nagyon várták már az angolokat. A hangzás már az első perctől fogva tökéletes volt és a hatás nem is maradt el, a közönség már a hosszú intro alatt táncba kezdett. És az utolsó dalig nem is hagyták abba.
Az intro egyszerre sejtelmes és monumentális dallamai megszakítás nélkül váltottak át a Suburbia kezdősoraiba, a közönség pedig a teljes extázisba.
A Pet Shop Boys mindig erős volt abban, hogy az egyszerű pop zenei anyagokat képesek voltak valami sokkal mélyebb, de mégis emészthető tartalommal megtölteni. Tették ezt úgy, hogy nem áldozták fel a tömegszórakoztatást a művészet oltárán, közben pedig úgy érezhettük, hogy valami igazi, mély tartalmat is kapunk. A külsőségekre is igaz náluk, hogy ami egyszerű, az attól még lehet nagyszerű.
Az első dalok alatt csak Neil és Chris voltak a színpadon, mindketten egy-egy furcsa maszkot viseletek. Neil szinte mozdulatlanul énekelt végig 2-3 dalt, maximum a színpadra kihelyezett villanypóznát ragadta meg időnként, de a maszk levétele igazi mágikus pillanatnak bizonyult.
A háttérvetítés is inkább vonalakból egyszerűbb formákból állt, de mégis nagyon működött.
Amikor már épp elkönyveltük volna, hogy csak a 2 ős Pet Shop Boys tagot nézzük egész a koncert végéig, jött a meglepetés, láthatóvá vált a színpad hátsó traktusa, ahol több háttérzenész is helyt kapott. A kísérő zenészek teljesítményéről itt most túl sokat nem tudnék elmondani, egyrészt, mert a Pet Shop Boys koncertje jócskán (eufémizmus) tartalmaz előre felvett részeket. Kis túlzással néha csak a dalokat átkötő szövegek volt élők. 🙂 Az egyik énekes/szintis/dobos hölgy esetében még azt is megkérdőjelezem, hogy valaha játszott már igazi hangszeren.
De mivel a Pet Shop Boys tagjai nyilvánvaló zenei zsenik és ezt már számos szituációban bizonyították és mivel ez a fajta előadás általában sok-sok előre felvett anyag lejátszásával történik, igazából mindegy, hogy aki a színpadon van mennyire jó zenész. Az egész sokkal jobban hasonlít egy előre elkészített DJ mixre, mint egy koncertre, de ez a mix ezen az esetén egészen zseniális volt.
A setlist természetesen elsősorban a legnagyobb slágereket tartalmazta, hiszen a turné elnevezése (Dreamworld – The Greatest Hits Live) sem hagyott kétséget, hogy mire kell számítanunk. Egyébként elképesztő, hogy a dalok milyen jól vannak meghangszerelve. Így a koncertek folyamán is megfelelő mennyiségű új élmény éri a hallgatót. A Where The Streets Have No Name/I Can’t Take My Eyes off You meshup szabályos katarzist okozott nálam. A másik nagy kedvencem a Left To My Own Devices is kicsit újragondolva hangzott el. Imádtam ezt a verziót is. A Domino Dancing előtt Neil elmesélt egy nagyon frappáns sztorit, hogy miről is szól és hogyan született a dal. Kicsit kétlem, hogy ez a valódi háttere ennek a dalnak, de azért nagyon tetszett ez a felvezetés. A koncert közepe felé egy akusztikus gitáros lírai blokk is be lett építve, hogy mindenkinek legyen lehetősége elszaladni még egy sörért mielőtt a az igazi nagyágyúkból összerakott utolsó szakaszhoz értünk volna. Az este legnagyobb dobásai természetesen a koncert végére tartalékolt It’s a Sin és a Go West voltak. Az előbbi hihetetlen hatásos élőben, már-már úgy éreztem magam, mint egy Depeche Mode koncert. Aki ismer, az tudja, hogy ez nagyon nagy dicséret a részemről. Az utóbbit pedig most sem sikerült megkedvelnem.
A ráadásra maradt a West End Girls és a Being Boring és az elköszönés.
A Budapest Park nagyjából 10 ezer nézője egy olyan igazi nyári házibuli élménnyel lett gazdagabb, amilyenből soha nem elég.
Koncertbeszámoló: B.T.
Fotók: Közönség soraiból.