Tool, Night Verses – Utazás az ismeretlenbe ismerős útitársakkal – koncertbeszámoló
(Tool, Night Verses koncertek Budapest 2024.06.13. Papp László Budapest Sportaréna)
A Tool két évvel ezelőtti, lehengerlő budapesti koncertjük után ismételten a Papp László Budapest Sportarénába hívta rajongóit egy nem mindennapi szeánszra. A helyszín, az ültetett elrendezés és a főfellépő zenekar nem változott, adódhatott a kérdés, hogy mennyiben lehet más a koncert, mint 2022-ben volt? Újabb lemez híján abban lehetett reménykedni, hogy a setlisten csavarnak ezt-azt, de mi lesz, ha mégsem? Nem volt érdemes sokat morfondírozni ezeken a kérdéseken, ha a Tool jön, menni kell és kész! A zenekarnál, amelynél több mint 10 évet kellett várni az utolsó két albumuk közt, és a magyarországi fellépéseik közt is, bizony érdemes kiemelt történésként tekinteni rájuk a koncertnaptárunkban – főleg, hogy elhozták előzenekarként a Night Versest is! Egyértelműen jobb előjelnek bizonyultak ők, mint múltkor a Brass Against, így még nagyobb elánnal érkezhettünk időre az Arénához.
A kaliforniai Night Verses triója pontban 19:30-kor került színpadra, a színpadi fények csak őket világították meg az egész teremben – olyan sötétség borult a közönség soraira, hogy a percekkel később érkezők csak mobilfények segítségével találhatták meg helyeiket. Az instrumentális zenét kimaxoló hármas a rock / metál különböző alműfajait keveri szemtelenül – alternatív metál, space rock, progresszív metál, djent, és sok-sok egyéb besorolás megállja a helyét esetükben, a kísérletezés hajtja a brigádot előre, és élőben is remekül átjön ez a jól megtervezett rendetlenség. Hátul a kivetítőn csak egy nagy Night Verses logót láthattunk végig, így a figyelmünket maximálisan az ezerrel tekerő zenészekre fordíthattuk.
Nick DePirro gitáros ujjbegyei nem sokat pihenhettek, dalokon belül is olyan éles váltásokkal operáltak, hogy még hallgatóként is nehéz volt követni az eseményeket. A gitárosnak nem csupán a komplex témákra, hanem az effektpedáljának megfelelő pillanatokban történő használatára is állandó figyelmet kellett szentelnie, szájtátva és füleinket hegyezve figyelhettük a folyamatosan változó hangulatokat, amiket előidéztek. Lassabb, kalandozós, idegnyugtató témákból szürreális váltásokkal, a semmiből gyorsítottak pofátlan sebességre, és ebből a végtelenül izgalmas bizonytalanságból nem is engedtek minket szabadon 30 perces szettjük során. Külön kiemelném még a dobost, Aric Improta a pár ütemnyi szünetek során felállt a dobszerkó tetejére, és hatalmas üvöltésekkel próbálta felhergelni a közönséget és önmagukat is. Ezek a srácok tényleg a teljes zenei őrületet prezentálták, kellő erővel és jól is szólaltak meg, úgyhogy az utolsó két lemezük anyagaiból válogatott 7 dalnyi bemutató végén őszinte elégedettséggel köszönhettük meg nekik fáradozásaikat.
Többen is állítólag a Night Verses miatt váltottak elsősorban jegyet a koncertre, és a bulijuk után ezen nem is csodálkozom. A Tool szellemiségéhez és zeneiségéhez sokkal jobban illettek, mint a Brass Against két éve. Fellépésük után kaptunk 25 percet, hogy kinyújtóztathassuk magunkat még a Tool előtt. A várakozás során többször is elismételték, hogy a mobiltelefon / kamera használata szigorúan tilos lesz a koncert közben – ha valaki ennyi figyelmeztetés után sem tudta mindezt megállni, és emiatt bajba keveredett később, azok bizony meg is érdemelték. 20:25-kor pedig elindult az intro.
A Tool zenészei különösebb bevonuló ceremónia nélkül elfoglalták helyeiket hangszereiknél, a punk tarajos hajú, festett arcú Maynard James Keenan énekes hátrébb, a dobos melletti emelvények egyikén igazi felspannolt ketrecharcosként mozogta be a rendelkezésére álló teret. Mire mindenki készen lett, azonnal a 10,000 Days lemezről a Jambi ropogós gitárriffjei dübörögték be a Sportarénát. A színpad szélességében elnyúló, hatalmas kivetítőn ezzel párhuzamosan beizzították a dalhoz készült vizuált, a Tool szimbolikájában használatos heptagram is leereszkedett a magasból, így meghívást és bebocsátást nyerhettünk a kollektív tudattalan zenekar általi értelmezésébe, átadhattuk magunkat a tapasztalásnak. A küzdőtéren elhelyezett székeken ha jól láttam, gyakorlatilag az első dal feléhez érve már minden szektorban álltak az emberek, de ezzel nem is volt gond, hiszen csak a kameráknak nem szabadott előkerülniük!
Az első dal után a frontember beköszönt nekünk, próbált egy minél hangosabb visszajelzést kicsikarni a tömegből, majd atyáskodva emlékeztetett és kért mindannyiunkat, hogy tényleg ne telefonozzunk, hanem legyünk jelen, vegyünk részt velük egy fantasztikus utazásban. Előre jelezte, hogy a koncert végén lesz lehetőség felvenni az utolsó dalt, amennyiben jól viselkedünk – még ha a legjobb szándék is vezérelte abban, hogy ismertesse a játékszabályokat, nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy tulajdonképpen hülyegyerekekként voltunk kezelve. Ha viselkedsz, megjutalmazlak – ennyi szájbarágás és fegyelmezés után azonban tényleg valódi örömöt és beteljesülést érezhetett az, aki a bő 2 órás koncert legvégén elővette a telefonját, és felvételeket készített?
A másodikként elhangzó Fear Inoculumnál még úgy éreztem, az énekes torkának is be kellett melegednie, itt még voltak kisebb félrecsúszások, de a koncert további részében már nem lehetett panaszunk az énekteljesítményére. A különböző énekeffektek is jól tudtak érvényesülni, illetve az oldalára erősített megafon használata is színesítette produkciójának tárházát. A bohókás Maynard James Keenan amikor épp nem énekelt, akkor állandó harci készültségben toporzékolt az általa használt emelvényein, vagy ha olyan kedve volt, dobolgatott ujjaival a dobogó szélén. Ha hosszabb instrumentális részek jöttek, akkor egész egyszerűen csak levonult, és hagyta, hogy a három hangszeres kiteljesedhessen, és csak rájuk, illetve a háttérvetítésre koncentrálhassunk.
Justin Chancellor basszusgitáros volt az, aki leginkább próbálta feltüzelni kisebb hangszeres üresjáratai során a közönséget, Adam Jones gitáros pedig rendíthetetlenül hozta a húsbavágó riffeket. A színpadi show minden egyes pillanata az adott dalokhoz volt megkomponálva, így sok spontán momentumra nem számíthattunk, viszont annál jobb volt tapasztalni, hogy mennyire tökéletesen együttműködött a fénytechnika az adott ritmusban érkező riffekkel. A koncert elején a Fear Inoculum és a 10,000 Days tételei váltogatták egymást, hogy aztán az Intolerance erejéig visszaugorjunk a bő 30 évvel ezelőtt megjelent első albumig. Jó volt látni, hogy sokan ezeknél a régebbi, ‘90-es években keletkezett daloknál éreztek igazi eufóriát. A Tool “slágerének” mondható Schism a budapesti koncert előtt nem sokkal került be a koncertműsorba, és vitathatatlan, hogy nagyon magával ragadó az alapriff, aminek a felcsendülése óriási lelkesedést okozott a rajongóknak.
A kb. 80 percig tartó első rész záródala a The Grudge volt szintén a Lateralus albumról, amit szünet követett, aminek az időtartamát a kivetítőn is látható visszaszámlálás jelzett. A 12 percnyi szusszanás után a 62 éves dobos, Danny Carey egy különleges, világítós ruhában jelent meg a színpadon, és csörömpöléssel csalogatott vissza mindenkit a folyosókról. Majd beült impozáns dobszettje mögé, máskor tekergette a mellette lévő óriási kütyün a potmétereket, hogy olyan elektronikus zenei témákat csikarjon ki a felszerelésből, amire rá tudott szólózni. Egészen elképesztő volt figyelni, ahogy megbabonázott minket a dobszólójával, és bőséges üdvrivalgással adtuk tudtára, hogy imádtuk, amit művelt! Majd ismét csatlakoztak hozzá húrosok, és folytatódott a Flood és az Invincible című dalokkal a koncert.
Az előadás egészére jellemző volt, hogy a fények halálpontosan, ütemre illően pulzáltak, a lézerek használata is ízlésesen, épp elegendő mennyiségben lett szétszórva a műsorban. A kivetítés pedig monumentális, megigéző volt. Láttunk sok alakot, alaktalant, emberit és nem emberit, földit és földönkívülit – leírni és elmagyarázni lehetetlen, hogy mennyi mindent, megérteni pedig talán még nehezebb. Minden elem hozzásegítette a nézőket / hallgatókat a módosult tudatállapot eléréséhez. Az egyik dalhoz visszafogottabb látvány, míg egy másiknál sokkal hevesebb, szimbolikájában is bővebb, ingerdúsabb vizuál következett, éppen olyan, amilyet az adott dal megkívánt. Volt, hogy a színpadon megidézett homokviharban érezhettük magunkat, máskor az emberi testet szedtük kis darabjaira. Annyira jól megkomponáltak, ízlésesek és elegendőek voltak a dalokat kiegészítő vetítések, hogy a Flood című szerzeményben kiszórt konfettieső már olcsó parasztvakításnak, feleslegesnek érződött számomra.
Az utolsóként elhangzó Stinkfistre az ígérteknek megfelelően elő lehetett venni a mobilokat, sokan éltek is a lehetőséggel, és a bő 2 órás játékidő végére kellőképpen elfáradhattunk az ülőhelyeinken ülve / állva – ingergazdag, ütős koncert lévén ez nem is volt csoda. Az viszont annál inkább, hogy legtovább a dobfenomén Danny Carey búcsúzkodott tőlünk. Mosolyogva, hálásan, elégedetten dobáltatta ki a dobverőit a színpadra érkező két kisgyermekkel a közönségbe. Bízzunk benne, hogy Danny Carey és társai továbbra is ilyen jó erőben lesznek, hogy még legalább egy Tool lemezzel megajándékozzák a rajongókat így együtt, és hozzánk is visszatérhessenek. Amennyire lélegzetelállító tud lenni a Tool showműsora, nem csodálnám, ha egyszer beköltöznének pár hónapnyi koncertezés erejéig a Las Vegasban található Sphere-be, hogy a kivetítésben a mostaninál is monumentálisabb lehetőségeket ki tudják használni. Az ő koncertjük odavaló, nem tudnék olyan előadót, zenekart mondani, akiket előbb néznék meg ott – ha ezt a ziccert mégis kihagynák, Budapesten mindig szívesen látjuk őket!
Írta: Tüzes Mátyás
Credit: Hetessy-Németh Tünde
Szervező: Live Nation
Kapcsolódó tartalom:
Tool koncertfotók 2024.06.13. Papp László Budapest Sportaréna