Van, akit szimplán nem érdemlünk meg – Louis Tomlinson koncertbeszámoló
(Alex Spencer, Pale Waves, Louis Tomlinson 2026.04.06. Wien, Marx Halle)
Idén húsvétkor sem a locsolókat és a csoki nyuszikat kerestem, hanem azt, hogy honnan indul a megszokott zöld Flixbuszom a Népligettől, ugyanis úgy hozta az élet, hogy ismét Bécs felé vettem az irányt. Az apropó pedig nem volt más, mint Louis Tomlinson (az egykori One Direction tag) április 6-ai lemezbemutató koncertje. Persze a kellemest összekötöttem a kellemessel és elcsíptem még a tavaszi vásárokat is, melyek közül a Schönbrunni kastélyát mindenkinek ajánlom.
A Live Nation és a helyszín (ami most a leginkább egy pajtához hasonlító Marx Halle volt) összefogott itt is, mint a turné összes állomásán és elkerülve a napokkal a koncert előtt kezdődő sorban állást, random sorszámozási rendszert alakítottak ki. Ez annyit jelentett, hogy 10 és 14 óra között mindenki kapott egy karszalagot egy random sorszámmal a jegye bemutatása után, majd mehettek az emberek a dolgukra és 16.30-tól (másfél órával a kapunyitás előtt) kellett ismét visszatérni a helyszínre. A sorszámozás tényleg random volt, voltak, akik már reggel itt indították a napjukat és 2900-as számokat kaptak, én egy óra várakozás után, pontban 13.00-kor pedig az 554. delikvens lettem. Szerintem ez egy sokkal barátságosabb és igazságosabb megoldás, hiszen lehet valaki hatalmas rajongó, ha nem teheti meg, hogy öt napot a helyszínen aludjon (mert Louis koncertjén ilyen is volt), esélye sincs már egy jó helyre. A hangulat is sokkal jobb volt, mint a rajongói szervezésű sorban állások esetében, így határozottan javaslom a hazai szervezőknek, hogy fektessenek bele egy kicsivel több energiát, mint amennyit szoktak (ami amúgy sem sok) és alkalmazzák ezt a módszert.
Fél 5-re így én is visszatértem a Marx Halle elé, de a biztonságiak, akik felügyelték az eseményeket, mondták, hogy elég 17.30-kor is elfoglalni a helyemet, addig csinálhatok még bármit, így fogtam magam és beálltam a merch sorba is. A bejárat mindkét irányában papírokra voltak kiírva ötvenesével a sorszámok és kordonokkal, illetve szalagokkal voltak elválasztva az egységek, így egyáltalán nem volt tömegnyomor. Hihetetlen egyébként, hogy bármerre jártam, mindig magyarokba botlottam, a saját kis ,,kupacom” fele is minimum magyar volt, szóval a hazai közönség megmutatta, hogy Louis-nak igenis helye van Magyarországon is.
Miután beengedtek minket, egy óra várakozás után a csupán 18 éves Manchesterből származó Alex Spencer nyitotta az estét, akit billentyűn Harrison kísért. Egy kifejezetten élénk, indie produkciót láthattunk, ez a két fiú egészen biztos, hogy sokra fogja még vinni az életben. Azt feldolgozni, hogy ilyen fiatalon estéről estére tízezrek előtt lépnek fel, biztosan nem könnyű, de az is kiderült, hogy a srácok anyukái is kísérik őket az úton, ez a stabilitás pedig biztosan sokat számít.
Őket a szintén indie, valamint pop rock vonalon mozgó Pale Waves triója követte, akiket az All Time Low-val közös PMA című nótából ismertem. Bár a női frontos csapatok nem szoktak a szívem csücskei lenni, ez egy egészen kellemes hangzású formáció, jó zenei alappal, dallamtapadást okozó ritmusokkal és Heather Baron-Gracie olykor lágy, olykor pedig karcos énekhangjával. Dalszövegeik gyakran LMBTQ+ témájúak, melyek a közönségük körében is kifejezetten nagy népszerűségnek örvendenek.
Kilenc óra után pár perccel egy német nyelvű intró után felsétált a színpadra a zenekar, majd az új lemez előfutáraként kiadott Lemonade felcsendülésekor az est főhőse, Louis Tomlinson került a reflektorfénybe, nem sokkal később pedig máris citromsárga konfettik leptek el minket. Elképesztő, hogy a rajongók milyen hangerővel köszöntötték az énekest. A fangirl kultusz persze mindig a hasonló férfi előadók esetében a legjelentősebb, én pedig nem sok ilyen koncerten veszek részt, de a mostani minden eddigi tapasztalatomat felülmúlta. A közös tapsolásokkor például azt alig lehetett hallani, hogy mi történik a színpadon, mondjuk tény, hogy ehhez a hely kialakítása is nagyban hozzájárult.
Louis nem az az előadó, aki sokat mozog a színpadon, az esetek 85%-ában inkább úgy ragaszkodik a mikrofonállványához, mintha az élete múlna rajta. Ez részben azért is van, mert emberünk a saját dalszövegeinek egy részét nem képes megjegyezni, így ezek a földre vannak kiragasztva az állvány köré. Most egy kisebb kifutó is kiegészítette a színpadképet, mely végén a How Did I Get Here? album és a How Did We Get Here? turné logójaként elterjedt kérdőjel szerepelt. Párszor önállóan is igénybe vette ezt a helyet, viszont közvetlenül az után, hogy az egyik kedvenc dalom, a Defenceless elhangzott egy szál akusztikus gitárral és Isaac Anderson különleges vokáljával kiegészülve, az egész zenekar átköltözött erre a ,,B színpadra”. Itt hangzott el akusztikus verzióban Louis és Steve Aoki slágere, a Just Hold On, melyet az új albumról követett még három dal. A Lazy után a Sunflower jött, mely alatt rengeteg napraforgó mellett az első fanproject követett, amikor színes papírokat tartva a telefonok vakui elé borítottuk szivárványba a küzdőteret. A második rajongók által kitalált meglepetés közvetlenül utána, a Lucid alatt történt meg, amikor mindenki egy A4-es méretű papírt tartott a levegőbe, amin igazából a ,,szeretünk Louis” felirat szerepelt, csak indokolatlanul hosszan megfogalmazva. Mindkét projekt elérte célját, Louis hatalmas mosollyal köszönte meg az apró gesztusokat.
A lassabb blokk után ismét felpörgött a hangulat, olyan rajongói kedvencekkel, mint a Jump the Gun, a Sanity, a Kill My Mind és a Silver Tongues. A koncert végén elhangzott a kizárólag az album deluxe verziójára felkerült The Observer és a The Answer is, az alig több, mint másfél órás koncertet pedig a Miss You és a Palaces zárta.
Bár az egész este az önfeledt szórakozásról szólt, az is biztos, hogy egy bizonyos ponton szem nem maradt szárazon. Szintén a One Direction alapkövét adó, Liam Payne 2024. október 16-ai halála minden rajongót megviselt. Elvesztését Louis, Niall, Harry és Zayn is a mai napig is felemlegeti, Niall Horan például nem is olyan régen beszélt erről először nyilvánosan. Louis volt az első, aki Dark To Light című dalával (melynek címe Payne Where dark meets light feliratú tetoválásából ered) emléket állított barátjának. A gyász fogalma nem ismeretlen Louis számára, 2016-ban édesanyját, 2019 márciusában pedig húgát vesztette el. Ezek az események adták a tartalmi hátteret első, 2020-as Walls című nagylemezén szereplő Two Of Us-nak és a 2022-es Faith In The Future korongon helyet kapó Angels Fly-nak is. A Dark To Light nem véletlenül lopta be magát azonnal mindenki szívébe, azzal pedig, hogy Louis estéről estére képest előadni ezt a dalt kicsit számunkra is vigaszt nyújt.
Személy szerint én imádtam ezt az estét. Bár előszeretettel fel szoktak háborodni az emberek, amikor kijelentem, hogy szeretem Louis Tomlinson zenéjét (hiszen nem egy Lorna Shore vagy Hollywood Undead, de még csak a Don Brocot vagy a Badflowert sem közelíti meg), mégis bármikor kiállok ezen állításom mellett. Az, hogy Louis ennyi tragédia után sem adta fel, hanem küzdött tovább és a zenéjével inkább másoknak segít, a helyett, hogy elvonulna a világ elől, igenis példaértékű. Ő az, akiről minden egyes ismerőse úgy nyilatkozik, mint a legaranyosabb ember, akivel valaha találkoztak. Néha igazából olyan érzésem van, hogy meg sem érdemeljük őt, de ha már így alakult, én mindenképpen hálás vagyok azért, hogy szemtanúja lehetek annak a csodának, amit úgy hívnak, Louis Tomlinson.
A koncerten elhangzott dalok:
- Lemonade
- On Fire
- Written All Over Your Face
- Out of My System
- Bigger Than Me
- Saturdays
- Angels Fly
- Dark To Light
- Broken Bones
- Defenceless (akusztik)
- Just Hold Or Steve (akusztik)
- Lazy
- Sunflowers
- Lucic
- Jump the Gun
- Imposter
- Sanity
- Kill My Mind
- Face the Music
- Silver Tongues
- The Observer
Ráadás:
- The Answer
- Miss You
- Palaces
Írta: Matyi-Szabó Nóri
Fotó: Matyi-Szabó Nóri
