Zimmer Frei – Hans Zimmer az MVM Dome-ban – koncertbeszámoló
(Hans Zimmer koncert 2025.11.12. Budapest, MVM Dome)
A cikk olvasása előtt kérjük, hogy mindenki kattintson erre a linkre:
Megvan? Köszönjük. Hogy mi köze ennek a november 12-i Hans Zimmer koncerthez? Hát nem kevesebb, hogy a klip hátterében 2,50-nél billentyűző bőrdzsekis, magas szintetizátoros, nem más, mint maga Hans, 23 évesen. Miből lesz a cserebogár ugye. A tehetség utat tör: számos könnyűzenei projekt után 1987-ben kapta meg első önálló filmzene komponálási munkáját (a Terminal Exposure című filmben) Majd kitartó építkezéssel a német fiúnak sikerült meghódítani Hollywoodot, mára olyan komponistákat maga mögé utasítva, mint Howard Shore, James Newton Howard vagy Danny Elfman. És ahogy ő is említette, valójában semmi keresnivalója nem lenne egy koncertszínpadon, egy sötét, ablak nélküli stúdióban kellene varázsolnia otthon, de hát akit a vonat füstje egyszer megcsap… Herr Zimmer évek óta kiszabadult műhelyéből (innen a fenti cím, bocsánat), és nagy lelkesedéssel koncertezik élőben, szerencsénkre általában Budapestet is útba ejtve.
Nem történt ez most sem másként: jól öltözött középkorú filmzenerajongók ezrei tódultak a Nemzeti színekben pompázó MVM Dome felé, hogy immáron sokadjára mártózzanak alá a májsztró életművébe. Szerencsések vagyunk, hogy olyan korban élhetünk, ahol a világ jelenleg talán legnépszerűbb filmzeneszerzője (John Williams 90 felett van és nagyjából nyugdíjba ment), nem elég, hogy újabb és újabb filmekben hallatja kifogyhatatlan tehetségét, de nem átall gitárt akasztani nyakába, és 68 évesen nekiállni rocksztárkodni. Aki attól tart esetleg, hogy egy ilyen filmzenekoncert csokornyakkendős, karót nyelt komolyzenészek feszengése, csupa nagyzenekari művel, annak csalódnia kell. Mert bizony Zimmer úr és csapata inkább rockkoncertet rendez estéről estére, mintsem klasszikus zenei szeánszot. A színpadon fel-alá remeklő zenészek és énekesek (kb. 36 ember) nem véletlen jönnek ennyien: a stúdióban nagyjából korlátlan sávmennyiségen összerakott művek autentikus megszólalásához legalább ennyi muzsikus kell. Ráadásul többségük különböző hangszeren játszik egymás után – kiválóan persze. A rockzenébe oltott dübörgő dobok, basszusok és fúvósok letaglózó erővel támadják minden turnéállomáson a hallgatóságot, akik döbbenten állnak (vagyis ülnek) a jól ismert vagy kevésbé ismert csodaszerzemények előtt.
Nálunk sem történt másképp. 20.40-kor némi mennydörgés és villámlás után egyből Gotham utcáin teremtünk, hogy a legendás Sötét lovag három témájával kezdjük az alapozást. A brutális ütőshangzásért két dobos hölgy, és további ütőhangszeresek feleltek, sőt, ebben a részben, oldalt japán taiko dobokon verték az ütemet. Hans Zimmerünk pedig csokiboltba szabadult gyerekként járkált fel-alá, nyakában egy (leginkább a Motörheades Lemmytől ismert) Rickenbacker basszusgitárral, később elektromos és akusztikus gitárokkal, amikor épp nem valamelyik billentyűn kísért a sok közül. Az est kellemes meglepetése sem maradt el: gitáron maga a főméltóság, Guthrie Gowan játszott, akit számos gitáros tart évek óta a világ legjobb húrpengetőjének.
A mély dallamok után rövid beszédben említette meg főhősünk, hogy egyrészt csodavárosban lakunk, de ráadásul Budapesten forgott a Dűne mindhárom része. Így hát át is reppentünk az Arakis-ra, ahol a Dűnéből Paul álmába költözhettünk be. A hátborzongató boszorkányénekért a filmből ismert hang, Loire Cotler felelt, egy az egyben hozva a moziban hallott keleties és kísérteties dallamokat. Az Újabb szuperhősre sem kellett várnunk: a Man of Steelből csendült fel néhány dallam demó változata (a szerző elmondása szerint ezt a verziót jobban szereti, mint ami a filmbe került), Guthrie-nk felment a színpad emelvényére, és onnan intézett hozzánk egy jó három perces gitárszólót. Ahogy az Aristocrats-ban is, itt is minden este mást játszik – ezt Zimmer úr is méltatta, egyéb képességein túl. (Amúgy ez a pali elképesztő, úgy gitározik, mint amikor a játékos egy videójátékban bekapcsolja az örökéletet: teljesen birtokában van a hangszerének, gyakorlatilag azt játszik, ami csak eszébe jut, a nyakatekert dallamok úgy gurulnak ki az ujjai alól, mint ha hetekig gyakorolta volna őket, valójában ott improvizál minden szólót, egészen bámulatos módon. Ugyanakkor az egyéb művekben teljes alázattal nyomja a megírt játszani valókat. Csodálatos zenész, kár hogy a közönség nagy része valószínűleg nem tudta, hogy micsoda privilégiumban részesülnek, hogy ilyen pazar előadáskörnyezetben hallgathatják a brit gitáristent. No de elnézést az ömlengésért, kapcsolunk is vissza az eredeti történethez!)
Gyönyörű csellószólóval folytatódott a műsor, piros függönybe öltözött csellista játszotta a Hannibal remekmű sorozatgyilkoshoz méltón szomorú dallamát.
„Egy igazi úriember tud bendzsózni, de nem teszi” – humorizált a mester, de természetesen ifjú kollégája nem tette le a négyhúrosát, belecsaptak a Sherlock Holmes ír népzene ihletésű melódiáiba, a vetítéseknek köszönhetően kicsit a viktoriánus Londonban érezhettük magunkat. Dan Brown filmjének, a Da Vinci kódnak dallamát, a Chevaliers de Sangrealt sem hagyták ki, majd jött a szünet előtti minifinálé a Gladiátor feledhetetlen darabjaival. A filmből ismert vokális darabokat természetesen a Dead Can Dance énekesnője, Lisa Gerrard adta elő, könnyeket csalva sokak szemébe.
Ennyi érzelmet fel kellett dolgoznunk, úgyhogy negyed órás szünet következett, hogy egyből az Eredet zöld álomvilágába cseppentsen bennünket a Dream Is Collapsing – a vegyes nemarányú kórus tabletekkel kezükben énkelt a színpad felett. Majd Dan Brown világa sem maradt zimmeri dallamok nélkül, jött a 160 BPM az Angyalok és Démonokból, hatalmas dob- és fényshowal kápráztatva el a teltházas csarnokot. A zenekar bemutatása után majd 80 évet repültünk vissza egyenesen Pearl Harborba, hogy Ben Affleck csókolózásait aláfestő dallamok után egyik legújabb művét, a Brad Pitt főszereplésével forgatott F1 Jean Michel Jarreos témájával ismertessenek meg bennünket. Újra a Dűne világa következett, ezúttal a második részből, hogy egy kevésbé ismert film, a Burmában játszódó Szabadság ösvényein kalauzoljon el bennünket Ázsiába, helyi dallamokkal és hangszerekkel fűszerezve a kirándulást. Tudja, hogy ez nem volt olyan népszerű, de hát ilyeneket is akarnak játszani – exkuzálta magát a komponista. Sokak kedvence, az Interstellar – Csillagok között sem maradhatott ki, Zimmer az apaságról beszélt, és hogy hogyan is kapta meg Christopher Nolantől a megbízást a legendás darab komponálására (úgy írta meg a fő témát egy levélben kapott vers hatására, hogy semmit nem tudott a filmről).
A templomi orgonahangzást egy tükörjelmezbe öltözött légtornász tette még drámaibbá. Bruce Willis 2003-as, Nigériában játszódó A Nap könnyei című háborús filmjéhez írt kórusmű vezette fel az afrikai részt, az amúgy csak fekete énekesekből álló énekkar afrikai köpenyeket vett fel, és varázsolt minket az ősi kontinensre. És ha már ott jártunk, természetesen az Oroszlánkirály jólismert melódiái sem maradhattak ki. „Nants ingonyama bagithi Baba! Sithi uhm ingonyama!” – csendült fel a kiáltás, hiszen a Circle of Life elején maga az afrikai legenda Lebo M kiabálta a sámáni mondandókat, majd fent is maradt a színpadon, jellegzetes hangjával aláfestve a további szavannás részeket. Afrikából átvitorláztunk a Karib-tengerre, ahol Jack Sparrow várt ránk a koncert ráadás részével. A The Krakent Guthrie Gowan újraértelmezésében adták elő, majd jöttek az ismertebb témák, és jó 11 perc után véget is ért a kincskeresés. A legutolsó darab, az Inception/Eredet Time című tétele tette fel a koronát az estére.
A nettó 3 órás műsor nem hagyott kívánni valót maga után zeneileg, ugyanakkor a vetítések már kicsit méltatlanok voltak a 2025-ös évhez. Az érthető, hogy az említett filmekből szerzői jogi okokból nem lehet részleteket bejátszani (valószínűleg háromszor ennyibe kerülnének az amúgy is borsos árú jegyek), de a pár hónappal ezelőtti Jean Michel Jarre koncerten csak úgy kerestük az állunkat az AI-jal (ráadásul magyar művész által) készített grafikák és bejátszások miatt, amelyek a zimmeri világnál sokkal kevésbé megfogható zenéket illusztráltak. Itt pedig minden adott, hogy a mesterséges intelligencia segítségével jogtisztán vizualizálhassák a darabokat. Bár néhány műben színvonalas vetítéseket láthattunk, de pl. az F1-ben öt percen keresztül szaladó csíkokat mutattak, amelyek kicsit méltatlanok voltak az amúgy tényleg világszínvonalú előadáshoz. Szóval kedves Hans, ha olvasod e sorokat, legközelebbi turnéra alkalmazzátok Szauder Dávidot, mi meg majd örülünk. De köszönjük az élményt, nem kérdés, hogy újra teltház várható, ha újra erre jártok. További jó munkát, és már a Video Killed the Radio Start is megbocsátottuk!
Írta: Farkas Péter
Credit: Hetessy-Németh Tünde
Szervező: Greenstage Production
Kapcsolódó tartalom:
