Frenetikus farkasmetál szertartás – Powerwolf koncertbeszámoló
(Powerwolf koncert 2023.06.04. Budapest, Barba Negra Red Stage)
Nem sokáig kellett várni a hazai farkasmetál-rajongóknak, hogy szeretett zenekaruk visszatérjen Csepelre! A Powerwolf novemberi látogatása alkalmával könnyen összejött teltház előtt tesztelhette az új Red Stage zárt, téliesített verzióját – óriási sikert arattak a beszámolók szerint. Egy hónapra rá már be is jelentették, hogy a zenekar visszatér nyár elején ugyanígy a Barba Negra nagyszínpadára, így a nyári, nyitott sátras megoldásnak köszönhetően még több zenerajongónak adatott meg a lehetőség június első vasárnapján, hogy a többi farkassal együtt kiáltson! A szervezők sem tétlenkedtek, és a nyitott nagyszínpad mellé beizzították a Blue Stage-et is, így egy egészen különleges estét hoztak össze – a legkeményebbek a minifesztivál keretein belül a két színpadon felváltva összesen 7 zenekar fellépését is végignézhették, ami körülbelül 6 órányi folyamatos zenét jelentett.
Akik a kapunyitáshoz mérten megérkeztek időben, azok sorrendben a Hydra, az Eclipse és a Power zenekarok koncertjeivel izzíthatták be hallójárataikat. Sajnos az ő produkcióikra nem sikerült odaérni, pedig az online kommunikációban és a helyszínen is minden pazar módon zajlott – ennyire szépen felvezetett menetrendet, és pontosan betartott kezdési időpontokat ritkán tapasztaltam mostanában. Őszintén szólva kevés háttértudással érkeztem meg a Red Stagehez 19:00 után pár perccel, a Dynazty ekkorra már belecsapott a power metálba. A sátorhoz közelebb férkőzve feltűntek már a festett arcú rajongók, akiken először kicsit meglepődtem, de amikor később a Powerwolf megkezdte műsorát, a homlokomra csaptam, és azonnal megértettem mindent! Ne szaladjunk azért ennyire előre!
A svéd Dynazty lassan áthelyezhetné székhelyét Budapestre, ugyanis ha jól látom, bő egy éven belül már negyedik alkalommal játszottak itt. Idén márciusban a Blue Stage-en léptek fel egy hosszabb műsorral, most pedig a Powerwolf közvetlen előzenekaraként énekeltették be a közönséget. A mostani 50 perces fellépésük setlistje sok hasonlóságot mutatott a három hónappal ezelőtti bulijukkal. Aki mindkettő fellépésüket láthatta, azoknak a nyitódal, az In The Arms of a Devil juthatott újdonságként a dallistából, utána azonban kicsit megkavarva és rövidebben a korábbi fellépésükhöz képest, de ugyanazokból a dalokból válogatta ki a zenekar a mostani kedvenceit. A repertoár nagyrészt az elmúlt két nagylemez, a The Dark Delight és a Final Advent dalaira támaszkodott.
A Barba Negra Red Stage esetében azt tapasztalom, hogy sokszor nem mindegy, hol helyezkedik el az ember, mert a hangkép is ennek tükrében lehet változatos. A buli első felében a közönség is visszafogottabb volt még, részben talán a hangzás miatt is. A teraszról figyelve és hallgatva a koncertet az volt a benyomásom, hogy a nagyívű éneklések elképesztő energiával és élettel telve szólalnak meg Nils Molin énekestől – amitől végig olyan érzésem volt, hogy ha ez az ember beénekelve arra buzdítana minket, hogy foglaljunk el egy szigetet együtt, mindannyian, akkor a sátorban lévő több ezer ember a legnagyobb lelkesedéssel indult volna meg a énekdallamaira!
Viszont a gitárokból csak a szólóknál volt leginkább kivehető az, hogy mit is játszanak, a riffelgetések és a ritmustémák teljesen összekuszálódtak sajnos. A dobhangzás kicsit kukára sikeredett, a lábdobból is jóval több kellett volna, hogy meg legyen támasztva eléggé a zenekar alulról – a cintányérok pedig csengtek ugyan, de nem a hangképbe illően.
Az ikergitárszólózásoknak minden esetben örülhettünk, ekkor tényleg megmutatkozott a virtuozitása a zenészeknek, és igazán jól egészítették ki a balladákat. Az Amarantheból is ismerős Nils Molin énekes mindent megtett azért, hogy nagy terpeszben állva a legmagasabb hangokat is kipréselje magából, amire a buli közepétől már a közönség is egyre inkább vevő lett. Volt közönségénekeltetés (vagy énekóra Nils Molinnal), amiből senki sem maradhatott ki, külön meg lettek énekeltetve a hátrébb- és előrébb állók is, így mindannyian feloldódhattunk az együtt kiabálva éneklésben.
A dobos tekerései a dobszólónál is jól érvényesültek, és ekkor a dob legalább önmagában nem is szólt olyan rosszul. A szólóról visszaérkezve a Presence of Mind című dalnál a menetelős metál került elő, a refrének pedig a koncert vége felé egyre fogósabbak lettek, így a záró Heartless Madnessre már azok is bólogattak és skandáltak, akik eddig még visszafogták magukat. A Dynazty koncertjének végére Nils és bandája segítségével úgy érezhettük, elég erőt gyűjtöttünk az este további részéhez, bemelegítettük a nyakunkat, és hogy mostantól a legmagasabb hangokat is ki tudjuk énekelni magunkból probléma nélkül.
Aki jól akart helyezkedni a Powerwolf koncertjére, az nem is mozdult a Red Stage környékéről, én jártam egyet lazításképpen az átszerelés ideje alatt, és benéztem a Classica koncertjére a kisszínpadon. Nagyon jól szólt a zenekar, imádtam a szintetizátortémákat, a gitárszólókat, és az énekhangok is parádésan széles skálán mozogtak. Nem csalódhatott, aki az ő műsoruk végighallgatása után talált ismét helyet magának a farkasok szertartására a nagyszínpadnál.
Megtelt a sátor, és kintről is alig jött be már fény, így ideális körülmények között kezdődhetett a Powerwolf koncertje. Pazar színpadkép tárult elénk, a templomkert / kripta / temető szavak kombinációjával tudnám jellemezni a látottakat. Az impozáns összképet hátul a kivetítő tette még mozgalmasabbá, így a színpadot teljes szélességében elfoglaló látványelemek mögé olyan bónuszként kaptuk a vetítéseket, amik nélkül is kiválóan szórakoztunk volna, de ezzel együtt lett tökéletes a produkció.
A majdnem 20 éve aktív Powerwolf tagjai egyesével érkeztek a színpadra fáklyával a kezükben, mindezt szigorúan a templomi harangszó megszólalása után. Minden tag kifestve, zenéjüknek és tematikájuknak megfelelően öltözve – ekkor egyszerre világos lett, hogy miért is láttam arányaiban több rajongót festett arccal, mint például a Ghost koncertjein szoktam. Már a színpadra lépés is egy olyan alaphangulatot teremtett, aminél érezhető volt, hogy bármi is történik a továbbiakban, a zenekarnak nyert ügye van. Bele is csaptak a Faster Than the Flame című dalba, ami pontosan úgy is van felépítve, mintha direkt arra íródott volna, hogy nyitódalként funkcionálhasson a koncerteken. El is kezdődött a gyors tempóban menetelés, az első refrénre megérkezve pedig már a közönségben is beindultak, és együtt skandáltak Attila Dornnal. A színpadon minden tagnak megvolt a fix helye, a két emeleten bőségesen elférhettek, de a gitárosok és a szintetizátoros rengeteg helyváltoztatással tartották magukat és a színpadképet is mozgásban.
A szintetizátoros – színpadi nevén Falk Maria Schlegel – hangszerének tartója egy különleges fatörzsszerű képződmény volt, amivel mozogni is tudott a dobos mellett, és tényleg csak ritka alkalmakra állt le vele az alapvetően neki szánt helyen. Vagy a közönséget hergelte Attila mellett, vagy a háttérből lelkesített, miközben hibátlanul hozta a szintiszólamokat.
Attila pontosan és elképesztő hévvel adta elő az énektémákat, a dalok között pedig nyájasan fordult hozzánk, minden konferálásnál érződött a hála, amit irányunkban érez, ugyanis a közönség viszonylag hamar belekezdett a Powerwolf, illetve Attila kiáltásokba – ezeket mellett pedig nem lehetett észrevétlenül elmenni. A gitárosok majdnem minden dal végén lementek, majd újra feljöttek a következő dal elejére – az egyértelmű gitárcseréken túl azt éreztem, hogy ezekkel az állandó, méltóságteljes megjelenéseikkel szintén sokat hozzáadnak a showhoz. A kivetítőn nem volt túl aktív animáció, de nem is volt rá szükség, hiszen annyi minden történt a színpadon, hogy csak elvette volna a fókuszt a zenészekről. Viszont öröm volt látni minden egyes dalnál egy újabb farkasos hátteret, amikbe a minimális mozgások vittek egy kis életet – például a farkasok karja, szája mozgott csak az egész képen.
A novemberi bulijukhoz képest körülbelül három dal lett cserélve, a sorrenden minimálisan változtattak. Harmadik dalként megkaptuk a Resurrection by Erection című dalt, ami előtt Attila huncutkodott kicsit, és altesti poénkodásra szánta el magát – ez a behízelgő csintalankodás végig jellemző volt rá, sokszor összekacsintott a megjelentekkel. Volt, hogy a csípőrázásról tanított minket, de persze nem úgy, mint a diszkóban kell, hanem ahogyan a metálosok szokták! Nem maradhatott el a közös farkasüvöltés sem a közönséggel, de mégis ki tudhatná jobban betanítani ezt a farkasmetálosok vezetőjénél? A Fire and Forgive című dalnál egy mini lángszóróval is rátett egy lapáttal az amúgy is élénk lángcsóvákra, amelyek a színpad szélességében végig lángoltak.
A szintetizátoros Falkkal végig fenntartották a magas energiaszintet – ha tapsoltattak, akkor bizony végig zúgott a vastaps egész dalokon keresztül is! Attila az egyik dal előtt négy részre osztotta az énekdallamot, megpróbálta a publikummal begyakoroltatni az egymás után következő részeket, de a végére kiderült, hogy még az ő agya is kihagyhat néha, ugyanis a negyedik rész nem jutott eszébe. Csak nevetni tudott magán a helyzet miatt, mi pedig vele együtt mosolyogtunk, és kisegítettük, amennyire tudtuk. Végig jellemző volt a koncerten a humor, a boldog jelenlét, de mindeközben vérprofi, minden egyes mozdulatában tökélyre fejlesztett műsort láthattunk.
A szintetizátoros nem érte be a kis hangszerével, az egyik dalnál egy komplett orgonát kapott a színpad közepére, amelynek az orgonasípjaiból is lángcsóvák lövelltek ki, miközben játszott rajta – lenyűgöző volt nézni ezeket a látványelemeket, egy pillanatra sem volt érdemes elfordulni a színpadtól, mert mindig történt valami. Konfettikilövések, világító kereszt, tűz végig a színpadon, miközben egy lángoló tetejű zongora kerül elő… Ehhez tényleg csak extraként lehetett hozzájárulni azzal, hogy a mobiltelefonok fényeivel világítottunk, így a zenekarnak is jutott tőlünk egy kis fényáradat.
A koncert végefelé Falk még a Powerwolf zászlót is behozta a színpadra, ami természetesen csillagszóróként is üzemelt. A koncert végeztével a “Köszönjük Budapest” felirat és a Powerwolf, illetve magyar zászló egymás melletti megjelenítése végleg megnyert mindenkit, ha esetleg maradt volna még bárki is ekkorra, akit nem győzött meg a látott másfél órás szertartás.
A Powerwolf hihetetlenül szórakoztató műsort adott, és rögtön megértettem, hogy miért is kedvelik őket ennyien. A metálzenét kedvelőket bármikor kérdés nélkül elküldeném a koncertjükre, mert valahogy így kell egyszerre jó zenét játszani, és jól is előadni – ezt pedig vétek lenne kihagyni! A dob szólt talán a legkevésbé jól kifelé, de a zenekar összhangzása rendben volt, és ahogy fentebb is említettem, lehetséges, hogy mást tapasztalt az, aki a keverő környékén, legelöl, vagy hátul állt.
A Powerwolf rituáléja után még belenéztem a kisszínpadnál a Visions of Atlantis koncertjébe, de két-három dalnál több kapacitásom sajnos már nem maradt a kalózkodásra. Teljesen rendben volt a produkció, és a Blue Stage is szinte megtelt, de a farkasok kellőképpen kimerítettek ahhoz, hogy meginduljak hazafelé. Jelentem minden farkasnak és kalóznak, a minifesztivál sikert aratott – még sok-sok ilyet!
Köszönjük a lehetőséget! 🙂
Írta: Tüzes Mátyás
Credit: Lukácsi Barnabás
Kapcsolódó tartalom:
Powerwolf koncertfotók 2023.06.04. Budapest, Barba Negra