Hiába volt ez csak egy hétfő este, a Def Leppard és a Mötley Crüe így is óriási bulit csapott – koncertbeszámoló
( Def Leppard, Mötley Crüe koncert 2023.05.29. Budapest, MVM DOME)
Bár a Def Leppard és a Mötley Crüe közös koncertjét hétfő este tartották az MVM Domeban, de mi mégis úgy érezhettük magunkat, mint egy igazán jól sikerült szombati házibuliban. Amikor meghirdették ezt a koncertet egyből tudtuk, hogy ez valami olyan lesz, amit nem ajánlatos kihagyni. A 80-as évek két ikonikus bandája így együtt, egymás után… ez aztán igazán ütős kombinációnak tűnt. Hogy miért kell két ilyen nagyágyúnak együtt fellépni az nyilvánvaló, mára már egyikük sem mozgat meg olyan tömeget, hogy egyedül megtöltsék a nagyobb helyszíneket, de így együtt ez még lehetséges. Sajnos az MVM Dome nézőtere még így sem telt meg teljesen, olyan kétharmad ház körül lehettünk, de ezt bánják azok, akik nem jöttek el, mert kihagytak egy remek bulit.
Fotó: Réti Zsolt
De kezdjük az elején. A Def Leppardé lett a nyitótánc. Nem tudom, hogy a turné többi állomásán is így volt-e, de itt őszintén szólva, engem ezzel a sorrenddel megleptek a szervezők. Én mindenképp az angolokat tettem volna a későbbi időpontba.
Élőben még sajnos egyik bandához sem volt szerencsém. A koncert végeztével viszont már teljesen helyesnek éreztem a sorrendet. A másik nagyon fura dolog, hogy a Def Leppardnak így nem sokkal este 7 óra után kellett elkezdenie a koncertet. Nem tudom, hogy fesztiválokon kívül ennyire korán kezdett-e már ilyen kaliberű rock banda nálunk. Kicsit méltatlannak éreztem és ráadásul az első dalra még nagyon foghíjas volt a lelátó is. Biztos vagyok benne, hogy sokan lemaradtak a koncert kisebb vagy nagyobb részéről. Egyébként a koncert napjáig nem is volt róla infóm, hogy ki fog kezdeni, de lehet, hogy csak nem kerestem elég alaposan utána.
A másik nagyon fura dolog az volt, hogy a küzdőtéren csak ülőhelyek voltak. Amikről természetesen az első dal első hangjakor mindenki felpattant és így csak felesleges akadályt képeztek a nézőtéren. Az ülőhelyesítés nem tudom, hogy kinek és miért jutott eszébe, biztos van rá valami értelmes magyarázat, de kívülről csak nettó butaságnak tűnt.
Fotó: Réti Zsolt
Mindig nagy rajongója voltam a Def Leppardnak; a végletekig kidolgozott gitár szólamaik, csakúgy, mint ikonikus vokálok és a dob hangzás mind-mind olyan dolgok, amiket zenekarok tucatjai próbáltak lemásolni, vagy legalább a nyomába eredni. A tipikus Def Leppardos hangzásért (természetesen a banda tagjain kívül) a 80-es évek egyik legnagyobb sztár producere, Mutt Lange volt a felelős, aki korábban az AC/DC legendás korongjainak felvételét irányította, később pedig Bryan Adams-et vezette vissza a szupersztárok közé a Waking Up The Neighborus albummal. Shania Twain-ből pedig nem csak szupersztárt csinált, hanem feleségül is vette.
Fotó: Réti Zsolt
Már sokan megírták, hogy ezen az estén a hangzás nem volt az igazi (és ez egy nagyon finom megfogalmazás). Annyival árnyalnám a dolgot, hogy az MVM Dome-ban nagyon sokat számít, hogy az ember épp hol foglal helyet. Mi a színpaddal szembeni lelátón ültünk (206-os szektor). Sajnos innen a Deff Leppard teljes blokkja elég élvezhetetlenül szólt. Az előre rögzített ének és hangszeres sávok valamint az élőben eljátszott szólamok valahogy időben szét voltak csúszva (erre tudnék mondani lehetséges szakmai okokat is, de szerintem ettől eltekinthetünk) és az egész koncert úgy szólt, mintha végig akadna egy CD. De például aki oldalt foglalt helyett (felé más hangszórók szóltak, mint felénk) azt mondta, hogy végig nagyon rendben volt a hangosítás. Joe Elliot hangja amúgy végig gyönyörűen szólt, de ez nagy valószínűség szerint annak volt köszönhető, hogy az éneket szinte teljes egészében felvételről hallottuk. Csak azoknál a daloknál volt szerintem élő a produkció egésze, amikor előrejöttek eljátszani a This Guitart. A setlist amúgy elsősorban (nem meglepő módon) a slágerekre lett kihegyezve. Természetesen nem hagyták ki a legnagyobb ászokat, mint a Let’s Get Rocked (rögtön második dalként előadva), az Animal vagy a Pour Some Sugar On Me.
Fotó: Réti Zsolt
Joe Ellioték mostanában minden interjúban elmondták, hogy a legfrissebb, Dimond Star Halos című albumuk azért készülhetett el, mert a Covid miatti kényszerszünetben akartak valami hasznosat csinálni. A banda véleménye szerint ez az album a legjobb három munkájuk között van. Azt azért nem tudom, hogy az Adrenalize, a Hysteria, a Pyormania vagy a High ‘n’ Dry albumok közül melyik kettőt kéne ahhoz hátrébb sorolni, hogy ez is odaférjen a dobogóra, de az tény, hogy szerintem az utóbbi idők egyik legjobb rockzenei produktumáról van szó. Akár a nyitó dal, a Take What You Want, akár Kick (amihez egy nagyon jól sikerült videó klipet is forgattak) vagy a This Guitar mind azon a színvonalon mozognak, ahol a régi nagy slágerek. Ezt a három dalt bele is csempészték a setlistbe. A koncertet amúgy a színpad széléről nézte végig a Mötley Crüe gitárosa, John 5, valamint Rex Brown és Zak Wylde, akik pedig a másnapi Pantera buli előtt egy kicsit szórakoztak is. A háttérvetítés egész végig nagyon látványosra sikerült. az MVM Dome a hangzással ellentétben vizulálisan mindig nagyon rendben van. Rengeteg 80-as években készült videót láthattunk a bandáról a dalok közben.
Fotó: Réti Zsolt
A koncert legmeghatóbb része egyértelműen Rick Allen dobszólója volt. Ha valaki esetleg nem tudná, Rick még a 80-as években vesztette el fél karját, de ahelyett, hogy feladta volna a dobolást (és ahelyett, hogy a banda új dobost keresett volna helyette) megtanult plusz pedálok segítségével újra dobolni. A dobszóló végén borzasztó nagy ovációt kapott. A koncert a Rock of Ages-szel és a Photograph-al zárult.
Bevallom, hogy a Mötley Crüe sosem állt közel hozzám, mindig kicsit indokolatlannak éreztem, hogy ha valaki épp őket említette kedvenc zenekarként vagy ha valamelyik kedvenc zenészem őket említette igazán fontos zenei hatásként. Slash a Guns N’ Rosesból mondta egyszer azt róluk a legnagyobb elismerés hangján, hogy a Guns tagjainál egyetlen banda tudott csak keményebben inni és bulizni, mégpedig a Mötley. Ezzel ki is vívták a teljes Guns csodálatát.
Őket sem láttam még soha élőben, mondjuk ez nem is csoda, hiszen az 1991-es Monsters of Rock koncert óta nem is jártak Magyarországon. Valahogy felénk sosem voltak annyira népszerűek, mint a világ más részein.
Fotó: Réti Zsolt
De most sikerült valamit megérteni belőle, hogy miért is imádják őket ennyire sokan. Mozart Rekviemje szolgált intróként, de ez volt az utolsó komolykodás az este folyamán. Ahogy a Tommy Lee, Nikki Sixx, Vince Neil és John 5 a színpadra léptek gyakorlatilag felrobbant az MVM Dome az energiától. Ezek a srácok egyszerűen szupersztárnak születtek és a lételemük a színpad. Hiába énekel Vince Neil egyszerűen csapnivalóan, hiába van sok-sok hiba a nehéznek egyáltalán nem mondható dalok előadásában, de mindez egyszerűen nem számít: ezek a srácok mindent tudnak arról, hogy hogyan kell akkora házibulit csinálni sok ezer embernek, amit mindenki egy életre megemleget. Ebben van a Mötley Crüe varázsa. Ez a zenekar pontosan tudja, hogy mi kell a közönségnek és amit ők a színpadon csinálnak az milyen hatást fog kiváltani.
Fotó: Réti Zsolt
A hangzás egyébként még furább volt, mint a Def Leppardon. Itt szerencsére a backing trackek (azaz előre feljátszott felvételek) nem voltak annyira jelentős arányban jelen, de valamilyen oknál fogva a hangerőt a „sokkal hangosabb mindig sokkal jobb alapon” valami irgalmatlanul megtolták. Konkrétan attól féltem időnként, hogy a dobhártyám egyszerűen beszakad. Még másnap reggel is brutálisan csengett a fülem. Azt hiszem, életemben nem voltam még ennyire hangos koncerten, pedig azért nem csak Halász Juditon jártam korábban. De térjünk vissza a koncerthez. Az első dal a Wild Side volt, rögtön utána pedig a Shout at the Devil. A környékemen már itt mindenki állva bulizott és ez nem is változott a koncert végéig. A setlist összeállításában nem nagyon volt semmi meglepő, teljes mértékben a klasszikus albumok slágereire támaszkodtak. A négyes mellett a színpadon volt még két vadítóan szexi táncos hölgy is, hogy ne csak a hölgy nézők örüljenek, hanem a férfiszemnek is legyen miben gyönyörködni. Ők időnként mikrofont is fogtak a kezükben, de azt hiszem, hogy inkább voltak dekoratívak, mint jó vokalisták. 🙂 Senki nem érezheti magát nagyobb rock sztárnak egy koncert alatt, mint akinek egy lengén öltözött táncos lány hozza be épp a cseregitárját. 🙂
Fotó: Réti Zsolt
A koncert normál szakaszának zárását a Home Sweet Home jelentette. Tommy Lee ennél a dalnál előjött a dobok mögül, hogy zongorázzon egy kicsit. De előtte még egy pár mondattal ő is köszönt a közönségnek. Először furcsállta, hogy miért nem lát megfelelő mennyiségű sört tartó kezet a levegőben aztán pedig tett egy nem túl határozott próbálkozást arra, hogy jelezze, hogy eljött a lányok számára a mellbimbó villantások ideje. Sajnos csak férfi próbálkozók jelentkeztek a feladatra, így inkább bele is vágtak a dalba. 🙂
Fotó: Réti Zsolt
A ráadásban a Dr. Feelgood-ot, a Kickstart My Heart-ot (ennek a végén még egy akkora durranással, hogy aki eddig nem vesztette el a hallását, az itt már mindenképp) és a Girls, girls, girls-t természetesen iszonyatosan nagy ováció fogadta. Itt lett igazából csúcsra járatva a koncert hangulata. Még én is azt vettem észre, hogy boldogan rohanok ki a harmadik sörömért, annyira elkapott a hangulat. Egy rövid időre még egy magyar zászló is előkerült, amit boldogan lengettek nekünk a színpadon. Azt hiszem, hogy tényleg ez a koncert, ahol a zenei teljesítményről nem kell semmit írni, ez sokkal többről szólt. Szórakozás volt igazán felsőfokon, a 80-as évek egyik sztárbandájától, aki még mindig nagyon hitelesen hozzák a rock sztár imázst.
A Def Leppard ritka rosszul szólt, a Mötley iszonyat hangos volt, a nézőtéren nem volt teltház, de mégis ez egy nagyon-nagyon emlékezetes estére sikeredett. Egyetértek azokkal, akik azt írták, hogy itt tényleg érdemes volt elfeledkezni a szórakozáson kívül minden másról.
Fotó: Réti Zsolt
Írta: B.T.
Credit: Réti Zsolt
Szervező: Live Nation