Egy Cultikus este a Parkban – A The Cult koncertjén jártunk – koncertbeszámoló
(The Cult, special guest: Lili Refrain 2023.06.27. Budapest Park)
Majdnem napra pontosan 30 év telt azóta, hogy a The Cult-ot először láttam élőben. 1993-ban ott voltam a legendás MTK Stadionos bulin, amin az angolok mellett a Megadeth és a Metallica volt a két másik fellépő. Tinédzserkorom egyik meghatározó élményét jelentette az a koncert. A három fellépő zenekarból számomra akkor még a The Cult volt legismeretlenebb, leginkább annyit tudtam róluk, hogy a Guns N’ Rosesnak tőlük sikerült lenyúlni Matt Sorumot (aki később az egyik kedvenc dobosom lett), valamint, hogy a középiskolai osztálytársnőim szinte egytől egyig vagy Ian Astbury vagy Billy Duffy képét tartották valamelyik füzetükben vagy tolltartójukban. 🙂 Egyébként 93-ban a The Cult remekül játszott, elképesztő koncertet adtak. Azóta pedig – bár igazi rajongójuk sosem lettem – de azért jócskán sikerült őket megkedvelnem, sőt a Beyond Good and Evil című lemezüket egy időben rengeteget hallgattam. Amúgy ez a lemez jelentette Matt Sorum visszatérését a bandába. Igaz csak egy album idejére, hiszen a Velvet Revolver nem sokkal később alakult meg, Mattal a sorban.
A koncert napján megint volt okunk az izgulásra az időjárás miatt. Egy pár héttel korábban a Billy Talent koncertjét csaknem teljesen elmosta az eső a Budapest Parkban, és most is benne volt a pakliban, hogy ronggyá fogunk ázni, de szerencsére az eső végül elkerült bennünket. Minden esetre fura az időjárásunk így a nyár közepén.
A fő attrakció előtti bemelegítést ezúttal egy olasz hölgy kapta. Lili Refrain egy egyszemélyes showt adott elő. Ehhez számos looper pedált hívott segítségül. A mostanában olyan divatos loop-olás azt jelenti, hogy az előadó különböző hangszerek, vagy a saját hangja által a színpadon élőbe rögzít és játszik újra egy-egy zenei szakaszt. Például megüt kétszer egy dobot, és ez a két ütés újra és újra el fog hangozni előre beállított időközönként. Így lehetőség lesz majd egy másik hangszerrel, például egy gitárral „rájátszani” a már felvett dob ütésekre. Aztán ez a dob és gitár már együtt szólalnak meg és következhet még egy hangszer vagy akár egy ének szólam is.
Lili ennek a műfajnak egy igen jeles képviselője. Nagyon izgalmas dolgokat „hozott” létre a szemünk láttára a színpadon. A műsorát nem mondanám túl pörgősnek, de igényesnek annál inkább. Az olasz hölgy pedig nagyon szuggesztív karakter (ehhez nagyban hozzájárult a fekete piros arcfestése is) és ráadásul nagyon különleges hangja van. Nem vagyok biztos, hogy egy önálló koncertjét szívesen megnézném és nem is feltétlen szórakoztatásnak gondolnám, amit csinál, de azért le a kalappal a teljesítménye előtt.
Szerencsére nem nyúlt túl hosszúra az átszerelés és következhetett a várva-várt koncert: 2017 óta végre újra Magyarországon lépett fel a The Cult. Rögtön a már említett Beyond Good and Evil album legnagyobb slágerével, a Rise-zal kezdtek. Sajnáltam kicsit, hogy ez a dal nem későbbre maradt és azt is, hogy később kiderült, hogy erről az albumról ez volt az egyetlen darab. A hangzás már rögtön az elejétől egészen elfogadható volt, talán kicsit tompán szólt a gitár és erőtlenül a dob, de cserébe az Astbury énekét remekül eltalálták és az arányok is rendben voltak.
A második dal a Sonic Temple albumról a remek Sun King volt, ezt pedig a King Contrary Man követte. Vannak zenekarok, akik elsősorban a studio felvételeken remekelnek, aztán élőben már sosem tudják ugyanazt a színvonalat hozni. Na a The Cult pont ennek az ellentéte, ők valahogy mindig kicsit többet tudnak élőben adni, mint ahogy a dalok az albumokon szólnak. A legpozitívabb hatást rám Billy Duffy tette, aki az új frizurájával és szakállával teljesen úgy nézett ki, mint Josh Brolinn. Duffy egész este hibátlanul nyúzta fekete Gibson Les Pault és fehér Gretsch-ét. Mindig nagyon szerettem a gitározását, remek riffeket talál ki, de igazából élőben érződik a zsenialitása, mindig sikerült valami kis extrával megfűszerezni a témákat, ráadásul kevés gitárosnak van ennyire ikonikus hangzása.
Ian Astbury is remek volt az egész koncert alatt. Bár napszemüvegét szinte csak pillanatokra vette le (amiért egész tisztességes ujjongás volt a reakció a rajongók részéről) valamint egész este közelharcot vívott a mikrofonkábelekkel valamint a színpadi kifutón útját álló monitor hangfalakkal, de az éneklését nem hogy kritika nem érhette, hanem talán túlzás nélkül mondhatjuk, hogy ugyanolyan olyan jó volt, mint a 30 évvel ezelőtt, sőt ugyanolyan jó, mint ahogy az albumokon is hallható. De az is biztos, hogy sosem adnék neki kölcsön egyetlen csörgődobot sem: gyakorlatilag ahány a kezei közé került, annyit sikerült összetörnie. 🙂
A hangulatra az első pillanatoktól kezdve nem lehetett panasz, az 5-6 ezer néző (ez a nézőszám talán egy kicsit csalódást jelent, de mostanában megfigyelhető, hogy a külföldi zenekarok már nem vonzanak teltházakat a Parkba), aki ott volt végig remekül szórakozott, de a zenekar és a közönség igazán csak valahol csak a rendes műsor legvége felé eljátszott She Sells Sanctuary környékén talált egymásra. Eddig a pontig Astbury nagyon keveset kommunikált a közönséggel, de itt végre megtapsoltatott mindenkit, amiért a közönség igencsak hálás volt. Talán érdemes lett volna ezt már a buli elején is megtennie.
A zenekar többi tagja is mind-mind remek zenész. Nagyon sajnáltam, hogy Matt Sorummal sosem sikerült látnom őket, de John Tempesta is kiváló dobos, nagyon egyben tartja az egész zenekart feszes, kérlelhetetlen játékával. A billentyűs Mike Mangam játékát is élvezet volt nézni és hallgatni, ő a Sweet Soul Sister kiállásában kapott nagyobb teret, nagyon ízlésesen választott izgalmas hangszíneket.
A háttérvetítést szerencsére nem vitték túlzásba (lehet, hogy nem tartozom a többséghez, de csak nagyon indokolt esetben szeretem, ha valami elvonja a zenéről a figyelmemet), középen végig ugyanazt a képet láthattuk, csak rövid időre lett lecserélve az új album (Under The Midnight Sun) borítójakén szolgáló stilizált kígyóra és napkorongra. A műsor természetesen igazi best of… válogatás volt. A legtöbb dalt az Electric albumról játszották. Az új albumot két dal erejéig idézték meg: az albumnyitó Mirror mellett még a Vendetta X-et játszották el. Ez utóbbi szerintem egy kifejezetten jól sikerült darab.
A ráadásra a Peace Dog (ebben volt egy rövid megjegyzése az ukrán háborúról, de nem vagyok benne biztos, hogy jól értettem ezért nem is írom le inkább, hogy szerintem mire utalt) és a Love Removal Machnie maradtak, ezekkel a dalokkal lett vége az összesen 90 perces műsornak. Ha nem is ez volt a The Cult legemlékezetesebb magyarországi fellépése, azért a kisujjukból képesek kirázni egy-egy igazán remek koncertet. Nem hiszem, hogy bárki csalódottan ment volna haza erről az estéről, jó tudni, hogy a régi nagy öregek közül még vannak, akik legalább olyan elánnal állnak bele a koncertekbe, mint ahogy tették azt évtizedekkel ezelőtt is.
Írta: B.T.
Credit: Hetessy-Németh Tünde
Szervező: Live Nation
Kapcsolódó tartalom:
The Cult koncertfotók 2023.06.27. Budapest Park