Látlelet egy meggyőző szintlépésről a modern metál világában – Bring Me The Horizon koncerten jártunk – koncertbeszámoló
(Bring Me The Horizon 2023.06.01.. Papp László Budapest Sportaréna)
A Bring Me The Horizon nem csupán a nyári metál koncertdömpinget durrantotta be június 1-jén a Budapest Sportarénában, hanem a Post Human European Tour koncertkörútjuk újabb szakaszát is itt kezdték meg. A turné elnevezése ugyan azonos az év elején, februárban lezajlott, európai nagyvárosokat érintő túrájáéval, azonban teljesen új műsorral, színpadképpel, látványvilággal örvendeztettek meg minket. Ennek a legjobban azok örülhettek, akik 2022-ben a Volt Fesztiválon is látták a zenekart, hiszen így két merőben eltérő bulit élhettek át. Egy jóbarátomnak meséltem, hogy írnom kell majd beszámolót a koncertről, ő egészen röviden összefoglalta, szerinte ennyivel mindent el lehetne mondani róla: “**** jó volt!” Valóban így van, de ne szaladjunk ennyire előre!
A járvány miatti korlátozások rengeteg zenészt és turnét kényszerítettek lemondásokba, halasztásokba. Annyira hozzászoktunk ahhoz, hogy az utolsó hetekig sem lehetünk biztosak benne, vajon eljuthatunk-e majd arra a koncertre, amire már hónapok-évek óta megvan a koncertjegyünk, hogy ha esetleges változásokat, halasztásokat jelentettek be a tervezett bulikkal kapcsolatban, akkor is csak kissé megvontuk a vállunkat, és tudomásul vettük. Ilyesmi történt a Sheffieldből származó Oli Sykes bandája esetében is: 2021-ben meghirdették koncertjüket a következő év elejére a Budapest Sportarénába, ami a zenekar magyarországi fellépései közül eddig a legnívósabbnak ígérkezett, ugyanis az elmúlt években csak fesztiválokon kaphattuk el őket. Az akkori lineup igazán pazar volt: jött volna velük az A Day To Remember, akikre szintén szép számban lettek volna kíváncsiak, és eddig csak egyszer jártak Magyarországon; és csatlakozott volna a Poorstacy és a Lorna Shore is. Összetette minden rajongó a két kezét örömében, és egy zenei stílusok vegyítésében gazdag este lett volna belőle. Sajnos nem sokkal később kiderült, hogy ebben a formában nem tud elindulni a turné, így másfél évvel későbbre, 2023. augusztusára tolták a Bring Me The Horizon koncertjét – ekkor már a kísérőzenekarok nélkül, sokak bánatára. Mint feljebb említettem, a két dátum között a banda fellépett a Volt Fesztiválon, hogy kicsit csillapítsa a rajongók éhségét, de sokan mégis erre a soha nem tapasztalt nagy dobásra készültek.
Nem lehetett egy átszervezéssel megoldani mégsem a koncert halasztását – bejött egy amerikai-kanadai turné az új dátum idejére! Így nem későbbre, hanem picit előrébb kellett hozni a koncert időpontját. Halkan jegyezzük meg – maradhatott volna az augusztusi időpont, és az Irigy Hónaljmirigytől kérhettek volna tanácsot, hogyan is kell a bandát két részre felosztani, és egy időben két helyen fellépni ugyanazzal a zenekarnévvel! És bár Oli és zenekara erős érdeklődést mutat a mesterséges intelligencia iránt, egyelőre még nem tehetik meg, hogy a kanapén fekve számolgassák a pénzt, amíg az avatarjaik lenyomják a koncertet helyettük. A Bring Me The Horizon összetartó brigád, és csak együtt tudják prezentálni a dalaikat, mindenkire szükség van egy koncerthez.
Minden rosszban van valami jó – szokták mondani, és ez itt is így volt! Eredetileg a Sportaréna beforgatott színpados verziójára terveztek volna, de a nagy érdeklődés és az új show színpadigénye, látványtechnikája is végül a hagyományos színpadelrendezésre terelte át a bulit. Ugyan a legfelső karéj végig le volt takarva az Arénában, de a megnyitott ülőhelyek és a szélesen hagyott állóhelyek teljesen megteltek, ami valóban bizonyította, hogy a Bring Me The Horizon akkora szintet lépett az elmúlt években, hogy már hazánkban sem lehet őket kisebb helyre kalkulálni. Az eredetileg tervezett előzenekarokra pedig ugyan bitang mód rá volt gerjedve mindenki, végül egy nyitóbandára redukálódott a számuk, a Spiritbox pedig szerintem nem okozott csalódást!
Az immáron hetedik éve létező Spiritbox egy kanadai metálzenekar, ami ötvözi a metalcore, progresszív metál és djent stílusokat, így egy egészen üdítő, izgalmas keveréket hoznak létre. Az elektronikus alapok, betétek jól forrnak össze az egyszerű, de annál ütősebb alapokat hozó hangszerekkel – dob, elektromos gitár és basszusgitár. A Spiritbox három hangszeres férfi tagja mellett női énekhang teszi teljessé a zenekar hangzását, Courtney LaPlante énekesnő szerencsénkre az énektémáiban olyan variációkkal operál, ami a zenekarral töltött kb. 40 perces játékidőt igazán élvezhetővé varázsolta bemelegítésként.
A főzenekar számára felépített háromszintes színpadkölteménynek két alsó szintjét a Spiritbox a kiírt kezdésnek megfelelően 19:30-kor birtokba vette. A dobos a színpad közepén, emelt részen csépelhette a dobokat, a gitáros és basszusgitáros pedig néha-néha helyet cserélgetve tartották mozgásban magukat az egy helyben headbangeléseken kívül. Semmi különösebb látványelem, a jó értelemben véve kegyetlen pusztításhoz szerencsére a színpadi fényekért felelős kolléga is komolyan vette a szerepét, így a kellő pillanatokban vette fel a világítás is a zenéhez illően az aprítás ritmusát. Már az első dalnál elkezdhettük a nyakunk bemelegítését, nagyon fogós, mélyre hangolt gitárriffekkel gondoskodtak arról, hogy megmaradjanak az emlékezetünkben. Viszont ami mellett tényleg nem mehetünk el semmiképpen, hogy Courtney az egyik pillanatban még álomvilágba kísér minket fátyolos énekhangjával, majd egy pillanat alatt úgy vált át a legkegyetlenebb hörgésbe, hogy ha ekkor az ülőhelyemen ültem volna már, biztosan belepasszírozódom a székbe! Lenyűgöztek teljesen ezek a váltások, és a stíluskavalkádban el is vártam ezt, sőt, minél többet akartam ebből, ahogyan mentünk bele egyre jobban a műsorukba.
A zenéjük szerintem sok olyan elemet tartalmaz, ami miatt simán fantasy, horror vagy sci-fi filmek betétdalainak is elmehetne jó pár daluk. Tényleg nem volt egy egyszerű menet ez a 40 perc, amikor már kicsit ellazultunk volna Courtney selymes hangjától, akkor éles váltással lehúzott minket a pokolba, és zenekarával olyan erejű döngöléssel romboltak a színpadon, hogy öröm volt másnap nyakfájással ébredni! Azt éreztem, hogy a közönség kicsit meg is van illetődve tőlük – nem is feltételezem, hogy rengetegen ismerték őket, vagy belehallgattak a zenéjükbe előzetesen, ekkor még nem volt nagyon mozgás tapasztalható a már ekkor is tömött sorokban az állóhelyeken, pedig zeneileg minden adott volt egy bemelegítő pogózáshoz, headbangeléshez.
Courtney sem tűnt itt az igazán nagy mókamesternek, aki mindenképpen meg akarja mozgatni a tömeget – egy-egy konferálásba belecsempészte mókásan a Bring Me The Horizon felkiáltásokat, hogy kapjon erőteljesebb, hangosabb visszajelzést a közönségtől, pedig enélkül is megérdemelték volna mindezt. Egyesek megjegyezték kommentekben már a koncert közben (mintha bárki is olvasná ezeket a hangpultból…), hogy a potmétert feljebb kellett volna csavarni Courtney mikrofonja esetében, hogy jobban lehessen hallani az énektémákat – a hangkép összességében rendesen zúzda volt, így néha tényleg elveszhettek részletek az énekből, de jobban esett így, mintha éppen a zene ereje nem jött volna át, és a mikrofon van túlvezérelve. A zenekar szépen letette az alapokat az este főfellépőjének, nálam is felkerültek a zenei térképre, aki kicsit komplexebb, kevert zenei témákra kívánkozik metálzenei alapokon, és szereti a női énekhangot tisztán, illetve a legbrutálisabb hörgések esetén is, azoknak nem kérdés, hogy egy legközelebbi alkalommal kötelező program a Spiritbox fellépése!
Az előzenekar utáni várakozás ideje túlzásra sikeredett – volt egy legrosszabb sejtésem, hogy mikor fog legkésőbb kezdeni a Bring Me The Horizon, és sajnos így is lett. 55 percnyi várakozás kerekedett, amiből a felével is bőven beértük volna, főleg azok, akik az első sorokban passzírozódtak. Miután mindenféle rock-metál slágert meghallgathattunk a várakozás ideje alatt, 21:00 után pár perccel elindult az intro a kivetítőn. A mesterséges intelligencia képviselőjeként a tavalyi turnét is végigkövető E.V.E. névre keresztelt karakter köszöntötte a rajongókat, és tájékoztatott minket arról, hogy milyen kísérlet részesei vagyunk. Idénre már E.V.E.-L. lett belőle, nevében is ördögi lett, és a kivetítőn a zenekar tagjai is megjelentek, akik figyelmeztettek, hogy a hozzánk szóló karakter rosszat akar nekünk – ekkorra már tényleg összekavarodhattunk, hogy ki a jó és a rossz, és hogy az AI által kívánatosnak tartott új generáció létrehozása milyen előnyöket-veszélyeket is hordoz magában. Az introt a zenekar tagjaira jellemző remek humorral alkották meg, így a vészjóslás közepette is mosolyoghattunk jókat az egész szellemességén.
Aztán szempillantásra sem volt idő, a zenekar azonnal belekezdett az első dalba a háromemeletes színpadon. Legfelül a szintetizátoros-vokálos agytröszt Jordan Fish, középen a basszeros Matt Kean, mellette Matt Nicholls dobos; a középső szinten, emelvényen Oli Sykes a figyelemreméltó mikrofonállvány előtt, legalul pedig a két gitáros vágott bele a buliba. Rögtön egy olyan dallal indult a szett, ami két nappal a koncert után jött csak ki hivatalosan, így az egész Sportaréna kicsit döbbenten, de annál nagyobb izgatottsággal figyelhette az első perceket. Az AmEN! című dal Lil Uzi Vert / Daryl Palumbo és Glassjaw közreműködésével készült, és azonnal brutális módon levette a fejünket a helyéről! Hörgés, kiabálások, aztán rövid úton elérkezés a refrénhez, ami igazi BMTH-tól mostanra már megszokott, nagyívű, belehalva is kiéneklős énektémával kecsegtet. A színpad elején folyamatosan lángcsóvák érkeztek megállás nélkül – így kell megérkezni a színpadra, és berobbantani a hangulatot egy metálkoncerten, kérem szépen! Viszont az egyetlen észrevételemet, negatív kritikámat is ehhez a dalhoz kell hozzáfűznöm: a BMTH előre programozott elektronikus alapjai, és a vokálrészek sűrűsége, változatossága miatt nekem az első számnál végig az volt az érzésem és félelmem, hogy itt kicsit talán több sáv érkezett a hangfalakból bejátszva, mint amennyit egészségesnek gondolnék egy élő koncerten. Értem, hogy ebben a dalban három különböző énekes is részt vesz, de Oli bármennyire is kigyúrta magát énektechnikailag az elmúlt években ahhoz, hogy minél jobban bírja a magas énektémákat másfél órán keresztül, mégis itt azt éreztem, hogy még az ő részei is erős rásegítéssel érkeztek meg a hangfalakból. Bíztam benne, hogy ez nem lesz jellemző az egész koncertre, mert a playbackelést nehezebben tűröm rockkoncertek esetében, mint például popsztároknál.
Szerencsére az első dal után már nem volt ilyen érzésem, Oli éneklése sem volt hibátlan végig, de az tényleg megsüvegelendő, hogy mennyire megtanulta használni a hangját, és nem fárad bele a témákba menet közben. A hangzást is sikerült elkapni szépen, nekem a dob hiányzott néhány dalban, eltűnt az összképben sokszor, és hála a jó égnek a BMTH zúzását nagyon nagy részben meghatározó torzított gitárok úgy szólaltak meg, ahogyan a lemezen is – kegyetlenül és kíméletlenül. A breakdownoknál, illetve a refrénekre megérkezéseknél olyan jó érzéssel lehetett bólogatni még az ülőhelyeken is, hogy nem is bírtam megálljt parancsolni a nyakamnak! Az első hangoktól kezdve azt láttam magam körül, hogy a lelátóról is legszívesebben mindenki lemenekülne az állóhelyekre, hogy egész testét beleadva adja át magát az aprításnak. Már az első dalnál kialakultak circle pitek az állóhelyek különböző részein, a rajongók rendesen kiéheztek már arra, hogy megmozgathassák magukat.
Érkeztek is sorra a dalok az elmúlt 10 év terméséből – és szigorúan csak ezekről! Az első három albumukról semmit nem vettek elő erre a turnéra, viszont elsőkként kaphattunk a friss dalokból is ízelítőt élőben! LosT című daluk is itt hangzott el először, így igazán kiváltságosnak érezhettük magunkat. A színpadkép élénkre sikeredett, a koncert első pár dala után még a hátsó kivetítőről is lehullt a lepel – ugyanis addig egy nagy háttér volt kifeszítve. Ezután a kivetítések még élénkebbek lettek – például a Shadow Moses esetén a havas táj borította be ezáltal a színpadot, Oli pedig a klipből is megismert piros jelzőfénnyel érkezett a színpadra, amitől mindenki megőrült teljesen.
A koncert közepén két dal erejéig Courtney LaPlante a Spiritboxból is csatlakozott Oliékhoz – többek szerint ez volt a koncertnek egy kevésbé izgalmas szakasza. Ha nem is unalmas volt, egy nyilvánvaló tempóváltás érkezett erre a két dalra, de látványban továbbra is nagyon lehengerlő volt, amit tapasztalhattunk. A Nihilist Blues című dalnál például a zöld lézerfények is be lettek izzítva – a dal hangszerelése és a fények együttes hatására olyan érzésem lett, mintha hirtelen az aprítós metálbuliból egy trance buliba csöppentünk volna pár perc erejéig, de a zenekar elektronikával való kísérletezése miatt ezen sem lepődtünk meg túlságosan.
A DiE4u rádióbarát refrénjénél és óvatosabb hangszerelésénél már erősen tikkeltek a szemeim az újabb brutális zúzásokért, amire ugyan még várnom kellett kicsit, mivel még a Kingslayer című dalnál sem éreztem, hogy igazán visszatérnénk a gitárhangsúlyra és az elegendő vérhányós kiabálásra. A BABYMETAL énektémáit meghallva megenyhült kicsit a szívem, ezt a keményzene vs. anime zene összeállítást csak őszintén értékelni tudtam, a BMTH pedig kellő mennyiségű brutalitást kevert ebbe a kooperációba is ahhoz, hogy ne búslakodjak tovább.
A 10 éve sikeres receptúrát megalapozó dalokkal zárta a zenekar a fellépését – Drown, Throne és a Can You Feel My Heart következtek egymás után. Akkora slágerek, hogy mindenki torkaszakadtából tudja énekelni a refréneket, a breakdownokra lehet együtt ugrálni, headbangelni, és tényleg az utolsókat is kiadhatták magukból azok, akik meg akarták mozgatni testrészeiket kedvenc zenekaruk koncertjén. A lelátón nem kevésszer az volt az érzésem, hogy a sok bólogatástól kimozgatjuk a helyéről az ülőhelyeket tartó szerkezetet, ebből is érződött, hogy micsoda energiabombaként hatott mindenkire a koncert.
A Bring Me The Horizon jogosan érte el a teltházas arénazenekar státuszt, sokat dolgoztak érte és kísérleteztek az elmúlt évtizedben. Nem úgy tűnik, hogy vissza akarnának nyúlni a kezdeti három lemez tételeihez, így aki az ős-Bring Me The Horizon élményre vágyik, annak nem tudunk biztatóakat jósolni. Látványban és színpadképben is beérett a produkció, szerencsére a hangzás is egyben volt, mert amire az esetükben a legnagyobb szükség van élőben, az az alaphangszerek kellő hangereje. És bizony ez itt most nagyon rendben volt – pusztító őserő a legnagyobb megelégedettségünkre.
Írta: Tüzes Mátyás
Credit: Hetessy-Németh Tünde
Kapcsolódó tartalom:
Bring Me The Horizon koncertfotók 2023.06.01. Papp László Budapest Sportaréna