Egy kis Slipknot, máskor Stone Sour – szólóban jött Corey Taylor! – koncertbeszámoló
(Corey Taylor, Siamese koncert Budapest, 2024. június 5. Budapest, Barba Negra)
Május közepén még Amerikában lépett fel a Slipknottal, a hónap végén pedig már Európában kezdte el szólóprojektjével a turnéját Corey Taylor! A modern rock-metál történésekben jártas zenekedvelőknek szinte be sem kell őt mutatni – a Slipknoton kívül a Stone Sourban aktívkodott 2020-ig, annak idején a Roadrunner kiadó által összehozott Roadrunner United egyes dalaiban is énekelt nagyokat; és akkor az egyéb kisebb projektekben való részvételt még nem is említettük! Az elmúlt években egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a saját nevével fémjelzett produkciójára, mostanra második szólólemezét turnéztatja, és úgy tűnik, nem tervez leállni a zeneszerzéssel, turnézással. Önálló projektjének első hazai koncertjére a Barba Negra Red Stage-en került sor, előzenekarként pedig a dán Siamese csatlakozott a bulihoz.
Előre kiírták a kezdési időpontokat, de mégis egy picit meglepett, hogy pontban 19:00-kor a dán ötösfogat tényleg színpadra lépett, és belecsaptak bő 50 perces szettjükbe. Már ekkor is elég sokan voltak a sátorban, mi pedig többen úgy döntöttünk, hogy inkább csak a sátoron kívülről nézzük-hallgatjuk a Corey Taylor és zenészeihez képest fiatalnak mondható csapatot.
Az már az első Siamese dalokból kiderült, hogy itt a tiszta énektől kezdve a kiabálásokon, hörgéseken át széles lesz a paletta énektémák ügyében. Mirza Radonjica frontember jól énekelt, azonban végig úgy éreztem, hogy nem tudott élni a majdnem egy órányi rájuk szegeződő figyelemből megragadható lehetőségekkel. Introvertált, túlságosan visszafogott volt a banda, pedig a dalokkal egyáltalán nem volt semmi probléma.
Lassabb, elektronikával teletűzdelt témák váltakozása a legkeményebb metál breakdownokkal, selymes ének után gyors váltással hörgésbe érkeztünk sokszor, szóval tényleg mindenki találhatott valamit a zenéjükben, ami megragadhatta az érdeklődését. A sátoron kívülről hallgatva teljesen jól szólt minden, én nem hiányoltam semmit, de a Red Stage egészen furcsa anomáliákat képes okozni hangzás terén, így biztos vagyok benne, hogy másoknak előrébb-középtájt az egyes hangszerekből / énekből nem jött át ilyen jól a hangkép. Amikor beljebb mentem a keverő magasságáig, akkor is úgy tűnt, hogy a frontember próbálkozásai a mosh pit / wall of death irányában nem igazán találtak megértő közönségre, kevesen mozdultak meg a Siamese szerteágazó taktusaira.
A dán előzenekar koncertjének utolsó dalaira az elektromos hegedű is előkerült, ami egy újabb üde színfoltot jelentett a banda által prezentált szerzemények megszólalásában. Hátulról figyelve a bulit összességében egy lendületes, energikus, változatos majdnem egy órás szettnek értékeltem a Siamese koncertjét, akiken ha kevésbé érződött volna a megilletődöttség és a vizsgadrukk, akkor talán többektől kaptak volna nagyobb visszajelzést a dalok között és a bulijuk végén. Bemelegítésnek abszolút elment, majd egy kb. 25 perces átszerelés következett.
Legnagyobb meglepetésemre a 20:20-as kezdési időt Corey Taylor és zenekara is betartotta, így az intro el is indult pontban ekkor. A legújabb lemezének, a CMF2-nek a nyitó tételeivel indult a koncert, a The Box című dal introként szólalt meg, a 2 perces dal pedig remekül felcsigázta a közönséget, a zenekar tagjai pedig elfoglalhatták helyeiket a színpadon hangszereikkel. Corey utolsóként jött fel, és a The Box akusztikus gitáros, lassú felvezetése után beindulhatott a pörgés és zúzás a Post Traumatic Bluesra. Jó volt hallani a tömeget, ahogyan megőrültek főhősünket és zenekarát látva, az első refrénre pedig már nagy örömmel érkeztünk meg a csordavokállal, ahogyan azt egy igazi rockkoncerten illik.
Tudni kell, hogy Corey Taylor az elmúlt években sokszor teljesen egyedül töltött meg egészen nagy koncerthelyszíneket is – kiállt egy szál gitárral, és sztorizgatott, játszott mindenféle dalt, amihez éppen kedve volt, és amiket a rajongók akartak hallani. Hozzánk nem így érkezett, hanem az innen-onnan összerántott zenésztársaival, hogy a teljes zenekarral felvett második lemezt, a CMF2-t is bemutassák, illetve a korábbi CMFT-ről is eljátsszanak tételeket. Az ilyen 5 fős zenekari felállás már a Stone Sourból is ismerős Coreynak, sőt, a gitáros Christian Martucci is az említett banda tagja volt, így természetesen számítani lehetett rá, hogy a frontember életművének legmeghatározóbb zenéit érintő koncertjén Stone Sour, illetve Slipknot dalok is elhangzanak. A lendületes színpadra lépős dal után a Made of Scars jött, amelynek már többek számára ismerős refrénjében a lelkünket is kikiabálhattuk – és bizony, ez még sokszor történt hasonlóan a koncerten, ugyanis Corey Taylor énektémái gyakran sodortak minket is magukkal.
A zenekar tagjain is érződött a lelkesedés, főhősünket pedig élmény volt a több hazai Slipknot koncert, illetve a számtalan koncertfelvétel megnézése után maszk nélkül látni, ahogyan élvezi minden pillanatát a színpadi létnek. Lecsupaszítva, extra külsőségek, színpadi elemek nélkül, egy hamisítatlan rock-metál bulit adott nekünk Corey zenésztársaival, és a közelebb állók tényleg jól megfigyelhették mimikáját, mosolyát, szemkontaktust vehettek fel vele, így jóval közelebb érezhették magukat hozzá, mint amikor maszkban babonázott meg minket. Más a mondandója, más a mozgása és a kommunikációja is, mint amikor a Slipknot frontembereként szólítja meg rajongóit, és itt szépen váltakoztak a lassabb-gyorsabb dalok, amik között megállhatott egy-egy kisebb sztorira, kiszólásra is, amitől csak még emberibb lett az egész performansz. A Black Eyes Blue-nál például hálálkodott jelenlegi feleségének, amiért segíti őt mindenben, és őszintén mondom, hogy megható volt rajongóként minden egyes szavát hallgatni az elérzékenyülősebb pillanataiban.
Az egyik legnagyobb hangulatot a Grammy-díjas Slipknot szerzemény előadása hozta el, a Before I Forgetre elől is kérdés nélkül megmozdult mindenki. Az egyszál gitáros szólókoncertjeiről becsempészte a setlistbe a SpongyaBob Kockanadrág betétdalát is, és amennyire játékosan előadta mindezt, egyáltalán nem érződött kellemetlennek, ahogyan több ezer ember egyszerre üvöltötte, hogy “Spongebob Squarepants!” Az egyszer fent – egyszer lent koncepcióján tovább evezve jött a Snuff, aminél elmélyedve, elmerengve kiabálhattuk tele a sátrat fájdalmasan Corey segítségével. Az elkeseredés után a Dave Grohllal is közös From Can to Can’t húzott ki minket a letargiából, a következő csúcspont pedig a ráadás előtti Through Glass volt. Jó volt megtapasztalni, hogy mennyire tökéletesen működtek ezek az akusztikus gitár hangsúlyú tételek egy ilyen nagy helyen is, ekkorra már abszolút fesztiválhangulatot érzékeltem, mindenki kiénekelhette magát kellőképpen.
A ráadásban a 30/30-150-ra tekerhettünk egy hatalmasat, mielőtt eljutottunk a metálzene egyik partyhimnuszához, ami minden rock-metál buliban tökéletesen szokott működni – a Dualityre tényleg mindenkinek meg kellett mozdulni, és az utolsó hangokat is torkunk szakadtából elüvölteni a fináléban.
Összességében egy jó hangulatú, tempóban és érzelmekben változatos koncertet adott Corey Taylor és zenekara. A frontemberről és a legismertebb zenekarában történő tagcserékről, perpatvarokról akármit is gondoljunk, ezen a koncerten Corey tényleg mindent megmutatott magából. Laza, jófej, ki meri fejezni az érzelmeit, elérzékenyül, sír, nevet, megszakad, hálás az őt körülvevő emberekért. Megünnepeltette Christian Martucci gitárost születésnapja alkalmából, zenekarát éltette, kérdés nem fért hozzá, hogy elnyerte mindannyiunk szimpátiáját.
Ahogy láttam a fotókon, fülmonitort Corey nem használt, így bízom benne, hogy a hangzás számára összeállt a színpadon állva, ugyanis ha egy negatívumot ki kéne emelnem, az a hangkép volt. Nehéz megértenem, hogy a keverőpult mögött állva miért szólt értelmetlenül a buli nagy része, a darálós legnagyobb slágereket ismertem fel a legkevésbé, de természetesen előfordulhat, hogy előrébb-hátrébb mást lehetett tapasztalni. Az akusztikus gitárral előadott dalokat még a rossz hangkeverés sem tudta tönkretenni, úgyhogy örülhettünk is neki, hogy ilyen eklektikus dallistával készült Corey és zenekara – a 17 dalos setlist mindenki számára kielégítő lehetett, és szépen bemutatta Corey Taylor zenei életpályájának egyes szakaszait. Akármivel is tér vissza hozzánk legközelebb, szeretettel fogjuk várni – csak jöjjön! Maszkban vagy csupaszon, mindegy is, a lényeg, hogy a csillogást lássuk a szemeiben!
Írta: Tüzes Mátyás
Credit: Réti Zsolt
Szervező: Live Nation