Mutass egy figcsit, Sting! – szabadon választott rocksuli a haverokkal– koncertbeszámoló
(Sting, Giordana Angi koncert Budapest, 2024. május 31. Budapest, Papp László Budapest Sportaréna)
Sting bő másfél évvel legutóbbi Sportarénás koncertje után ismét Budapesten adta elő legnagyobb slágereit, és a kalap mélyéről előhúzott, ritkábban játszott szerzeményeit legnagyobb rajongóinak! Az elmúlt 7 év alatt ötször is járt hazánkban zenekarával, ezekből a fellépésekből pedig három is a My Songs nevet viselő turné keretein belül zajlott. Ugyan a setlist a különböző turnéállomásokon is változott egy-egy dalt illetően (az 1 hónap eltéréssel megtartott debreceni és budapesti koncert dallistája sem egyezett meg teljesen!), mégis a 2024-es koncertjének hírére csak annyit mondtam magamban: “Ohh… már megint?! Na jó, menjünk!” Szinte ugyanaz a Sting fotó a plakátokon, flyereken, mint a My Songs turnéjánál is volt, csak a sárga-narancs színeket felváltotta a kék színvilág. Imádjuk, de tényleg eljön negyedszerre is hozzánk szinte ugyanazzal a műsorral és turnéval? Na, azt már nem! Sokan nem is sejthették, mennyire rászedett minket a kicsattanó formában lévő 72 éves frontember!
Tulajdonképpen a My Songs turné hivatalosan még nem is ért véget, egy jóbarátommal a koncert előtti napokban is még arról beszélgettünk, hogy most akkor nagyobb zenekarral, szintetizátorossal, vokálosokkal érkezik majd hozzánk, vagy van esély rá, hogy a Sting 3.0 turnét már Európában elindítja? A koncert beharangozójából nem tudhattuk ezt meg, és a hivatalos honlapról sem derült ki egyértelműen – sőt, még most is az van feltüntetve az európai dátumok felett, hogy “Sting 2024”, míg az őszi amerikai dátumok a “Sting 3.0” alatt vannak felsorolva. Az énekes egyik pillanatban még szimfonikusokkal zenél, másik héten teljes zenekarral koncertezik – kizökkenteni nehezen lehetne még hirtelen változások esetén is. Viszont láss csodát, már az európai helyszíneken elindultak trióban a Sting 3.0 turnéval, amely érzetre jóval közelebb áll a klasszikus The Police felálláshoz, mint a korábbi nagyzenekaros performanszai. Egy barátomat pont ez a tény győzte meg arról, hogy jegyet vegyen a koncertre, hiszen ez tényleg valami teljesen más, mint ami az elmúlt évek bulijain tapasztalható volt!
A koncert hamar teltházas lett, pár plusz helyet még felszabadítottak az utolsó pillanatokban, de gyakorlatilag a csillárokról is lógtak az emberek már a kiírt kezdés előtt is. A kivetítőn látható Sting 3.0 fotók és logók megerősítették a korábbi várakozásainkat, és itallal a kezünkben lepődhettünk meg azon, hogy pontban 20:00-kor egy magányos cowboyként megjelent a színpadon Sting, aki pár szóban felkonferálta Giordana Angi olasz énekesnőt. A bemelegítésnek szánt produkciójához egyszál gitárral felszerelkezve érkezett a színpadra, és bele is csapott félórás szettjébe. Vontatott és unalmas volt sajnos, és ezen egyáltalán nem segített az sem, hogy a sima állóhelyekig a hangerőből sem jutott már elég, így az emberek inkább beszélgettek a dalok közben.
A Wedding Song és a She’s so great alatt a kivetítőn pörögtek a dalokhoz készült klipek, a hangulatot azonban ezek sem tudták igazán feldobni, erőtlen maradt így is összességében az előadás. Több zenész jelenléte jobbat tett volna, de szólóban Giordana legnagyobb pillanatai akkor következtek, amikor Shania Twain egyik leghíresebb dalát, a Man! I Feel Like a Woman!-t játszotta el. A közönség is vette az adást, kicsit elereszthettük a hajunkat, énekelhettük a refrént, a csúcspontokat ez jelentette a warm-up alatt. Zárásként elhangzott még a Memories, ami közben feltűnően technikai gondokkal küszködött az énekesnő, így az utolsó percre már a vezeték nélküli fülmonitorait is kivette, és így pengette le az utolsó hangokat. Kicsit sajnáltam, hogy így alakult, valószínűleg ő sem így képzelte a performanszát…
15 perc átszerelés és szünet jött, ami közben egyre izgatottabbak lettünk, majd pontban 20:45-kor feljött a színpadra a Sting – Dominic Miller – Chris Maas hármas, a lámpákat lekapcsolták, és bele is csaptak a Voices Inside My Head című dalba, ami egy igazi koncertkezdő nóta. Szépen felépülő dal, Sting első énekhangjaihoz pedig már közönségként is tudtunk hamar kapcsolódni, így a hangok már nem csak a fejében, hanem az egész arénában felcsendültek. A középtempós kezdés után feljebb tekerték a tempót a Synchronicity II-vel, amikorra már a kivetítőn futó tartalmakat is kiszínezték a The Police Synchronicity albumborítóján is fellelhető élénk festésekkel. Nagyot dobott a három zenész melletti-mögötti látványon mindez, a zene és a látvány összhatása sokakat visszarepíthetett a ‘80-as évekbe, és különösen igaz volt ez a The Police szerzemények felcsendülése közben.
Talán nem fog sokakat meglepni, hogy a harmadikként elhangzó Message In A Bottle rúgta be igazán a bulit. Bevallom őszintén, hidegrázós volt már a dal első pár másodperce is a jellegzetes dobtémával, Chris Maas ütéseire eltorzult arccal, gyermeki lelkesedéssel és őrülettel a szemeimben fordultam zenész barátom felé, és csapkodtam a levegőbe a dobossal egy ritmusban. Persze, a rutinos Sting koncertre járóknak nem újdonság, de az énekes-basszusgitáros frontember megdöbbentően hosszú ideig kitartott kiáltásával a kételkedőket is meggyőzte arról, hogy a hangja 72 éves korára sem kopott el. Mi pedig sokáig tudtuk volna még együtt énekelni vele, hogy „sending out an S.O.S”, de robognunk kellett tovább a The Police kezdődalok után egy pár Sting szerzeménnyel.
Az If I Ever Lose My Faith In You és a Fields Of Gold mindenki számára ismerős dallamai után meglepetésként hatott, hogy az énekes lazán odavetette a lehetőségét annak, hogy hallhassunk egy annyira friss dalt, amit sehol máshol nem játszottak még el. Természetesen vevők voltunk rá, de a sokszor csak maga elé nyammogva beszélő frontember szavaiból nem volt egyértelmű számomra a dal pontos címe, de talán Wrote Your Name címmel lesz majd fellelhető nemsokára szélesebb körben is.
A nem hardcore Sting / The Police rajongóknak ez a félórás etap okozhatott nehézségeket, érzékelhető volt a sima állóhelyeknél a közönségben a figyelem és a fegyelem fokozatos lanyhulása. A My Songs turnén megszokott slágerparádéhoz képest itt olyan dalok kerültek terítékre, amik ritkán hangozhattak el az ezt megelőző években, kis hazánkban pedig tényleg újdonságként hatottak a korábbi setlisteket visszanézve. A Mad About You, a When The Angels Fall, a When We Dance és a Fortress Around Your Heart lassabb ütemei közben az ősfanok érezhették magukat a legjobban, hiszen tényleg különlegességeket hallhattak, és az jött le a színpadon játszó zenészekről, hogy ők is nagyon élvezték a dallista változatosságát. Voltak dalok, amiket át kellett hangszerelniük három hangszerre, és még két szám között is látható volt a pillanatnyi elgondolkozás, hogy akkor most a következő dal melyik is legyen – ugyanis egyáltalán nem kötött a setlist, a számok sorrendjének állandó változása mellett egyes tételek simán kikerülnek, vagy újabbak kerülnek be estéről estére. Az ilyen és ehhez hasonló fordulatok, zenei kihívások tartják frissen Stinget és csapatát, nincs két ugyanolyan este.
Ha egy-két lassabb tétel elhangzott, akkor egy pörgősebb dallal törték meg a harmóniát, a Driven To Tears eljátszása például a lassabb Sting tételek közt jól időzített ébresztőóraként funkcionált. Megjegyzendő, hogy a zenészek egyes dalok előadása közben más szerzeményeikből is sunyiban bejátszottak témákat, amikre a zenész rajongók és a diszkográfiát kívülről tudó ősfanok is elismerően csettinthettek – tényleg leestek az állak a zenei megoldásoktól. Itt egy kis figurázás, ott egy virtuózkodás, és hát Sting… Énekelt kiénekelte a lelkét nekünk, beénekelte az egész arénát úgy, hogy a leghátul ülők is a zsigereikben érezték minden énekhangját, és közben úgy basszusgitározott, mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne mindez! Pofátlanság a lehető legjobb értelemben! Máshogy nem tudnám jellemezni, elhitette mindannyiunkkal, hogy ezt kisujjból ki lehet rázni!
A koncert felétől aztán már nem volt megállás, felültünk a slágervonatra, és egészen a fináléig értek a mindenki számára ismerős tételek. Az Englishman In New Yorknál a szokásos örömünnep alakult ki pillanatok alatt – a lassabb dalok után hirtelen mintha felkapcsolták volna a villanyt, úgy örült mindenki! A Shape Of My Heartnál együtt szomorkodhattunk, a Desert Rosenál Sting szokás szerint megbabonázott mindenkit. A The Police dalok közül a Walking On The Moon – So Lonely – King Of Pain jó előkészítései voltak a ráadás előtti, mindenki számára ismerős Every Breath You Take-nek. Élőben még kicsit gyorsabban is adják elő ezt a dalt, de ettől nem veszített érzelmességéből, akkora himnuszról van szó, hogy mindenki integetett, csápolt, énekelte a jól ismert sorokat, és Stinghez hasonlóan az utolsó szuszt is kiénekelhettük magunkból.
A ráadás első dalaként a zenekar a Roxanne-el pörgetett még egy utolsót a közönségen, ami után Sting egy utolsó dal erejéig visszavett a tempóból, akusztikus gitárra cserélte basszusgitárját, és egy széken ülve előadta a Fragile-t. Így búcsúzott Sting és zenekara tőlünk – érzékenyen, csendesen, emlékeztetve minket, hogy mennyire törékeny az élet, ezért vigyázzunk magunkra. Megígérte, hogy nemsokára találkozunk, mi pedig a majdnem kétórás csodakoncert után nem is kételkedünk ebben!
Zenéljen még sokáig Sting egészségesen, jókedvűen – trióban, nagyzenekarral, szimfonikus zenekarral, szólóban, bárhogyan -, csak zenéljen!
Írta: Tüzes Mátyás
Credit: Máté Éva
Szervező: Live Nation