A darálás és a pusztító breakdownok mesterdiplomásai – koncertbeszámoló
(Thy Art IS Murder – Whitechapel – Fit For an Autopsy koncertek – „GODLIKE EU TOUR 2023” THY ART IS MURDER 2023. október 12. Budapest, Barba Negra Red Stage)
Irgalmatlan deathcore turné érte el kis hazánkat október közepén a Godlike EU Tour keretein belül. Az ausztrál Thy Art Is Murder zenekar a szörfdeszkákat ugyan otthon hagyta, de helyettük hoztak új énekest egy friss albummal, és hónuk alá csaptak az amerikai színtérről három kísérőzenekart a műfaj kedvelőinek legnagyobb örömére. A Fit For An Autopsy és a Whitechapel külön-külön is sokakat bemozgatott volna, de az erők egyesítésének köszönhetően szép számban jelentek meg a bandák rajongói. Mivel most láttam először a húzózenekarokat, így nem tudom mihez viszonyítani a teljesítményüket, de egy nagyon változatos, jól összerakott estét kaptunk.
A Spite morcos bemelegítéséről sajnos lemaradtam, viszont a Fit For An Autopsy sem várta meg a kiírt kezdési időpontját, 5 perccel hamarabb már bele is vágtak koncertjükbe, így a második dalra érkeztem meg a Red Stagehez. A Savages című dal előtt az énekes leszögezte, hogy lehetőleg nem egy, hanem több circle pitet is szeretne látni, majd vészjósló gitárriffekkel vezették fel a középtájt valóban kialakuló köröket. Szerencsére nem kellett nagyon noszogatni a közönséget, így a zenekar következő dalainál is jellemző volt a folyamatos mozgolódás. Pazar blastbeatekkel és brutális breakdownokkal bombáztak szét minket a The Sea of Tragic Beastsnél, és itt éreztem azt igazán, hogy a hörgések mellett a refrént torkuk szakadtából üvölthetik a rajongók. A hangzás számról számra egyre jobb lett, viszont amit külön kiemelnék, az a fénytechnika és a zene összhangja! Nyilván nagy része előre be volt állítva a látványnak, de üdítő volt megtapasztalni, hogy a pulzáló fények mennyire jól illeszkedtek a tempóhoz, és együtt éltek minden hanggal. A blastbeatek alatt például sokszor stroboszkópszerű, retinát kiégető pulzálás ment – ha lett volna mibe kapaszkodni, megtettem volna, annyira heves volt az egész.
A Pandora című dalra aztán tényleg a legnagyobb circle pitet szerette volna látni az énekes, ennek hatására közép-hátulról is megindultak nagy hévvel azok, akik addig kimaradtak a körforgásból. Nem kellett kétszer mondani, óriási aprítás alakult ki, miközben még az ördögszarvakat is lehetett együtt mutogatni a zenekar tagjaival. A zárótételként érkező Far From Heavenre pedig a szarvakon kívül az öklök is a magasba emelkedtek, mindenki egyszerre hergelte bele magát a banda utolsó riffjeibe és breakdownjaiba. Ekkorra már a gitáros szólóbetétek is megfelelően átjöttek a keverésből, majd az utolsó breakdown végeztével szinte egy pillanat alatt le is vonultak a színpadról – bár kivonulás közben azért kidobáltak pár hangszerkelléket a közönségbe. 33 percet kaptak, de nem szomorkodhattunk, hiszen még két zenekar is folytatta az őrületet.
Kb. 20 perces átállás következett, és a Whitechapel dobosa (vagy technikusa?) még éppen a pergőt verte kihangosítás nélkül, azonban 20:10-kor tűpontosan, a kiírt kezdési időpontnak megfelelően elsötétedett minden, és elindult az intro. A 2006 óta aktív banda eléggé összetartónak mondható, az évek alatt gyakorlatilag csak a dobosaikkal nem békéltek meg, még a három gitáros is jól megfér egymás mellett szinte az alakulásuk óta. Az I Will Find You akusztikus indítása megzavarhatta egy pillanatra a hozzám hasonló arcokat, akik a koncert előtt közvetlenül hallgattak csak bele pár dalba, de semmi több tudással nem rendelkeztek a zenekarról. Itt még felmerült az is, hogy ez egy kellemes teadélután lesz, de másodpercek alatt változott meg minden. Ezzel a dallal kicsit álmoskásan indították a szettjüket, még tiszta énektémák is voltak, de már itt is felsejlett, hogy a piknik hangulatot irgalmatlan brutalitással fogják szétverni zenéjükkel. Mindez be is következett a második dalra, itt is kiemelendő, hogy a fények milyen jól működtek együtt a dobtémákkal. A crowd surf beindult, a csorda újra elkapta a banda által közvetített dühös energiákat középtájt, így a The Saw is The Law című harmadik dalra már kellőképpen belemelegedtünk. A Whitechapel skandálások is megjöttek ekkorra, az énekes Phil Bozeman kicsit rezignáltan, de biztosított minket arról, hogy örülnek annak, hogy leszedhetik a fejünket pusztító zenéjükkel.
Mosh pitek és megállíthatatlan pörgés ment középen, a hatodik dal után azonban kis időre a zenekar tagjai lementek a színpadról. Phil Bozeman visszajött, és felhergelte a közönséget azzal a kérdéssel, hogy szeretnénk-e régi számokat hallani – természetesen a pozitív fogadtatás nem maradt el. Visszatértünk hát az első három albumról egy-egy dalhoz, irgalmatlan teperéssel, blastbeatekkel, pusztítással érkezett az End of Flesh. Nehéz szavakba önteni, hogy a frontember ekkorra milyen széles skálán mozgott a különböző metál énektechnikák használatában. A Prostatic Fluid Asphyxiationben a krákogást a legkegyetlenebb disznóröfögésekkel és halálhörgésekkel váltogatta – és mindezek mellett még a rajongókat is tapsoltatta.
A záró This Is Exilenál már nem bírtam ki vigyorgás nélkül, annyira szemtelenül, undorító mód zseniális volt a dal kezdése, aki imádja az ilyen precízen megkomponált halálhimnuszokat, azoknak ünnep volt a Whitechapel koncertjének utolsó egy-két dala. Lehetetlen szavakba önteni azt a katarzist, amit okoztak, a dupla lábdobbal mintha sorlövést kaptunk volna, olyan tempóval és energiával szólalt meg az egész zenekar, hogy tényleg egy kivégzésen éreztem magam, amire önként jelentkeztem – és imádtam! 42 perces játékidejük után elégedetten csettinthettünk, és vártuk, hogy hova lehet még fokozni az estét.
Mondhatjuk, hogy metál körökben még azokhoz is eljutott a Thy Art Is Murder körüli botrány, akik a nevükön kívül semmit nem hallottak róluk korábban. Kirúgták Chris “CJ” McMahon énekest, és az új albumot felénekeltették az Aversions Crown énekesével, Tyler Millerrel, akivel a Godlike EU Tourra is útnak tudtak indulni. Sokaknak nem tetszett ez a döntés, kis aggodalommal telve vártam a koncertjük kezdését, hogy nehogy bármilyen ellenérzés kifejezésre juttatása megzavarja az énekest, vagy a zenekar energiáit. Az átszerelés közben mindenféle popslágerek szóltak a ‘80-as évektől kezdődően, majd a szettjük egy igazi party klasszikussal, a Vengaboys We Like To Party című dalával indult – ami egészen megmosolyogtató annak tükrében, ami utána következett. A főzenekarhoz már a színpad teljes fénytechnikáját, a külön telepített lámpaoszlopokat is bedurrantották, és már ekkor, a színes fényáradatban érezhető volt, hogy a színskála bővebb használata várható, mint a korábbi bandáknál. Kék fények koncentrálódtak a színpad közepére, és először a dobos Jesse Beahler jelent meg, majd sorban a többiek is. Belecsaptak a Destroyer of Dreamsbe, és az extra háttérfényekhez még lángcsóvák is párosultak – hiába, a Thy Art Is Murder már nem kispályán játszik. Az énekes Tyler Miller baseballsapkában, golyóálló mellényben lépett fel, és hörgés közbeni akrobatikus mozdulataival, lenyújtásaival számomra olyan hatást keltett, mintha Lara Croftot látnánk a Tomb Raiderből, csak férfi változatban.
A zenekar elhangzó dalainak kulcsszavai magyarul – pusztítás, halál, gyűlölet, armageddon, háború, sötétség stb. Bizony, kőkemény riffekből, tekerésekből nem volt hiány itt sem, a circle pitek is egymás után következtek. Az új énekes tette a dolgát, egyfajta katonai vezetőként kísért minket a dalaik mentén, elképesztő bizonyítási vágy forronghatott benne. Bár a korábbi énekessel nem láthattam a bandát, de számomra nagyon meggyőző volt az ő jelenléte, aktivitása, szerintem a kétkedők is csak megemelhették a kalapukat a teljesítménye előtt. A Blood Thronenál vezényszóra a közönség a wall of deathet is kialakította, pazar látványt nyújtott a lángcsóvákkal együtt mindez hátulról nézve. Ugyan a fényeffektek széles körű használata tényleg egy nagyon érett, előremutató, fejlődő produkció létét bizonyították, mégis furcsa volt számomra ehhez a zenéhez például a lézer, illetve a különböző élénk színek. Amit nem tudtam hova tenni, az szintén látványhoz kapcsolódó volt, két szám közben is olyan volt a megvilágítás, hogy úgy tűnt, mintha a hó esett volna a színpadon. A buli felénél, a Human Target után Tyler Miller énekes be mert mutatkozni, mindezt félénken, szerényen, de nagy tisztelettel tette. Innen már többet kommunikált a közönséggel, kérte a segítségünket együtt éneklésben is.
A zenekar hangosítása rendben volt, bár a dupla lábdob nekem erőtlen volt, illetve eléggé összefolyt, egybefolyó gurgulázásnak hatott. Az Everything Unwanted be lett konferálva, mint utolsó dal, lángcsóvák aktív használata után a zenekar lement, de ekkor még nem volt vége a fellépésüknek. A Reign of Darknessel tértek vissza a ráadásra, és nagyon menő volt, hogy amikor a dal közepén a megfelelő részt kellett beüvölteni, akkor az egész sátor egyként kiáltott. A záró Puppet Masternél a közönségtapsoltatás és egy utolsó nagy mosh pit váltották egymást, a Thy Art Is Murder pedig a 70 perces játékidejével bizonyította, hogy a változások ellenére is erősek, és képesek headliner bandaként helytállni. Hogy mit hoz a jövő számukra, azt nem tudhatjuk, de Tyler Miller énekes lelkesedésén, elhivatottságán és gyors adaptációs képességén biztosan nem fog múlni a projekt sikere.
Írta: Tüzes Mátyás
Credit: Lukácsi Barnabás
Szervező: Concerto Music
Kapcsolódó Tartalom:
Thy Art is Murder koncertfotók 2023.10.12 Budapest, Barba Negra