Lordi, All For Metal – Szörnyen szellemes horrorshow és testépítős klisémetál – koncertbeszámoló
(Lordi, All For Metal 2024.03.23. Budapest, Barba Negra)
A finn rocker szörnyek a The Unliving PicTour Show ’24 európai körében újra Budapestre érkeztek, és az elmúlt 10 év Barba Negrás fellépései után a csepeli létesítményben is tesztelték legújabb horror showműsorukat. A szörnyetegek felkarolták az éppen kibontakozóban lévő friss alakulatot is, az All For Metal csapatával közösen igyekeztek elvarázsolni minket a rock-metál világában. A Lordi a tavaly megjelent Screem Writers Guild című albumáról mutathatott be dalokat, az All For Metal csapata pedig szeptemberi koncertjük után rövid időn belül tért vissza, hogy újabb közönségnek is előadhassák debütáló lemezük anyagát.
Az esemény Facebook posztjában a nagy érdeklődésre való hivatkozással jelezték, hogy a nagyobb Red Stage-re került át a koncert, azonban a színpadok küzdőtereinek befogadóképessége közti különbség jelentős, így nem is lepődtem meg annyira, hogy egy szellős félházra érkeztem meg. A Blue Stage szűkös lett volna, a Red Stage előtti tér pedig túl nagynak bizonyult, viszont a produkciók technikai megvalósítását látva úgy gondolom, jól járt mindenki a nagyobb helyszínnel. A Lordi alap díszlete rengeteg helyet elfoglalt, biztos vagyok benne a látottak alapján, hogy a színpadi crewnak is kényelmesebb volt így ellátni a horrorshow alatti komplex feladatokat, de ne rohanjunk ennyire előre!
A kezdéshez képest pár perc késéssel érkeztem az All For Metal szettjére, és a színpadot megközelítve majdnem beájultam az irgalmatlan mennyiségű füsttől, amit használtak. A keverő elé jutottam, hogy közelebbről lássam, mi is zajlott a színpadon, és bizony volt mit látni! Nem titkoltan imádja a zenekar a Manowart, és nagy hatással volt rájuk zeneileg is, a színpadi megjelenésükben és dalaik tematikájában a mitológiai elemek és a viking kultúra is jócskán visszaköszönt. Ugyan a Lordi díszlete miatt a háttérben felhúzott All For Metal logós függönyből szinte alig látszott valami, a zenekar tagjai önmagukban is elegendő látványt nyújtottak.
Adott két kisportolt testű énekes, egyikük Tim “Tetzel” Wagner, akit fitness influenszerként is ismerhettek már sokan, és a mondogatósabb, mélyebb énektémákért, illetve az oldott hangulatért felelős – igazán megbízható formának tűnt, vele el mernénk indulni bármilyen buliba, tudnánk, hogy épségben hazaérünk, ő a védelmező nagy testvér. A másik énekes Antonio Calanna, a tenorok tenorja, aki a magas vokáltémák, nagyívű refrének eléneklője. A két karaktert számomra lehetetlen volt megszokni, nem tudtam komolyan venni az egész koncepciót, és akkor a többiekről még nem is ejtettünk szót – maszkos dobos és basszusgitáros, lány gitárosok (bár az egyik lányt most beugró gitáros helyettesítette), illetve két táncoslány alkotja az All For Metal festett arcú, bőrszerkókkal, láncokkal operáló teljes csapatát. Egy igazi kavalkád, katyvasz a megjelenésükben, a dalokban semmi újdonsággal, végtelenül egyszerű, jól megjegyezhető dalcímekkel.
Mégis jól el lehetett szórakozni a 9 tételt felvonultató bemelegítésükön. A fénytechnikusuknak óriási tisztelet jár, nagy élmény volt látni, milyen jól kiegészítette a dalokat a sok fény használata, és mennyivel emelte a hangulatot. A Raise Your Hammer című szerzeménynél az óriás kalapács is a magasba lett emelve nem is egyszer, majd ezzel kapcsolatban egy geget is láthattunk – a tenor énekes még nem gyúrt eleget ahhoz, hogy meg tudja emelni a nagy testvér óriási kalapácsát, de a gitáros lány már riffelt annyit a gitáron, hogy neki gond nélkül sikerült az emelés – ki érti ezt? Jópofák voltak, látszott, hogy nagyon élvezik a színpadon töltött minden percüket, és minket is meg akartak mozgatni, énekeltetni. A Born In Valhalla alatt ment is a közönségénekeltetés, Tim “Tetzel” Wagner erőt demonstrált, és emelgette zenésztársait, hogy a napi súlyemelést is letudja, és közben szépen pörögtek a bemutatkozó lemezük dalai.
A Hear The Drum című szerzeménynél egy óriás tamon a táncoslányok is bemutathatták dobolási képességeiket, majd az énekesek a merchpultra is felhívták a figyelmet, és All For Metal pólókat is dobtak a szerencséseknek. Fontos is volt mindezt kiemelni, ugyanis a koncertjük után, sőt, a Lordi bulija után is nagy lelkesedéssel fotózkodtak és beszélgettek a tagok mindenkivel, aki csak érdeklődött, ami szintén nagyon jófej dolog volt tőlük.
A Legends Never Die alatt azokra emlékezhettünk, akik már nem lehetnek velünk, a közönség fénygyújtással támogatta a közös megemlékezést, majd a várhatóan idén megjelenő új lemezük első dalát, a Gods of Metalt is meghallgathattuk. A záró Goddess of War végénél meg sem lepődtem azon, hogy a tenor énekes Antonio Calanna egy hosszú, elnyújtott, kitartott magas hanggal búcsúzott tőlünk. Nem is vártam mást, és mosolyogtam magamban, mert nem lehetett elvonatkoztatni az Ultimátum zenekar Harcos című dalában hallható énekteljesítménytől – aki nem ismerné, keressen utána, és hallgassa meg, ígérem, nem fog csalódni!
Pörgős, érdekes bő fél órát láthattunk az All For Metal zenekartól, de engem sajnos nem győztek meg. Kicsit összevisszaságnak, kliségyűjteménynek éreztem a zenekart és a fellépésüket, idejük még bőven van arra, hogy letisztuljon jobban az irány, kíváncsi leszek, hogy sikerül-e valahogyan kiemelkedniük az amúgy is telített mezőnyből.
Erős negyven percnyi várakozás következett, közben szét lehetett nézni a merch pultnál, amihez közel az All For Metal tagjai fotózkodtak. Sosem voltam korábban még Lordi koncerten, és csak nagyon felületesen ismertem őket a legismertebb dalaikon keresztül, de megállapítottam, hogy jó lehet igazi Lordi rajongónak lenni. Annyira menő pólóik, pulóvereik, különböző merch termékeik voltak kihelyezve, hogy csorgott a nyálam – sajnos sok menő zenekarnál nem tesznek bele elegendő kreativitást a portékába, de a Lordi esetében szinte nem láttam olyan terméket, ami ne tetszett volna. Elismerésre méltó dizájnok, grafikák voltak, gondolom, Mr. Lordi nagy odafigyeléssel kontrollálja ezeknek a kialakítását és elkészítési folyamatait is.
A horror show az új album SCG XVIII: Nosferuiz Horror Show tételével, Nosferuiz bácsi felvezetőjével indult, aztán berobbant a szörnyzenekar minden tagja, és belecsaptak az Unliving Picture Show című dalba, és innentől nem volt megállás! Csontvázak, koponyák színpadi kellékekként, és különböző élőhalottak, szörnyek hangszerekkel, mindez ötletes rock-metál zenei aláfestéssel, olyan volt, mintha egy rémisztő bűvészshowba keveredtünk volna, és Mr. Lordi volt a fő mutatványos. Nem tudom, mekkora a főhősünk jelmez nélkül, de holdjáró csizmájában, a hatalmas karokkal, feldíszített ruházatával egy igazi óriásként vezette a műsort – és tényleg, egy szörnynek pont ilyennek kell lennie!
2 dal eljátszása után Mr. Lordi úgy szólított meg minket, mintha nem egy horrormutatványos, hanem csak egy laza haverunk lenne, és beavatott mindannyiunkat abba, hogy milyen magyar szavakat tanult meg – a “köszönöm”-ön kívül a többi szó különböző testrészekről vagy káromkodásról szólt, így ezeket inkább nem részletezném, mindenesetre a közönség elismerően tapsolta meg a szép kiejtést. És persze nem hagyhatta ki azt sem a mondandójából, hogy sejti, hogy melyik dalaik miatt jöttünk el a legtöbben, és le is fogják játszani azokat, de azért előtte még szórakoztatnának minket egy jódarabig – és így is történt!
A Blood Red Sandmant Mr. Lordi fehér fejfedőben adta elő, míg jóval később a Kalmageddon alatt farkasfejben és bundában lépett elénk, ezek őszintén megleptek, nem tudtam, hogy főhősünk amúgy is extravagáns kinézetét még koncert közben is tovább cifrázza. A zenészek külön-külön is kaptak szólóbetéteket, ezek menetrendszerűen, három-négy dalonként érkeztek. A dobos a Star Wars betétdalaira építette szólóját, dobszettje előtt propellerként pörgött plusz látványelemként egy extra lábdobbőr. Szóló közben zöld dobverőkre váltott, és a fénykard hangeffektjére suhintott kettőt a levegőbe – kihagyhatatlan geg volt! Hella szintetizátorszólója előtt egy kis szemfényvesztésként Hella is elvesztette a fejét, aztán pillanatok alatt visszakerült a helyére, és így újra egészben léphetett ki a színpad közepén elhelyezkedő mágikus csodaátjáróból. Tele volt a műsor ilyen és ehhez hasonló bűvészkedésekkel, megmagyarázhatatlan mágiával.
A horrorshow zakatolt, ahogyan kellett, bár a dalok közben azt éreztem, hogy várom és vágyom az újabb meglepetéseket, szemfényvesztő effekteket, mert maguk a szerzemények nem kötöttek le eléggé. Kitűnően zenéltek, minden a helyén volt, de a dalokra nem lehetett eléggé rácsatlakozni közös énekléssel, skandálással. Viszont az effektek jöttek, a Who’s Your Daddy alatt füstszóróval kínált meg minket Mr. Lordi, a Wake The Snake-nél pedig a füstölőfejű kígyó is megébredt a dal végére. A basszusgitáros szólója a Jurassic Park zenéjére épült, a dínószörny zenészt megpróbálták befogni, de nem jártak sikerrel, pedig még a filmből ismert John Hammond karaktere is megjelent dínókutatóként. A Shotgun Divorce közben konfettiágyúzott Mr. Lordi, a gitáros Kone pedig levitált, magasba emelkedett a Vissza a jövőbe zenéjére alapozott szólója alatt.
A ráadásban a Dead Again Jayne közben a fűrész is előkerült, és ha még mindig nem volt elég a különböző látványelemekből, a Devil Is a Loser közben megtapasztalhattuk azt is, hogy milyen az, amikor valami nem úgy sül el a Lordi koncerten, ahogy azt tervezték. Mr. Lordi óriási szárnyakat kapott ehhez a dalhoz, de a szárnyának csak a fele nyílt ki, úgyhogy lehet, hogy valaki nagyon kikapott emiatt a koncert után a roadok közül… Mindenesetre tényleg extrém sok látnivaló, látványelem, élményelem került elő a dalok közben, pedig a zenészek önmagukban is hihetetlenül látványosak. A mostani turnén a leghíresebb dalaikat záróakkordokként hagyták meg, így előbb jött a Would You Love a Monsterman?, majd zárásként a Hard Rock Hallelujah, amik abszolút feltették az i-re a pontot, és végre a Lordit csak felületesen ismerők is kiénekelhették, tombolhatták magukat. Meg kell hagyni, ennek a két dalnak egészen más lüktetése és energiája van, mint amiket a szett során hallhattunk tőlük, jól megjegyezhető refrénekkel, ütős riffekkel remekül betaláltak, és méltó módon zárták a finn szörnyek koncertjét.
Nekem a zenekart nézve kicsit a szintetizátoros Hella teljesítménye tűnt haloványnak, vártam volna például a lemezen hallható női vokált a Hard Rock Hallelujah közben is, de tényleg mintha csak egy élőhalott nyomkodta volna a billentyűket, a háttérvokál pedig kimaradt, ezt kicsit sajnáltam, nem tudom, hogy más koncerteken többet szokott-e vokálozni.
A többiek fel-alá mászkáltak végig a színpadon, óriási energiákat mozgattak meg a másfél órás koncert során. A dalok sem rosszak, de összességében a látványelemek elvitték a horrorshow lényegi részét, és ha más dalok nem is ragadtak be, az utolsó két tételt a koncert óta is állandóan hallgatom – ilyen egyszerű, de nagyszerű rockhimnuszokat kellene még írniuk, hogy legközelebb még elégedettebben távozhassunk.
Írta: Tüzes Mátyás
Credit: Polgár Péter
Kapcsolódó tartalom:
All For Metal koncertfotók 2024.03.23. Budapest, Barba Negra